Pajtus

Pajtus.

Pajtus

 Sziasztok! Pajtus vagyok, egy kis németjuhász kutya kölyök. Azt szeretném elmesélni nektek, hogy hogyan találtam rá az én kis gazdámra, Erzsire. Ez egy nagyon hosszú történet, de megéri végighallgatni!

 Anyukám kóborkutya volt, így én és a hét testvérem egy elhagyatott házban születtünk. Ott játszottunk, ettünk és aludtunk. Egész jó életünk volt, ami azt illeti. Ám egyik reggel, amikor felébredtem, ijedten tapasztaltam, hogy a többiek eltűntek. Sehol sem láttam őket, de még mindig éreztem a szagukat. Nagyokat szippantottam a levegőből, próbálva megtalálni őket.

 Felkeltem és futni kezdtem. Nem értettem, hogy miért hagytak engem magamra, amíg ki nem értem a házból és meg nem pillantottam egy hatalmas, fehér szörnyeteget. Azért gondoltam, hogy egy szörny, mert egyrészt furcsa, kerek lábai voltak, másrészt pedig olyan rémisztően morgott, hogy úgy éreztem, hátrálnom kell pár lépést. Még sosem hallottam ahhoz hasonló hangot.

 Aztán megláttam anyát és a testvéreimet ennek a rémnek a belsejében. Anya halk nyüszítésbe kezdett, amikor észrevett engem. Oda akart jönni hozzám, de be volt zárva egy hatalmas fém ketrecbe. Hasonló volt ahhoz, amiben olyan sokszor martuk egymást a testvéreimmel.

 Már éppen el akartam indulni anya felé, amikor hirtelen a semmiből megjelent egy ember. Pontosabban, egy nő. Lelapultam a földre és rémülten vártam a folytatást. Láttam, ahogy az a nő odasétált a családomhoz. Azt hittem, bántani akarja őket. Próbáltam kitalálni, hogy hogyan mentsem meg a többieket, de semmi sem jutott az eszembe. Ráadásul ez a nő sokkal nagyobb és félelmetesebb is volt nálam.

 Végignéztem, ahogy benyúlt a ketrec rácsai között és óvatosan megsimogatta anya fejét. Meglepődtem. Talán nem is akarta bántani? De akkor miért zárta be őket? Egyáltalán nem értettem, hogy mi ez az egész.

-Semmi baj, kislány!-nyugtatgatta anyát.-Most már minden rendben lesz!

 Ezután pár másodpercen belül megjelent még egy ember. Egy férfi. Odalépett a nőhöz és azt kérdezte tőle:

-És mihez kezdünk velük?

-Új otthont keresünk nekik!-vágta rá gondolkodás nélkül a nő.

 „ Új otthont? ” – gondoltam, rettegve attól, hogy elveszik tőlem a családomat. – „ Nekik mellettem van az otthonuk! ”

-Hát az nem lesz könnyű!-jegyezte meg a férfi.-Főleg ennyi kutyának!

-Megoldjuk, Ricsi!-mondta a nő, miközben becsukta a szörny száját, bezárva anyát és a testvéreimet.

 Már nem láttam őket, de hallottam a nyüszítésüket. Nagyon féltek. És én is féltem.

 A nő és a férfi pedig beugrottak a szörnyetegbe. Az a valami ezután elkezdett még hangosabban morogni, majd lassan elindult. Azonnal utána vetettem magamat. Olyan gyorsan szedtem az apró lábaimat, amilyen gyorsan csak tudtam. A szörny azonban egyre gyorsabb lett, így nekem is jobban kellett kapkodnom a tappancsaimat.

 Hangosan csaholtam, hogy magamra vonjam a figyelmét, de rám se hederített. Még csak le sem lassított, nemhogy megállt volna! Próbáltam kitartani, de még csak egy kölyök voltam, és nagyon hamar elfáradtam. Már rettentően fájtak a lábaim. Muszáj volt megállnom.

