RÁRÓ RÓZSA

RÁRÓ RÓZSA.

Volt egyszer a világon egy nagy meseország s ennek egy királya.

Itt a király kimegyen az erdőre vadászni, de hogy, hogy nem, olyan nagy sűrűségbe vetődött, hogy abból sehogyse tudott kivergődni; próbálta jobbra is balra is, előre, hátra is, de csak azt nyerte vele, hogy annál sűrűbb helyre jutott. Nincs menekülés, nincs szabadulás; nem tud a király lelke hová lenni. A mint ott legjavában évődik, s veszti a lelkét, egyszer honnan, honnan nem, egy emberforma vetődik elébe, ki azt találja a királynak mondani:

- Hallod-e te király, ugy-e most csak meg vagy szorulva, még pedig annyira, hogy teljes világéletedben még nem voltál ilyes állapotban; de én kisegitlek a bajból, hogyha megigéred, hogy nekem adod azt a legkedvesebb jószágodat, a miről mitse tudsz, hogy van-e a világon vagy nincsen.

A király aztán, csakhogy a nagy vadon erdőből szabadulhasson, hogy annak az emberformának adja azt a legkedveltebb jószágát, miről mitse tud, hogy van-e a világon vagy nincsen.

Az ördög aztán - mert más nem is lehetett - kivezette a királyt a sűrűségből s megmutatta neki az igaz útat; de mielőtt elvált volna tőle, azt mondja neki, szót szólván:

- No király, én már megtettem a magamét, kivezettelek a nagy vadon erdőből s megmutattam neked az igaz utat, de te is tedd meg majd az enyémet, mert most már megmondom, hogy mi az a legkedvesebb jószágod, miről mitse tudtál, hogy van-e a világon, vagy nincsen: a feleségedet teherbe hagytad, ki az alatt az idő alatt, mig te erdőről erdőre vadászni jártál, egy kis fiút hozott a világra. Ez az a legkedvesebb jószágod, miről mitse tudtál, hogy van-e a világon vagy nincsen. De nekem is van annyi emberségem, hogy a kis királyfit most mindjárt, nem veszem el, mert ezt is tehetném, ha akarnám, hanem 18 esztendő mulva elmegyek érte s elviszem magammal.

S ezzel az ördög ott hagyta a királyt az eperfánál, az pedig nagy szomoruan, mint a kinek az orra vére folyik, hazafelé vette az útját.

No jól van, ez abba maradt. A király meg a felesége, mikor már közeledett a 18-ik esztendő, melyben kedves fiuktól meg kellene válniok, egyre sirtak, egyre rítak. A királyfinak pedig ez a szemébe tünt, hogy az ő szülői minden nap szomorubb szomorubbak lesznek s egyre hull két szemük könyei. Mi dolog ez, mi dolog ez, tanakodott magában, végre kitört belőle az igazság s kérdőre vonta az édes apját:

- Ugyan felséges király-atyám, nem felelnél egy kérdésemre?

- S mi lenne az kedves fiam?

- Az biz nem egyéb, mint az, hogy mi dolog az, hogy valahányszor én rám vetitek a tekintetöket, mindig megered a könyeitek?

- Hahó, kedves fiam, válaszolt a király nem ok nélkül ered az meg; de már csak megmondom neked is, hisz már benőtt a fejed lágya s maholnap emberkort érsz, mert ép a malom melletti két hétben kender áztatáskor léptél a 18-ik esztendőbe. Biz kedves fiam, nem folyik a mi két szemünk könyei egyébért, mint azért, hogy nem sokáig gyönyörködhetünk már a te nézésedben, mert mihelyest a 18 évet meghaladod s a 19-ikbe fordulsz: eljön érted az ördög s elvisz magával. Hogy mi oknál fogva visz el, annak egész históriája van: hát egyszer a mint erdőről erdőre vadásztam volna, olyan nagy sűrű erdőségbe jutottam, hogy se eget se földet nem láttam és sehogysem tudtam kivergődni belőle; próbáltam jobbra is balra is menni, próbáltam előre is hátra is, de csak azt nyertem vele, hogy annál sűrűbbe jutottam. A mint ott legjavában vesződtem volna, honnan, honnan nem, egy emberforma került elébem, ki azt találta nekem mondani, szót szólván: "Hallod-e te király, ugy-e most csak meg vagy szorulva, mint a karó közt a kutya; ugy-e hogy teljes világéletedben még nem voltál ilyes állapotban; de én kisegitlek a bajból, hogyha megigéred, hogy nekem adod azt a legkedvesebb jószágodat, a miről mitse tudsz, hogy van-e a világon, vagy nincsen." Én, jó bolond létemre, szavamat adtam, hogy neki adom azt a legkedvesebb jószágomat, miről mitse tudok, hogy van-e a világon vagy nincsen. Az pedig senki más nem volt, mint te, édes fiam. Ezért borul el a mi arczunk, hogyha rád vetjük a tekintetünket, s ezért omlik a mi két szemünk könye.

