Pudingkeresés

Pudingkeresés.

Amikor még kicsi voltam (és elhihetitek, hogy az nem most volt) élt a falu szélén egy család, akik nagyon szerették az állatokat. Persze a család tagjai is kedvesek voltak, de a mi történetünk szereplői sokkal figyelemre méltóbbak: az udvar lakói.

Először is ott van Boci, aki a gyanú ellenére, nem egy tehén; hanem egy kiskutya, aki épp olyan fekete-fehér foltokkal van megáldva mint egy igazi boci. Általában ugatni szokott (de néha egy-két búgás is kiszalad rajta). 

Boci egy reggel sétálgatott a fenyőfák mögött és épp azon gondolkodott, hogy mit kéne reggeliznie, aztán ha azzal megvan, mit kéne ennie tízóraira… aztán persze ott az ebéd is…  meg nasiznia sem ártana pár falatot (és így tovább, és így tovább), amikor szembejött vele Libalány (barátikörökben csak Liba) és megkérdezte nem lenne-e kedve bújócskázni egyet. Boci második kedvenc dolga a világon, tudniillik éppen a játszás volt, s különösképp kedvelte a bújócskát, ezért rögtön belement.

• De jó, gá-gá! De nem kéne hívnunk a többieket is? Arra gá-gondoltam, annál mókásabb lenne.

• Jó ötlet Liba, de kire gondoltál? - kérdezte Boci.

• Hmm.. Rigóné?

• Nem is tudom, ő bárhova el tud repülni, az úgy nem igazságos.

• Jó, jó… akkor Csibefalat?

• Tudod ő meg olyan kicsi, bármilyen egérlyukba befér…

• Na, akkor mondj te valakit, gá-gá!

• Öhm.. Csacsikovszkij úr? 

• Hát… ő meg olyan fontoskodó. - egy nagy adag csend után végül Boci szólalt meg.

• Puding?

• Gá-gá - helyeselt Liba, így aztán elindultak megkeresni jóbarátjukat, Pudingot, a cicát.

A szőlőskert mellett haladva összefutottak néhány tyúkanyóval, akik igen pletykás kedvükben voltak (“kot-kot-kot-kot”), ezért Bociék igyekeztek is minél gyorsabban továbbhaladni, hogyha lehet, ne ezzel (“kot-kot-kot”) teljen el az egész nap. Miután továbbhaladtak keveset, rögtön meg is kellett állniuk, ugyanis Rigóné érdeklődött hogylétük felől. Közben megállás nélkül fütyült így aztán nehezen lehetett szót érteni vele; de annyi kiderült, hogy Pudingot nem látta. A szőlőskert végéből nagy sokára a belső udvarhoz értek, és a kerítésen meg is látták Cirmi Örmit. Ő afféle előkelőségnek számított a saját fejében, de miután néha eszébe jutott, hogy a többiek is léteznek, igen jószívű is tudott lenni. 

• Szia Cirmi! Segítenél megkeresni Pudingot? - szólították meg.

• Mást se csinálok - nyávogta.

• Akkor… miért tejfölös a bajszod? - kiváncsiskodott Boci.

• Hát, tudod… a tejfölös bödönben nincs puding.

• Gá-gá-gá, de segíthetnél is kicsit

• Jó, jó - mondta Cirmi, és miután Bociék elindultak, még hozzá tette - Akkor megnézem a hütőszekrényben is.

Így hát Boci és Liba tovább kérdezősködtek Puding után. Katica sem tudta hol lehet, de mintha legutóbb Cini társaságában látta volna. Cini persze biztosította őket, hogy ez már bizony két napja történt, és ő Cini, különben sem puszipajtása semmilyen macskafinak. Mentek tovább és kérdezősködtek, gondolkodtak, mentek, kérdezősködtek, míg végül újra a szőlőskert felé kanyarodott útjuk. A kert mellett egy kis tisztás állt, ahol egy szamár, bizonyos Csacsikovszkij úr legelészett. Tudjátok, ez a Csacsikovszkij úr Magasfokú Szamárképző Iskolába járt, ahol sok csacsiságot tanult. Ezért is tartotta Liba olyan fontoskodónak, de Boci szeretett vele csacsogni mindenféléről, mert ő nagyon kíváncsi természetű volt, ezért még Csacsikovszkij szamárságai is lekötötték a figyelmét.

