Szegfű Katalin

Szegfű Katalin.

Egyszer volt, hol nem volt, egy igen szegény ember. Olyan szegény volt az istenadta embere, mint a templom egere. Azaz, hogy mégsem, mert volt neki annyi gyermeke, mint a rosta lika, tán még eggyel több is.

Korhely volt az ember, örökké a korcsmát bujta éj s nap egyformán.

Még akkor volt ez, amikor Krisztus urunk Szent Péterrel a földön járt.

Egy estére kelve két utas megy be a szegény ember hajlékába, s kértek szállást az asszonytól, mert a férje akkor is a korcsmán lelte helyét.

Mondja a szegény asszony: adnék én lelkeim szállást jó szívvel, hanem olyan részeges, házsártos uram van, hogy azt mindig éjfél veti haza, s olyan kötekedő, hogy beleakad az minden teremtett lélekbe, s félek, hogy még valami galibát csinál itt. Aztán meg hely sincs. Ez az istenadta sok apró-cseprő gyermek minden szegletet megtölt.

Azt mondja Krisztus urunk, mert éppen ők voltak Szent Péterrel: hiszen ők kicsi helyt megférnek egy szegletben, valahogy csak eltelik az éj.

- Jól van hát, - beleegyezik az asszony, s lefeküsznek. Szent Péter kívül, Krisztus urunk meg belül.

Jön haza éjfélkor a gazda nagy kurjongatással. Meglátja a két szállót. Mit gondol részeg fővel, mit nem, kapja magát s jól megveri a kívül fekvő Szent Pétert.

Reggelre kelve megköszöni Krisztus urunk a szállást, s avval továbbmentek.

Telt, múlt az idő. Hát egy este ismét érkezik két szálló, s kérik a szállást.

- Jaj, kedves lelkeim, - elkezdi az asszony - Isten látja lelkem, én tiszta szívből adnék, de nekem olyan egy részeges, kötekedő természetű uram van, hogy az mindig csak éjfélkor kerül haza, s ha csak idegent kap a háznál, minden igaz ok nélkül nekimegy s elpáholja. A minapában is megvert egy ártatlan beszállót.

- Hiszen mi egy szegletbe behúzódunk, hogy meg sem lát, s hogyha meg is, nem lesz mindig olyan verekedő kedvében. Setét az éjszaka, hogy ne menjünk tovább.

Jól van. Belenyugszik az asszony. Lefeküsznek. De Szent Péter most belül került, nehogy ismét kikapjon, - mert most is csak ők voltak.

Jön haza az ember éjfélkor nagyhangosan. Meglátja a két szállót.

- Na feleség - mondja - a minapában is két szállónk volt épen. Akkor elláttam a külsőt, most megverem a belsőt, ez az igazság.

Avval nekiesék Szent Péternek s jól helybenhagyá.

Hajnalra kerekedik az idő, hát a szegény asszonyt eléri a szülés ideje. Mondja Szent Péter Krisztus urunknak: Uram, szabadítsd meg szegényt a terhétől.

Feleli Krisztus urunk: menj ki Péter, nézd meg, milyen idő van kint.

Nézi Szent Péter s azt mondja: olyan sötét van Uram, hogy az ember még a feltartott ujját sem látja.

De szenved az asszony.

Ismét kéri Szent Péter Krisztus urunkat, hogy szabadítsa meg a szegény asszonyt.

- Eredj csak, nézd meg újra milyen idő van most.

Nézi Péter s azt mondja: olyan eső, olyan szélvihar, hogy még a kutyát sem kergetném ki.

A szegény asszony mind erősebben szenved, jajgat.

Ujból kéri Péter az Urat, hogy szabadítsa meg már szegényt.

- Mégegyszer nézd meg hát, milyen idő van odakint - szólt Krisztus urunk.

Jön vissza Péter s hírül hozza: olyan szép, de tiszta, de csillagos az égbolt, hogy gyönyörűség nézni.

Amint ezt Szent Péter kimondta, az asszony abban a pillanatban megszabadult a terhétől s a szenvedésektől. De született olyan patyolat, ragyogó szép leánykája, mint a hajnalcsillag.

Virradattal köszönik a szállást s avval felkerekednek. Mikor egy darab utat megtettek, eszébe jut Krisztus urunknak, hogy ők minden ajándék nélkül hagyták ott azt az ártatlan újszülöttet, abban az egyiptomi nagy szükségben.

Mondja Szent Péter: menjünk vissza, Uram.

Visszatértek, keresztelőt ültek. Krisztus urunk lett a keresztapa, s elnevezték az újszülöttet Szegfű Katalinnak.

Avval ismét útnak indultak tovább.

