Rajta maradt, mint szamron a fül

Rajta maradt, mint szamron a fül.

Ha hiszitek, ha nem, ezt én bizony, kun atyámfiától hallottam:

Élt egyszer egy irredemptus gazda, aki vályogból épített tanyát a Szen’mártoni Telekparton. Igen nagy udvart kerített hozzá, s az udvaron sok-sok állatot tartott.  Vásárolt egy kis földet is magának, odajárt szántani-vetni, a felesége meg egész nap a ház körül dolgozott. Volt abban az udvarban mindenféle jószág, de az ember mégis a lovat tartotta a legnagyobb becsben.  Minden reggel bement az istállóba, lecsutakolta rendesen, és friss szénával megetette. Mikor jóllakott, kivezette az udvarra, felrakta rá a szerszámot és bekötötte a szekér elé. Az pedig, a míves hámban magasra tartotta a fejét, és büszkén nézett szét maga körül.

Élt az istálló belső sarkában egy szamár is. Erősen irigykedett, hogy a gazda annyit törődik a lóval, s egyszer, mikor senki nem volt a közelben megkérdezte:

• Mondd csak, miért szeret téged olyan nagyon az ember?
• Bizony azért, mert ha kocsiba fognak keményen dolgozok nap, mint nap, ha felnyergelnek azt is meggondolom hová lépjek. Szép vagyok, és ráadásul még okos is! – válaszolta a ló.

Amaz tátott szájjal hallgatta, a ló pedig tovább folytatta:

• Nézz csak magadra! Füled, mint a cetkáka! S milyen koszos vagy!

A szamárnak igen rosszul esett, mit mondott a ló, mégis a fülére tett megjegyzés bántotta a legjobban.

Nagy mérgesen vágta oda:

• Futok egy kört a szérűskertben, 10-ig számolok, perdülök egyet, és addigra eltűnik a csúnya, hosszú fülem. Az új pedig, sokkal szebb és csinosabb lesz, mint a tiéd!
• Nyiha… ha…- kacagott a ló.

A szamár nem sokat teketóriázott, kiszaladt a hátsó udvarba, s mikor visszaért, perdült egyet maga körül, s nyomban rá is kezdte:

• Egy, kettő. három… - de tovább nem folytathatta, mert összeakadt a lába és elterült a pocsolyában. A többi már nem is jutott az eszébe. Szégyenkezve kullogott el az udvar legtávolabbi zugába, ahol összetalálkozott a kecskével, aki megkérdezte tőle:
• Mit lógatod az orrod, ilyen szép napsütéses reggel?

A szamár szégyellte elmondani az igazat, s inkább ezt válaszolta:

• Nem tudok számolni!
• Miért nem tanulsz? Az asszony éppen az imént eresztette útnak az úrfit a Telekparti iskolába.
• Ez az! – örvendezett a szamár, és nagy örömmel kocogni kezdett az iskola felé.

Beült a szamárpadba, majd a nap végén hazasietett a tanyára. Nagy hetykén megállt a ló előtt:

• Ide nézz! Futok egy kört, s 10-ig számolok, és szebb lesz a fülem, mint a tiéd volt valaha! Egy… kettő… három… négy… - és hirtelen megállt, hogy gondolkozzon, mi következik ezután, de semmi nem jutott az eszébe.
• Nyihaha… hahaha… – kacagott a ló.

A szamár pedig ismét eloldalgott, de másnap már ott ült a padban. Mire a nap véget ért, rohant haza, hogy a ló elé állhasson.

• Na most figyelj! Mindjárt eltűnik a csúnya fülem! Egy… kettő… három… négy… öt… - de ismét csak nem tudta folytatni.
• – súgta a kecske, de ezt már nem is hallotta, mert a ló megint hatalmas hahotázásban tört ki.

A szamár pedig szégyenkezve kullogott el az udvar legtávolabbi szegletébe.

A ló mosolyogva szólt utánna:

• Nem csak csúnya, hanem buta is!

Hát így történt, hogy a buta jelző is rajta maradt, mint szamáron a fül.