"Ördög bújjék a bocskorába!"

"Ördög bújjék a bocskorába!".

Egy napon fiatal cipészmester tévedt Szen’mártonba. Nem tudni pontosan honnan jött, de bizonyosan nem a jászságból. Az is lehet, hogy tót volt, de az itteni nép csak „gyüttmentnek” nevezte. Mikor már két kiló sót megevett a faluban, feleségül kérte az özvegy varga lányát. A varga csakis szorgos embernek szánta egy szem leányát, ezért nagyon megörült a jóravaló kérőnek. S mikor már a lakodalmat is megülték, beállt az apósa műhelybe a kaptafa mellé. Innestül fogvást együtt éltek mind a hárman: az öreg varga, s az ifjú házasok.

De bizony az új ember zsugori volt, ahogyan az apósa is, a fiatalasszony meg igen csak rátarti. A pénzüket minden este megszámolták, kapcába tekerték, s az új csizmák száraiba dugdosták, hátha megfiadzik tavaszra.

Történt pedig, Karácsony tájékán egy hideg téli napon, hogy kopogtattak a varga házának ajtaján.

• Erigy lányom, nézd meg, ki zörget ilyen késő éjjel.

Szaladt is az asszony,, hogy széjjel nézzen, s látja ám, hogy egy meztéllábas koldus áll az ajtóban:

• Maga mi az ördögöt keres itt?
• Én biz’a bocskort szeretnék, meg éjjeli szállást.
• Aztán pénze van-e, kendnek, hogy a bocskort kifizesse?
• Nincsen nekem egy fillérem sem, de szívesen elhúzom a fiatalasszony nótáját, ha beengedne kicsit melegedni. – azzal előkapta kopott ujjasa alól a hegedűt.
• Még mit nem! – kiállotta dühösen az ifjú asszony – a nagyházba nem ágyazhatok most, mert ott a karácsonyfa áll. – s becsapta a koldus orra előtt az ajtót.

Kicsi idő múlva ismét kopogtattak, s most az öreg varga ment ki ajtót nyitni:

• Ki az ördög lehet az? – mérgelődött közben.

Kinyitotta az ajtót és látja, hogy ott áll a koldus.

• Csak egy kopott bocskort szeretnék és pár falatot! – könyörgött dideregve.
• Oszt fizetni tud-e?
• Nincsen nekem pénzem, csak a hegedűm, de szívesen elhúzom, a legkedvesebb nótáját!
• Tűnjön innen azonnal! - kiabált az öreg.

Alig telt el kis idő, ismét kopogtattak. Most aztán nagyon megharagudott az ifjú ember is:

• Én bizony elzavarom, akárki zörget, még ha maga az ördög is az! – szólt mérgesen.

Kinyitja az ajtót, hát ismét a koldus állt ott:

• Ha lenne a műhelyben egy kopott bocskoruk, amiben kitelelhetnék, reggelig húznám maguknak a „Mennyből az angyalt”!
• Az irháját húzza el, de tüstént! – kiabált az ember.
• Akkor hát ördög bújjék a kend bocskorába! – szólt mérgesen koldus s elsétált, a fagyos éjszakában.

Az ifjú ember morgolódva oltotta el a petróleumlámpát s mindannyian nyugovóra tértek. Az esti csendben csak egy síró hegedű távolodó hangját hallották.

Másnap korán ébredtek, s nem is gondoltak többé a hívatlan vendéggel. De bizony attól a naptól kezdve az ifjú cipész bárhol is hegedűszót hallott jártában, keltében, csízmái azonnal elkezdtek topogni, lépni, bokázni, forogni, szökellni, ugrani, majd ütemre kopogni. Hiába is csitította, ütötte a szárait, annál inkább táncra perdültek. S míg szólt a muzsika nem is bírták abba hagyni. Az ember pedig füttyentett, rikkantott, figurázott, dobbantott, kurjongatott és danolt kedvére. A csizma meg vitte gazdáját, futott a legelső csárdáig, ha meghallotta a muzsikaszót. Ropta naphosszat, táncolt és mulatott, s az egykoron jóravaló ifjú cipészmester mind elherdálta, elverte az összes kapcába rejtett, megspórolt pénzüket.