Azt mondja Krisztus urunk Szent Péternek: Én koma-ajándéknak azt adom, hogy valahányszor ezt a leánykát megfürösztik, mindannyiszor akkora arany maradjon a fürdő vizében, mint a fejecskéje. Valahányszor sír, mindig gyémántgyöngy hulljon a szeméből, könny helyett. Ha megsétálja magát, akkora buja fű nőjjön a nyomában, mint ő maga. És ahányszor csak elneveti magát, mindig arany szegfű hulljon ki a szájából. -

Füröszti, de nagy örömmel a bába egy hétig Katalint. Azt mondja a hét végével: én még egy hétig szívesen megfürösztöm.

Mikor letelt a másik hét is, azt mondja az anyának: úgy ügyeljen, hallja-e, hogy a leányka után minden fürösztésre akkora arany marad a kád vizében, mint éppen a feje. Nehogy a vízzel azt is kiöntse!

Telt, múlt az idő, annyira, hogy a leányka már nagy, de kegyes, istenfélő hajadon leve, olyan, hogy messze földre is híre ment.

Egyszer, amint a királyfi jön az úton nagy parádéval, megy szembe vele az istenes hajadon: Szegfű Katalin.

A királyfinak megakad a szeme rajta. Rákacsint, a nyelvével csattint, hogy be gyönyörűséges, ügyibe való leány ez! Elneveti magát Katalin a királyfi rajta való nagy csudálásán: hát egy szép szál aranyszegfű hull ki a szájából.

Haj, egek ura, ne hagyj el, hogy rajta felejti még jobban a szemét az a királyfi! S ahogy eszménkedhetett, többet nem tudott mondani a parádés kocsisának, csak: na hallod-é, Pista, sokat jártam, sokat láttam, de még ilyen leányt nem találtam világ-életemben. Fordulj vissza iziben, tudjuk meg, hol lakik.

Hanem még csak akkor esett igazán álmélkodásba, amikor még jobban megismerte, s mindent megtudott róla.

Tüstént elhatározta, hogy királyleány ide, királyleány oda, neki egy sem kell, hanem Katalin nélkül élni sem tud többet; hát elkezdett készülni a lakodalmára.

Meghallja az ördöngős szüle, hogy a király fia nem királyi, de csak olyan polgári leányt akar feleségül venni. Elfutja a pulykaméreg, hogy miért nem az ő leányát, ha már polgárleány! Hát polgárleányka lehet-é különb széles e világon, mint az ő leánya? - Elhatározta, hogy akár így, akár úgy: de mégis az ő leánya lesz a királyné, nem más...

Olyan tizenkét, bársonyfolyós, arany hintót állított elé a lakodalmához a nagyszerelmes királyfi, amilyenre csak egy gazdag király fia tehetett szert. Hozták hát a szépséges menyasszonyt nagy királyi fénnyel, pompával. S hogy még jobban tessék és kényelmesebben is üljön a szép Katalin, még a nászhintóba is egyedül tette a királyfi.

Amint egy berek mellett haladtak volna, kiáll az ördöngős szüle a leányával a királyné hintójához s kérni kezdi, hogy vegye fel őt leányostul a hintóba, amilyen nagyon fáradtak.

A jószívü Katalin több kérést sem várt, hanem helyet adott nekik maga mellett.

Még jóformán el sem helyezkedtek, csak lerántja az ördöngős szüle Katalint, s egy toppra a berekbe vivé. A két szemét kivette, a menyasszonyi gúnyáját letépé róla, s avval otthagyta egy álló helyében. Egy kanyarodónál ismét elejébe került a királyi hintónak, felszállott a leányához, s beléöltöztette a Katalin selyem nászruhájába.

Kacagtatja otthon a királyfi a feleségét: nem fakad szájából arany szegfű! Sétáltatja: nem nő fű a nyomában! Előveszi, jól megszidja: könny hull csak a szeméből, de nem gyémántgyöngy.

Na, már csak annyi, hogy éldegéltek együtt, úgy ahogy, hanem a királyfinak sehogy sem ment a fejébe a nagy változás.

A szegény Katalin pedig a berekben csak sírt, csak sírt nagykeservesen, hogy már egész nyakig sírta volt körül magát gyémántgyönggyel, amikor egy öreg halász ráakadt. Hazavitte magával szegény Katalint, s ott éldegélt a leány nagy búbánat között a halászkunyhóban.

Telt, múlt az idő. Azt mondja egyszer az öreg halásznak: lelkem öregapám, legyen szíves egy fürdőt készíteni nekem, olyan rég nem fürödtem már.

A jószívű halász egyszeribe gyógynövényfürdőt készített. Gondolta magában, megérdemli szegény vak leány, mennyi gyémántgyöngyöt sírt már nekünk!

Megfürdött Katalin.

De az öreg másnap, harmadnap mondatlan is készítette a fürdőt. Hiszen minden fürdés után akkora arany darabot kapott a fürdő vizében, mint a Katalin feje.

Időközben nyarat értek. Nagy volt a szárazság, s akkora szénaszükség állott be a király udvarában, hogy a királyi istálló lovait is ki kellett osztani telelőre a zsellérei közé. A vén halász is a király zsellére volt, azért hozzá is tettek egy lovat. S mert szegény embernek ismerték az öreget, hát hozzá a leggyengébbet, elhullani valót állítottak be.