- Hahó királyi atyám, ha csak ez a bajuk, kisebb gondjuk is nagyobb legyen ennél; mert majd elmegyek én a pokolba, majd megváltom én magamat az ördögtől s hamarább visszajövök, mintsem gondolnák.

Ugy is lett. - A királyfi nem várta be, hogy még az ördög jöjjön el érte, hanem ízibe fölkerekedett s maga ment el a pokolba.

Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl; egyszer egy ember-koponyára akadt, mely mellett mikor elment volna, megszólal a koponya:

- Hallod-e te jó királyfi, jer, áss nekem egy gödröt, temess el abba s kilencz misére való pénzt dobj a siromba.

A királyfi aztán a kardjával egy gödröt ásott, melybe beletemetvén az ember-koponyát kilencz misére való pénzt a sirjába dobott.

- No királyfi, kiáltott ki a sirból a koponya, jótét helyébe jót várj. Hogyha nem mondod is, hogy hova igyekszel, ugy is tudom, de hogy dugába ne dőljön a fáradságod, itt meg itt van egy patak, hová minden estve eljárnak az ördögök királya leányai fördeni fekete daruképében, ilyes meg ilyes időtájban. Keresd föl azt a patakot s bujj el a partján valami bokorban. S majd mikor mind a három leány levetkezik s bemegyen a vizbe, lesd meg, hol vetkezik a legkisebb királykisasszony, lopd el a ruháját s mindaddig oda ne add neki, mig meg nem igéri, hogy a pokolból ki nem szabadit.

Ugy is lett. - A királyfi fölkereste azt a bizonyos patakot s elbújt a partján valami fűzfabokorban s a három királykisasszony érkeztére várt; de nem sokáig kellett neki várnia, mert ihun repül ám a három fekete daru, megrázkódnak s leánynyá váltak. Aztán ízibe levetették a ruhájukat s be a vizbe, a királyfi pedig csak azt leste, hogy a legkisebb királykisasszony hova vetkezik, majd előbujván a maga rejtekéből, felnyalábolta annak a ruháját s eldugta a fűben.

A királykisasszonyok csak förödnek, csak förödnek, annyira-annyira, hogy már az a bizonyos óra is elérkezett, a melyben fel is kellene öltözködni s haza is kellene már menni. Mondom, hogy elérkezett az a bizonyos óra, kijöttek a vizből s ki-ki a maga ruhájához szaladt, csak a legkisebbik nem találta a magáét. Sirva-ríva keresi, de nem találja, keresi a nagy fűben, de nem akadt rá, szaladgál le s fel a patak partján, de a ruha sehol sincsen, - a két nénje pedig már fel is öltözködött, s hogy im egy bizonyos időre otthon kellett lenniök, megrázkódnak s fekete daruképében elrepültek, a legkisebbiket pedig, minthogy ugy se vihették el magukkal, ott hagyták.

Mondom, mikor a két nagyobbik királykisasszony elrepült, a királyfi is előjött a rejtekhelyéből s kérdi a legkisebbiket:

- Mit sirsz, mit rísz olyan keservesen szép virágszál?

- Hogyne sirnék, hogyne rínék, mikor drága patyolat-ruhám elveszett, s ezért nem mehetek a két néném után.

- S mit adnál te annak, a ki ugy szép szerével elő tudná adni drága patyolat-ruhádat?

- A mit kivánna, azt adnék.

- Nem kivánok hát én egyebet, mint válts ki a pokolból, édes apád körmei közül; mert az atyám még mikor a világra jöttem, az atyádnak igért.