• Gá-gá, jó reggelt - mondta Liba - a szamár biccentéssel viszonozta a köszöntést.

• Drága Csacsikovszkij - kezdett bele Boci - Segítenél megkeresni Pudingot? Tudod bújócskázni szeretnénk, de senki sem tudja hol lehet. 

Az öreg csacsi ezen most nagyon elgondolkodott, pedig ő aztán hivatásos szamár volt. Pár percig csönd telepedett a tisztásra, és csak Csacsikovszkij törte meg néhány jól időzített “nos”-sal, vagy “igen ám”-mal. Nagy sokára hangosan is kifejtette:

• Szóval így állunk, így állunk. Hát, ha a dolog így áll… nos akkor… habár… mindenbizonnyal… tehát igen… öhm…  jogilag… ő a nyertes. Hiszen nem tudtátok megtalálni! - mondta, és látszott, hogy most nagyon büszke magára.

• De csacsi, még el se kezdtünk játszani.

• Neked Csacsikovszkij úr! - javította ki a szamár.

• Igen-igen, na mostmár mennünk kell… - és egyre kedvtelenebbül cammogtak tovább a szőlős mellett. 

Útközben még megkérdezték Vakondot is, de ő se Pudingot, se saját magát nem látta még életében, úgyhogy nem volt nagy segítség. Így hát továbbmentek a fenyőfák felé, és közben Liba egy dalt énekelt Bocinak, hogy felvidítsa.

 Valahogy így szólt: 

Gá-gá-gáá,

 gá-gá-gáá

 gá-gá gá-gá-gááá. 

Bár Boci kedve kicsit ugyan felderült, mindketten elfáradtak a nagy sétában. Boci még egy Főétkezést is kihagyott, ami nála igen nagy szó. A nap már magasan járt, de a fenyőfák alatti árnyék kellemesnek tűnt, ezért úgy döntöttek ott pihennek le. Boci előtt kezdtek összemosódni az árnyak, lehunyta szemét és szépen-lassan elnyomta az álom. Álmában hatalmas csontokat evett, aztán a nagy csontok eltűntek és esőcseppek helyett megannyi jutalomfalat hullott alá az égből. Boci kinyitotta a szemét… De várjunk csak, még mindig tart a finomfalat-eső - gondolta - ó nem is.. ezek tobozok. És addig forgolódott még szembe nem találta magát a fenyővel, és az ágak közt egy mancsot vett észre, ahogy épp tobozért nyúl. A beeső napsugár megvilágította az élénk szempárt…

• Dehát ez… Csak nem…? Ez Puding! Liba, Liba kelj fel ez Puding! Puding! - örvendezett Boci. 

Puding lemászott a magasból barátaihoz.

• Jó sokára találtatok meg.

• Gá! Végig itt bújkáltál? Mindenkit kérdeztünk, de senki nem tudta hol vagy.

• Honnan tudod, hogy bújócskázni szeretnénk veled? - kérdezte Boci - hiszen nem is tudtuk megmondani neked…

• Nekem szóltatok először - mondta Puding ünnepélyesen, és miután Liba és Boci értetlenül pislogtak, továbbfűzte a szót:

• Itt sétáltatok a fa alatt és azon tanakodtatok kivel kéne játszani. Boci, a nagyokos kieszelte, hogy velem kéne. Ezért aztán gondoltam, miért ne kezdhetnénk rögtön? De olyan sokáig számoltatok, talán 36-ig is, hogy végül elbóbiskoltam… és mire felébredtem már ti is itt voltatok a fa tövében. De úgy tűnt még most se vettetek észre, ezért kénytelen voltam a kezembe venni az irányítást, izé, vagyis a tobozt. 

Boci és Liba olyan viccesnek találták, hogy ők egész reggel a tudtuk nélkül bújócskáztak Pudinggal, hogy még hosszú ideig nem bírták abbahagyni a nevetést. Nevettek, és nevettek, aztán néha vettek egy kis levegőt is, és nevettek tovább. Boci aznap valamivel kevesebbet gondolt a Főétkezésekre, és egyre csak azon törte a fejét, hány játékban vehetett már részt anélkül, hogy észrevette volna.