Pocak, a cummerozó makikölyök

Pocak, a cummerozó makikölyök.

Pocak kicsit más volt, mint a többi kismajom a dzsungelben. Jóval kisebb is volt a társainál, félénkebb is, és sokat csúfolták a többiek, mert még a saját árnyékától is képes volt megijedni. Ráadásul az sem segített a dolgon, hogy ha inába szállt a bátorsága, egy hangosan csattanó kavics, egy vállára szálló pillangó vagy egy bajkeverő maki csínytevése láttán, a szájába dugta a hüvelykujját és cumizni kezdett rajta.

„Cummeros pólyás, cummeros pólyás!” – így gúnyolta a többi oroszlánmajmocska kölyök, ha meglátták, mit csinál. A fő szószóló mindig Locsi volt, aki a legkomiszabb, legzsiványabb gyerkőc volt az esőerdő összes majma közül. Locsi, és barátai, Zerge és Nyafi, mindig őt szemelték ki, ha valakit bántani szerettek volna, hiszen legkisebbként mindig könnyű célpont volt a huncut makik számára.

Pocak sokat szomorkodott emiatt. Elképzelni sem tudta, miért bántja a többi gyerek, aggodalmát pedig az anyukájával is megosztotta.

- Nem értem, miért csinálják ezt, Anya. – mondta szomorúan Makimamának. Én sem bántom Padlizsánt, amiért úgy nevet, mintha békák kuruttyolnának. Sőt, Mikit sem cikizem, még akkor sem, ha óriási krumpliorra van. Alita szőre pedig olyan dús, mintha nem is majom lenne, hanem inkább egy aprócska oroszlán. De nekem tetszenek így! Szerintem mindenki úgy jó, ahogy van. Én nem akarnék másmilyen lenni.

Makimama nagyot sóhajtott.

- Mert a gyerekek néha igencsak gonoszak tudnak lenni egymással. Mindhármukat sokat bántják a külsejük vagy a viselkedésük miatt, pedig Padlizsán nagyon kedves fiú, aki mindig segít a mamájának, Mikinél okosabb makit még keveset láttam, Alita pedig igazán különleges szépség, akinek a bundáját bizony sokan irigyelik.

Csak a rosszindulatú gyerekek gúnyolódnak ilyesmi miatt, hiszen ráadásul egyikük sem tehet arról, hogy ők is kicsit mások, egyszerűen így születtek. Ahogy te is, Pocak!

- Tudom, tudom, én is furcsa vagyok… - motyogta szomorúan.

-  Dehogy, édesem! – mosolygott Makimama. Épp azt mondom, hogy mennyivel különlegesebb vagy, mint a legtöbb majombébi. Ki mászik fel a leggyorsabbat a banánfára?

- Jó, igaz, én vagyok a leggyorsabb mászó, de…

- És ki az, aki a legvékonyabb faágon is könnyedén átugrál az édes gyümölcsökért?

- Ebben is jó vagyok, de…

- És ki az az aranyos fiú, aki mindig megvigasztalja a többi kismakit, ha szomorúak, vagy ha baj éri őket?

- Hát… én! – mondta Pocak, szinte már büszkén. - Akkor szerinted mégsem vagyok olyan ijedős és pocsék majmocska, amilyennek mondanak?

- Néha mind megijedünk, kisfiam, emiatt nem kell szégyenkezned. Emlékszel, mikor még pici voltál, megcsúsztál a köveken és beütötted a fejed? Úgy megijedtem, hogy még a szívem is belesajdult. És milyen bátran felálltál utána, pedig biztosan nagyon fájt az ütés. A bátorság nem mindig mutatkozik meg a mindennapokban. Néha az is elég, ha akkor vagyunk bátrak, amikor arra van szükség.

Pocak elgondolkozott az anyukája szavain, és egyre jobban érezte magát amiatt, hogy ő picit mindig más lesz, mint a többiek.

- Talán a másság is lehet jó és különleges – töprengett magában.

Másnap reggel szörnyű nagy kiabálásra ébredt az esőerdő összes lakója. Valaki olyan hangosan zokogott, hogy még a madarak is elhagyták a fészkeiket, hogy megnézzék, ki ordít nagy bánatában.

A hang forrása nem volt más, mint a zsivány Locsi, aki éppen kövekkel akart megdobálni egy ősöreg tigrist, azonban a kövek súlyától az ág, amin éppen ugrándozott, leszakadt, ő pedig hatalmasat esett a fáról. Ráadásul a nehéz kövek is mind az ő fejére potyogtak.

Mindenki odaszaladt, hogy megnézzék, mi baja esett a rosszalkodó fiúcskának, aki addigra már csak összekuporodva üldögélt a fa tövében.

Locsi egyik kezével a feje búbján növekedő púpot fogta, a másikkal pedig… a többiek alig hittek a szemüknek, amikor meglátták... ő is cummerozott!

A kis oroszlánmajmocskák persze azonnal cikizni kezdték, hiszen a legtöbbjüket Locsi korábban csúnyán kigúnyolta már, és szerették volna visszaadni a kölcsönt. „Síró, pityogó”, „Cummeros pólyás!”, „Bamba hangya” – ezeket a csúfolódásokat vágták hozzá.

Locsi nagyon rosszul érezte magát, amiért most ő lett a gúnyolódások céltáblája. Egyre hangosabban és hangosabban sírt, a cukkoló gyerekek csúfolódó dalocskái pedig egyre hangosabbak lettek. „Síró, pityogó”, „Cummeros pólyás!”, „Bamba hangya” – kiabálták együtt a gyerekek.

Pocak nem bírta tovább nézni, hogy Locsit így kigúnyolják – még akkor sem, ha némiképp azért megérdemelten kapta a bántó szavakat, hiszen korábban ő is mondott hasonlókat másoknak. Átvágott a makikölykök csődületén, és kitárt karokkal odaállt Locsi elé.

- Ne bántsátok őt tovább! – kiáltotta, mire az összes kismajom meglepetten elhallgatott. Tudom, hogy sokunkat bántott, de megsérült, és nagyon fél. És akinek fáj valamije, annak segíteni kell, nem bántani. Talán most ő is megtanulja a leckét, és nem piszkál többet másokat. Pláne olyanokat, akik nála jóval kisebbek.

Ezután odanyújtotta a kezét, hogy felsegítse Locsit a földről, aki csendben bólintott, jelezvén, hogy bizony tanult a hibájából, és ezek után jó útra tér.

Pocakot is megváltoztatta az eset: sokkal kevésbé volt ijedős és félénk – már nem az a fiú volt, aki megriad a saját árnyékától.

Bebizonyította, mindenkinek, amit az anyukája mindig is tudott. Hogy nemcsak ügyes és kedves fiú, hanem szörnyen bátor is, ha arra van szükség. Persze azért, elalváshoz még mindig cummerozott kicsit a hüvelykujján, mert cummerozni jó dolog, a sötétben pedig még a legbátrábbak is félnek egy kicsit.