- Ha csak ez a kivánságod, ugy kisebb gondod is, nagyobb legyen ennél, csak a ruhámat add elő.

- S merre menjek a pokolba?

- Ne, itt van ez a fekete rózsa, csak ezt ereszd a szélnek, csak ennek a repülése után jőjj, majd elvezet ez téged.

A királyfi aztán előadta a legkisebbik királykisasszony ruháját, melyeket az magára öltvén, megrázkódott, fekete daruvá változott s elszállt két nénje után.

A királyfi aztán szélnek eresztette a fekete rózsát s csak annak a repülése után ment. Ha ő megállt, a rózsa is megállott s ha ő útnak eredt, az is tovább szállt. Igy a fekete rózsa után menve, egyszer mégis elért a pokolba s fölkereste az ördögök királyát. Köszön neki.

- Adjon is jó napot fölségednek!

- Fogadj isten királyfi! hát már megérkeztél, pedig én még csak holnap akartam felülni a bak-kecskémre s érted menni.

- De nem azt mondom én neked ördögök királya, hanem azt: szabd ki megváltásom diját, mert ugyis tudhatod, hogy én nem vagyok még közibetek való.

- No királyfi, szólt az ördögök királya, három próbát szabok elédbe, s hogyha azokat megcselekszed, szabadon eresztlek s rádásul három leányom legszebbikét, vagy azt, a melyik legjobban tetszik, neked adom feleségül. Az első próba az lesz: amott van ni, az ólomhegy, itt van az udvaromon az ólomeke s ha te azt a hegyet ezzel az ekével felszántod, vasboronával megboronálod s ezt az egy szem rizskását elveted bele; s ha én annak a terméséből még holnap délre ehetek: jól van, nem bánom, eredj haza s vidd el magaddal legszebbik leányomat.

Itt a királyfi csak azt várta, hogy megvirradjon, hogy mindenki aludni menjen - mert, közbe légyen mondva, az ördögöknek világos nappal van éjszaka, éjjel pedig nappal - fölkereste a legkisebbik királykisasszonyt.

- No, mi ujság szivem szép szerelme, kérdé Ráró Rózsi, mert igy hitták a legkisebb királykisasszonyt.

- Nagy itt a baj szivem szive, nagyobb tán mint gondolhatnád, mert az apád ezt mondta: "Hogyha én még ez éjjel azt az ólomhegyet fel tudom szántani az ólomekével, vasboronával pedig megboronálni s hogyha én ezt az egy szem rizskását ugy el tudom abba vetni, hogy az egy nap alatt kikeljen, megnőjön, elvirágozzék s gyümölcsöt teremjen, hogy ő még annak a terméséből holnap délre ehessék: jól van, nem bánja, haza mehetek s elvihetem magammal legszebbik leányát, már mint téged.

- Ha csak az a bajod szivem szép szerelme, kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak te feküdjél le bátran az én virágnyoszolyámba, pihend ki magad, a többit pedig bizd én rám, majd elvégzem én.

A királyfi aztán lefeküdt a királykisasszony virágnyoszolyájába s elaludt, a királykisasszony pedig, levett a szegről egy ostort, hármat pattantott vele s aztán bekiáltott a szomszéd szobába:

- Itt vagytok-e mindnyájan?

- Igen is itt vagyunk, felséges királykisasszony!

- Nem hiányzik közületek senki sem?

- Senki sem hiányzik felséges királykisasszony, csak a parancsszóra várunk.

- Hát azt parancsolom, hogy látjátok-e azt az ólomhegyet? No, ha látjátok, azt tüstént szántsátok fel az ólomekével, boronáljátok be vasboronával és ezt az egy szem rizskását vessétek el bele, de ugy, hogy az egy nap alatt kikeljen, kihajtson, kivirágozzék, gyümölcsöt hozzon, hogy annak a terméséből holnap délre az én királyi atyám ehessék is.

- Meglesz fölséges királykisasszony.

És a szolgalelkek, mert kik is lehettek volna mások, még azon éjszaka felszántották az ólomhegyet az ólomekével, vasboronával meg is boronálták s elvetették bele az egy szem rizskását s íme az, egy nap alatt kihajtott, kivirágzott s gyümölcsöt hozott; ugy, hogy másnap már ett is belőle az ördögök királya.

