Rókamese

Rókamese.

Volt egyszer egy virgonc és kicsi,
Ügyetlen rókakölyök: Ricsi.
Ment az utcán büszkén, gondtalan, 
S nem vigyázott szegény oktalan!
Mindig mindenre jól ráfázott,
Csak úgy elcsúszott… és spárgázott!

Mikor cipekedni segített,
Szatyrokat az égbe repített.
Útépítés számos esetén
Átbillent a kátrány peremén.
A Földön mindenki furcsállta,
Folyton koszos volt a bundája.

Hiába vágott jól az esze,
Jöttének nagy volt a nesze. 
Nevettek rajta a rókafik
Nyerítettek az okapik,
Az erdő s mező egész népe
Ott „ütötte”, ahol érte.

A végtelen vidámság híve;
Rókánk - kis szeleburdi szíve -,
Mérhetetlen elszomorodott,
S magában így morfondírozott:
„Az eszükön hogy járhatna túl
Ricsi róka, a ravaszdi „úr”?”

S ezen addig-addig rágódott,
Amíg szobájába zárkózott.
Szülei csóválták fejüket,
Mert kiírta: tiltott terület!
Azt hitték a naiv állatok,
Ezentúl ez örök állapot.

Mikor aztán az ajtó tárult,
Szobájába belépőt árult.
Az összes jegy azonnal elkelt.
Minden jószágot az érdekelt,
Miről szól vajon ez az egész?
Mit csinálhatott a csenevész?

Odabent a sötétben fény gyúlt,
Vetítővászon a falra nyúlt,
És színesben megelevenedett
Ricsi hogyan szerencsétlenkedett.
Kerge és mókás képkockákon
Rémlett vissza a valóságnyom.

Ki ott volt, s látta, hahotázott,
Ahogy a filmben hadonászott,
Mielőtt az árokba pottyant.
S amikor arra kedve szottyant,
Ő maga szintén, feledésből,
Fogta hasát a nevetéstől.

A rókakoma komikuma
Lett a legnagyobb suli duma.
Hogyan merített életéből,
Adott leckét pancserségből,
És járt a gúnyolók eszén túl
Ricsi róka, a ravaszdi úr!