Pom-mesék

Pom-mesék.

POM-MESÉK

Írta: Csiszár-Pamuki Ivett

1.    rész

Pom új otthona.

Élt egyszer egy nagyváros, még nagyobb bevásárlóközpontjának még nagyobb polcán, egy annál is kisebb, hófehér, Hópom. A Hópom nagyon egyedi és különlegesen ritka faj volt. Nevét a szikrázóan vakító, fehér bundájáról kapta. És persze arról, hogy nagyon nem szerette a hideget.

Nagy sokaságban éldegélt társaival a polcon. De a Hópom nem volt boldog. Túl sokan voltak, zaj volt, a többiek lökdösték, mivel ő egyből kitűnt a tömegből hófehér szőrével. Nem szeretett ott lenni. Volt ugyan egy-két barátja, akikkel együtt játszottak, de őket egyik nap elvitték az áruházból. Egy nénike választotta ki őket az unokáinak. A Hópom nagyon szomorú volt, mikor egyedül maradt. Magányos napjait a polc legbelső sarkában kucorogva töltötte. A többiek noszogatták néha, hogy jöjjön elő, mert így senki nem fogja őt hazavinni, de a Hópom csak magába roskadva búslakodott tovább.

„ Milyen jó lett volna, ha a barátaimmal maradhattam volna!” –sóhajtozott a Pom. „Engem biztos senki nem fog magával vinni. Kinek kellene egy ilyen kis hófehér szőrgombóc, mint én? A többiek szépek, még szivárványszínű is van köztük, nekem meg még szín sem jutott a bundámra. Ki fog így hazavinni engem?” –kesergett. Végül álomba sírta magát. Mielőtt elaludt volna, a Pom egy szerető családot kívánt magának, ahol végre boldog lehet. Az áruház éjszakai varázsangyala, aki a játékok kívánságait szokta teljesíteni, meghallotta a Hópom kesergését. Megvárta, amíg álomba szenderül, majd odasettenkedett a Pom mellé, gyengéden megsimogatta a fehér kis szőrpamacsot, majd angyalnyelven varázsigét suttogott a fülébe.

Másnap a Pom úgy ébredt, mintha kicserélték volna. Magát sem értette, de teljesen fel volt dobva. Kucorgás helyett kiment a polc legszélére, oda, ahová a többiek is. Innen szokták lesni, ha valaki közeledik, és akkor egyből rákezdenek, hogy „Engem vigyél haza! Engem vigyél haza!” Közben jobbra-balra ugrálnak, annyira, hogy majd’ leesnek a polcról. A Hópom ezt ki nem állhatta, de most valahogy mégsem zavarta. Sőt, tülekedni akart ő is, a többiekkel együtt.

Messziről egy kedves, fiatal párt látott közeledni. Fogták egymás kezét, együtt nevetgéltek, felhőtlenül boldognak tűntek. „Ó!” – kiáltott a pom. „Ők azok, ők lesznek az én családom!” Még a végére sem ért a gondolatának, a többiek megrohamozták a kifutót. Szegény Hópom minden erejéből próbálta magát átfurakodni a tömegen, de esélye sem volt. Társai folyamatosan visszalökdösték a polc leghátsó, sötét részébe. „Menj vissza szomorkodni a sarokba, ahogy eddig is szoktál! Semmi keresnivalód nincs itt!” – ripakodtak rá. A Pom azonban nem hallgatott rájuk. Bántotta nagyon, amiket a többiek mondtak, de nem törődött vele. Látni akarta a fiatal szerelmeseket és velük akart menni. Bárhogy is próbálkozott azonban, egy fikarsznyit sem tudott előrébb menni. A pomok mind elé furakodtak.

A Hópom sírva fakadt. Már nem is erőlködött, hogy kimehessen a polc szélére. Csak hagyta, had taszítsák vissza a sarokba. Közben némán krokodilkönnyeket hullatott. „Én soha nem fogok kelleni senkinek. Így soha nem fog észrevenni senki. Soha nem lesz szerető családom.” A kis pomszíve majd’ megszakadt a szomorúságtól.

Ahogy így kesergett, körülötte hirtelen néma csend lett. A többi pom mind elhalkult. Egyszer csak egy bársonyos kéz nyúlt feléje érdeklődve. Odaért a pár, akiket a Hópom annyira várt. „Nézd, itt egy hófehér!- kiáltott fel a lány, és gyengéden kezébe fogta a megdöbbent kis Hópomot. Szeretettel nyújtotta a fiú felé, mutatva a választottját. „Milyen szép!” – mondta a fiú. „Én mondtam, hogy a polc hátulján szoktak elrejtőzni a legnagyobb kincsek.” – válaszolta incselkedve a lány, miközben magához ölelte a meglepetésétől szóhoz sem jutó Pomot. „Akkor őt szeretnéd?” – érdeklődött a fiú. „Igeeen!”- felelte a lány, és a párja kezébe nyomta a Hópomot. „Hogy is lehetne őt itt hagyni?”- kérdezték szinkronban egymástól, majd továbbsétáltak, immár a Pommal együtt.

Nagy boldogságában a Pom azt sem tudta, hova legyen. Azt hitte, hogy álmodik. Egyszer a fiú, egyszer a lány kezében volt, akik vígan adogatták egymásnak, mert nem bírtak betelni vele. A Pom ki tudott volna bújni a bőréből örömében. Ahogy kifelé mendegéltek a boltból, a Pom vissza-visszanézett a polcok felé, ahol a többiek savanyú képpel vették tudomásul, hogy ezúttal nem rájuk esett a választás. Ő pedig csak vígan integetett nekik.

Ahogy a pénztárnál levették róla a lopás gátlót, büszkén kihúzta magát és még a kis szőrszálait is az égnek meresztette, hogy megszabadult ettől a béklyótól. Most már szabad volt, és arra gondolt, hogy sosem szabad feladni a reményt, még akkor sem, mikor minden összeesküdni látszik ellene. És azt is megtanulta, hogy az a tulajdonsága, amiről azt gondolta, hogy utálják miatta (a fehér színe), mások számára nagyon is szeretnivaló lehet.