Itt ujra hivatják a királyfit s azt mondja neki az ördögök királya, szót szólván:

- No királyfi, egy próbát már kiállottál, de hátra van még kettő. Ha te azon a sivár-kopasz hegyen, mely itt az ajtóm előtt áll, egy éjszaka elfolyása alatt olyan kakas lábon forgó réztetejü várat épittetsz, melynek széles e világon keresve se lehessen párját találni: nem bánom, eredj haza s vidd el magaddal legszebbik leányomat.

A királyfi megint csak azt várta, hogy megvirradjon, hogy mindenki lepihenjen s tüstént fölkereste a legkisebbik királykisasszonyt.

- No, mi ujság szivem szép szerelme, kérdé Ráró Rózsi, a legkisebbik s legszebbik királykisasszony.

- Nagy itt a baj, szivem szép szerelme, nagyobb mint gondolnók, mert az apád ezt mondta: Hogyha azon a sivár-kopasz hegyen, mely itt az ajtótok előtt áll, egy éjszaka elfolyása alatt olyan kakaslábon forgó réztetejü várat épittetek, melynek e széles világon keresve se lehessen párját találni: nem bánja, menjek haza s elvihetem magammal legszebbik leányát, már mint téged.

- Ha csak ez a bajod, szivem szép szerelme, kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak te feküdjél le az én virágnyoszolyámba s pihend ki magad, én pedig azalatt majd elvégzem a te dolgodat, csak bizd rám.

A királyfi aztán lefeküdt a királykisasszony virágnyoszolyájába s elaludt, Ráró Rózsi pedig levette a szegről az ostort, hármat pattantott vele s aztán bekiáltott a szomszéd szobába:

- Itt vagytok-e mindnyájan?

- Igen is itt vagyunk, felséges királykisasszony.

- Nem hiányzik közülötek senki sem?

- Senki sem hiányzik közülünk, csak a parancsszóra várunk: azért azt kérdezzük tőled fölséges királykisasszony: mit parancsolsz?

- Nem parancsolok én egyebet, csak azt, hogy látjátok-e ezt a nagy sivár-kopasz hegyet, mely itt az ajtó előtt áll? No, ha látjátok, ugy annak kellős közepére állitsatok olyan kakaslábon forgó réztetejű várat, hogy annak párját széles e világon még keresve se lehessen találni.

- Meglesz, fölséges királykisasszony.

És a szolgalelkek, mert kik is lehettek volna mások mint azok, még azon éjszaka elfolyása alatt arra a sivár-kopasz hegy kellős közepére olyan kakaslábon forgó réztetejű várat állitottak, hogy annak párját széles e világon még keresve sem lehetett volna találni.

Ráró király aztán reggelre kelve csak elálmélkodott a szép vár láttára s rögtön kiadta a parancsolatot, hogy küldjék be csak a királyfit.

A királyfi aztán mikor beállitott ördög ő felsége szine elébe, az azt találja neki mondani:

- No királyfi, két próbát már kiállottál, de hátra van még a harmadik. Ha te azt a kakaslábon forgó várat, melyet arra a sivár-kopasz hegyre épittettél, az én palotáimmal aranyhiddal összekötöd: jól van, nem bánom, menj haza s akkor igazán elviheted legszebbik leányomat.

A királyfi megint csak arra várt, hogy mindenki lenyugodjék, s hogy ez bekövetkezett, ujra fölkereste a legkisebbik királykisasszonyt s csak elkezdi:

- Hahó szivem szép szerelme, nagy itt a baj, nagyobb mint gondolnók; mert az apád azt mondta: ha én azt a kakaslábon forgó várat, melyet arra a sivár-kopasz hegyre épittettem, az ő palotájával aranyhiddal összekötöm: jól van, nem bánja, menjek haza s akkor igazán elvihetem legszebbik leányát, már mint téged.

- Ha csak ez a bajod szivem szive, kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak te feküdjél le, pihend ki magad az én virágnyoszolyámon, mert majd elvégzem én az egész dolgot csak bizd rám.

A királyfi aztán lefeküdt a királykisasszony virágnyoszolyájába s elaludt, - Ráró Rózsa pedig levette a szegről az ostort, hármat pattantott vele s bekiáltott a szomszéd szobába:

- Itt vagytok-e mindnyájan?