 Végignéztem, ahogy a szörny eltűnik a sarkon. A családommal együtt. Egy darabig csak ledermedve álltam ott, aztán keserves nyüszítésbe kezdtem. Még sosem éreztem magamat annyira szomorúnak és elveszettnek, mint akkor. Egyszerűen képtelen voltam felfogni a történteket.

 Ezután hetekig kóboroltam magányosan az utcákon. Vissza akartam menni az otthonunkba, de már nem emlékeztem rá, hogy hol van. Hideg sikátorokban aludtam és a kukákból csempésztem magamnak valami ennivalót. Már amikor nem zavartak el más kutyák.

 Hosszas kóborlás után, egy nap egy hatalmas embertömegben találtam magamat. Korábban még sosem láttam ennyi embert egy helyen. Ahogy ott járkáltam, egyszercsak észrevettem egy kislányt. Komoran lépegetett, mintha valami nyomasztotta volna. Hirtelen elfogott valamilyen furcsa érzés: mintha valami összekötött volna engem azzal a gyerekkel. Igyekeztem észrevétlenül a közelébe kerülni, miközben egyre csak kerülgettem a többi embert, hogy ne tapossanak meg.

 A lány át akart menni egy kereszteződésen, amikor váratlanul megjelent egy szörny, amiről akkor már tudtam, hogy autónak hívják. Ugyanolyan autó volt ez is, mint amilyen elvette tőlem a családomat. Olyan gyorsan haladt a lány felé, hogy biztos voltam benne, hogy el akarja őt kapni.

 Láttam, hogy a kislány teljesen ledermedt a rémülettől. Az autó pedig még mindig csak száguldott felé. Elkezdtem mérgesen csaholni és azonnal a gyerek segítségére siettem. Nem hagyhattam, hogy az a szörnyeteg megfogja őt. Átverekedtem magamat a tömegen és a fogaimmal megragadtam a lány ruhájának a szélét. Éppen az utolsó pillanatban húztam vissza, mert az autó már majdnem elkapta őt.

 Olyan erősen rántottam meg a gyerek ruháját, hogy az hanyatt esett. Idegesen odaugrottam hozzá és nyüszíteni kezdtem. Amikor rám nézett, elkezdtem vadul csóválni a farkamat. Valamiért azt akartam, hogy figyeljen rám. Úgy éreztem, hogy én hozzátartozom. Nem tudtam volna megmagyarázni, hogy honnan jött ez az érzés, de tudtam, hogy vele kell lennem.

-Kiskutyus!-suttogta döbbenten a lány.-Te mentettél meg?

 Hangosan vakkantottam egyet, hogy a tudtára adjam, hogy igen, én voltam a megmentője, és még jobban csóváltam. Erre ő rám mosolygott, majd kinyújtotta felém a karjait és átölelt engem. Ezután olyan simogatásban volt részem, amilyenben még soha. Nem tagadom, nagyon jól esett ez a törődés a heteken át tartó kóborlás után.

-Köszönöm, kutyus!-ismételgette megállás nélkül a lány.

 Bizonyára rájöttetek már, hogy ki volt az a lány: Erzsi, akit már említettem a történetem elején. Magához vett engem, miután megmentettem az életét. Ő lett az én kis gazdám, akiért bármit megtennék. És nemcsak azért, mert hagyja, hogy az ágyában aludjak, és minden éjszaka elmondja nekem elalvás előtt, hogy én vagyok a legjobb kutya a világon. Már tudom, hogy nekem vele kell lennem. Ő és én valóban összetartozunk.

 És a legjobb része a történetnek az, hogy még nevet is adott nekem: Pajtus. Azt mondta, azért kaptam ezt a nevet, mert én vagyok az ő kis pajtása. Igen, én nemcsak a kutyája vagyok, hanem a legjobb barátja is.

 Tudjátok, lehet, hogy aznap megmentettem az életét, de az igazság az, hogy ő is megmentett engem. Megmentettük egymást, azért, hogy most együtt lehessünk. Ez egyszerűen így volt megírva.