- Igen is itt vagyunk, fölséges királykisasszony.

- Nem hiányzik közületek senki sem?

- Senki sem hiányzik közűlünk, csak a parancsszóra várunk: azért azt kérdezzük tőled fölséges királykisasszony: mit parancsolsz?

- Nem parancsolok én egyebet, csak azt: látjátok-e azt a kakaslábon forgó várat, melyet arra a sivár-kopasz hegyre épitettetek? No, ha látjátok, ugy azt az én királyi atyám rezidencziájával aranyhiddal kössétek össze.

- Meglesz, fölséges királykisasszony.

És a szolgalelkek még azon éjszaka a kakaslábon forgó vártól kezdve egész a Ráró király rezidencziájáig aranyhidat vertek, ugy, a hogy parancsolva volt.

Reggelre kelve aztán, mikor a király kitekintett az ablakán, hát ott látja ám az aranyhidat; ezért rögtön kiadta a parancsolatot, hogy mind a három leányát, mind a királyfit küldjék be. Mikor mind a királyfi, mind a három királykisasszony bejött a fehér szobába, megszólal a király.

- No királyfi, minthogy kiállottad a három próbát, én is beváltom a szavamat: most már olyan szabad vagy mint a madár s mehetsz oda, a hová tetszik s itt van három leányom, válaszd közülök azt, a melyik tetszik.

Azt mondanunk sem kell, hogy a királyfi kit választott, hogy Ráró Rózsa lett a nyertes.

Aztán mind a ketten forró ölelések és hangos sirások között elbúcsuzván, beleültek a szélhintóba s hazafelé jöttek.

Utközben azonban mikor már közel voltak a királyfi szülötte városához, megállittatta a királyfi a szélhintót s kiszálltak belőle.

- No szivem szép szerelme, szólt a királyfi, csak te maradj itt, mert én nagy pompával, királyi czeremoniával, hatlovas üveges-aranyos hintón akarlak bevitetni, a mint dukál.

- Ne hagyj itt szivem szive, szólt a királykisasszony, mert ha meg talál valaki csókolni: tüstént elfelejted a te Ráró Rózsádat.

- Ehj szivemtől származott gyöngyvirágom, hamarább elfelejteném azt, hogy minek hínak, mint téged, ki a szivembe vagy irva.

- Ne hagyj itt lelkemtől lelkezett aranyos bimbóm, mert ha valaki meg talál csókolni: tüstént elfelejted a te Ráró Rózsádat.

- No hát inkább senkitől sem, még tulajdon nemző apámtól és szülő anyámtól sem hagyom magamat megcsókolni s mégse felejtlek el.

- No meglásd, hogy elfelejtesz.

- S ezzel a királyfi ott hagyta a leendő feleségét, hogy majd másnap hatlovas üveges-aranyos hintóval tér vissza.

Hogy hazaért, hogy az apjára és anyjára benyijtotta az ajtót, azok elébe szaladtak, ölelő két karjukat kitárták s össze-vissza akarták csókolni, rég nem látott kedves fiukat, kit keserves könyhullatások között sirattak, hogy már soha sem tér vissza, pedig lám itt van; de a királyfi sem az anyjának sem az apjának nem engedte megcsókolni magát, pedig azoknak imhogy meg nem szakadt a szivök örömükben.

De itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél hisz ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, de pengyom tóditsuk is, mert biz majd elfogy ez, volt a királyfinak egy vén dajkája, ki hogy meghallotta, hogy itthon van az ő kedves fia, már isten bocsá, ahogy szokta a királyfit nevezni s hogyim nappal azt meg nem csókolhatta, éjnek idején belopózkodott a királyfi hálókamrájába s azt megcsókolta.

S íme a királyfi, mintha a világon sose lett volna Ráró Rózsa, s mintha azt sose ösmerte volna: egészen megfeledkezett arról.

Várhatta aztán Ráró Rózsa a királyfit a hatlovas üveges-aranyos hintóval, hogy majd hazarepítik, bizony nem jött az el érte kétkerekű kordéba fogott félszemű lóval sem. Eltelik egy nap, két nap, három nap s mindjárt tudta a királykisasszony, hogy csók által kitöröltetett a királyfi szivéből.

Biz aztán nem várta tovább, hanem a város végére épittetett egy csárdát s ott csaplároskodott.

Itt lelkem teremtette egyszerre híre futamodik, hogy itt meg itt milyen jó ivókát mérnek és milyen szép menyecske a korcsmárosné, hogy hét országban keresve sem lehetne párját találni; ugy annyira, hogy magának a királyfinak is a fülébe jutott, ki két czimborájával együtt egy gróffal meg egy herczeggel kiment abba a bizonyos korcsmába. Isznak esznek, mulatnak kedvükre s mindegyiknek megtetszett a csinos menyecske.

- Lelkem, szólt a gróf, szeretnék magának valamit mondani: szeretnék magától, egy pár csókot nyerni.

- Most nem érek rá, szólt Ráró Rózsi, hanem majd ugy 10 óra felé.

- Lelkem, szólt a herczeg suttomban, szeretnék magától egy pár csókot kapni.

- Most nem érek rá, felelt ennek is Ráró Rózsa, hanem majd fél tizenegykor.

- Lelkem, szólt a királyfi is ugy suttomban szűr alól, szeretnék magától egy pár csókot kapni.

- Most nem érek rá, szólt Ráró Rózsa, hanem 11 órakor.

No jól van, itt eljön a tiz óra. A gróf bemegyen a menyecskéhez.

- Itt vagy szivem szép szerelme?

- Itt vagyok, de elfelejtettem a kaput becsukni: azért kimegyek.

- Majd becsukom én.

S ezzel a gróf kiment, hogy majd becsukja a kaput, de egész tengernyi éjszakán keresztül mindig csukta, mégse zárta be.

Itt eljön a féltizenegy óra is, hát a herczeg is ehun kullog.

- Itt vagy szivem szép szerelme? kérdé Ráró Rózsától.

- Itt vagyok, de elfelejtettem a ludakat bezárni: azért kimegyek, de mindjárt visszajövök.

- Majd becsukom én, válaszolt a herczeg.

S ezzel kiment az udvarra, hogy majd behajtja a ludakat, de bár egész tengernyi éjszaka mindig hajszolta, mégse zárta be.

Itt eljön a 11 óra is, hát a királyfi is ehun kullog ám.

- Itt vagy szivem szép szerelme.

- Itt vagyok, de elfeledtem a tüzet hamuval betakarni, azért kimegyek, de mindjárt visszatérek.

- Majd betakarom én szivem szép szerelme, csak te maradj az ágyban.

S ezzel a királyfi kiment a konyhába s bár egész tengernyi éjszaka mindig a tüzet takarta, de mégse takarta be.

Reggelre kelve aztán kijön Ráró Rózsa a szobából, hát látja, hogy mit csinál a királyfi. Elnevette magát s azt találja neki mondani:

- Ugy-e szivem szép szerelme, ugy-e megmondtam, hogy meg ne hagyd magad csókolni, mert elfelejted a te Ráró Rózsádat.

A királyfi megszégyenelte magát s csak ekkor jutott eszébe az ő szive választottja; de még ekkor se szabadulhatott a tüztakarástól, hanem azt még mindig egyre kitakarta s betakarta s csak mikor Ráró Rózsa a kezével illette, jöhetett el a patkától.

Aztán a királyfi rögtön hazament s hatlovas üveges-aranyos kocsival, nagy kisérettel és parádéval jött el a feleségeért.

De a gróf még ekkor is szünetlenül a kaput csukogatta; kinyitotta meg becsukta s még se zárta be; - a herczeg pedig még ekkor is szünetlenül a libákat hajtogatta s még se zárta be. Csak mikor a királyné, már mint Ráró Rózsa megillette mind a kettőt a kezével, csak ekkor hagyták abba ezt a fura mulatságot.

Ráró Rózsát aztán felültették a hatlovas üveges-aranyos hintóba, hazarepitették s még az nap össze is adta őket a pap, kik még most is élnek, hogyha meg nem haltak.

A mű forrása: https://mek.oszk.hu/ - Dunamelléki Eredeti népmesék
Válogatta és szerkesztette: Merényi László
Erre a népmesére a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Forrás: https://mek.oszk.hu/