Azt mondja Katalin: vigye csak be, lelkem öregapám, a pajtába azt a lovat, s egyet se búsuljon, majd csak kiteleljük. Avval ő maga is bement a pajtába, megsétálta magát benne, de nőtt egyszeribe akkora buja fű utána, mint éppen ő maga. Nagyot toppantott a pajta közepére, és tüstént kút nyílt a nyomában. Azt mondja akkor a vén halásznak:

- Na lelkem öregapám, most már falazza be azt a lovat, s tavaszig feléje se nézzen. Nekem meg hozzon be egy darab aranyat, hátha készíthetnék belőle valamit.

Rögtön hozott az öreg egy darabot. De olyan pompás, arany forgó-kereket gyúrt Katalin a darab aranyból, hogy szebbet, jobbat sose láss. Odaadja a kereket a vén halásznak s azt mondja: menjen el evvel a kerékkel, lelkem öregapám, s adja el a király városában, de oda ne adja a világon semmiért, csak egy szemért.

Beviszi az öreg s elkezdi ott árulgatni a piacon alá s fel. Úgy hozta az Isten, hogy éppen arra sétáljon az ördöngős szüle, avval a csalfa úton meglett királyné leányával, s megtetszett neki az arany tekerő-kerék. Kérdezik az árát. Megmondja az öreg, hogy egy szemen alól semmiért sem adja.

- Anyám - szól a királyasszony - ott a két szem a zsebében, adja oda az egyiket, úgysem vesszük semmi hasznát.

Vette az öreg nagy örömmel a szemet, s avval igyekezett haza. Csak megnyálazza Katalin a szemet, odateszi a helyére, s hát halljanak csudát, még százszor jobban látott vele, mint annak előtte.

Idő ráteltével újból mondja Katalin: lelkem öregapám, úgy gondoltam magamban, hozna be még egy darab aranyat, próbáljam meg, hátha tudnék abba a tekerő-kerékbe egy orsót is formálni.

Odaadja a vén halász az aranyat. Hát egy olyan fáin aranyorsót gyúrt Katalin belőle, hogy az már tiszta csuda.

Vitte tüstént ezt is a vén halász eladni a király városába.

A jó Isten adtára újból csak meglátja az ördöngős szüle a leányával együtt, s kérdik az árát.

Megmondja az öreg, hogy egy szemen alól semmiért sem adja.

- Ott van anyám a zsebében még az az egyik szem, adjuk oda érte, de fínom egy aranyorsó, éppen találni fog abba az arany tekerő-kerékbe.

Na, megy haza az öreg evvel is, még nagyobb örvendezéssel, s átadja Katalinnak. Ez pedig csak megnyálazta, a helyére tette s hát újra megvolt a két látó szeme.

Ezalatt az idő is tavaszra vált, azért rendre összeszedegették a telelésre kiosztogatott királyi lovakat. Egy udvari kocsis a halászhoz is beállít. Kibontják az istállót, hát olyan dali, kövér, fényesszőrű táltos lett abból a hitvány állatból, hogy a kocsist az ámulat ölte meg. Nem akart hinni a saját szemének.

Elkacagja ezt Katalin, s nyomban arany szegfű hull ki a szájából. A kocsis nagyhirtelen felkapja és a kalapjára tűzi.

Jelenti otthon a kocsis a királynak: felséges uram, a kiadott lovak mind olyan hitvány állapotban vannak, hogy jóformán lépni sem tudnak, de a szegény halászhoz kiadott gebéből olyan tüzes paripa lett, hogy közel menni sem lehet ahhoz. Olyan kövér, mint egy hájfalat, pedig az egész áldott télen, amilyen hosszú csak volt, mindétig az istállóba volt befalazva.

Amíg ezt a kocsis bejelenti, meglátja a király az arany szegfűt a kalapja mellett.

- Honnan kaptad te azt a szegfűt - kérdi a kocsistól.

- Jaj, felséges királyom, - elkezdi a kocsis - olyan szépséges fejércseléd van annál a vén halásznál, hogy még nézni is csupa gyönyörűség. Hát az elkacagta magát s akkor hullott ki a szájából.

Hej, nagyot rikkant a királyfi erre a hírre szertelen örömében. Egy perc mulva hintóba ült s el a halász kunyhójához.

Bezzeg, hogy pápaszem nélkül is mindjárt megismerte az ő igazi feleségét, a szépséges Szegfű Katalint, aki azonhelyt el is beszélt neki mindent, mi s hogy történt.

Az ifjú királyfi hintóba ültette, s avval haza nyargalvást, mint a sebes szélvész.

Bezzeg lett hadd el hadd az ördöngős szülének s a leányának. A király lófarkhoz köttette mindakettőt, s a városon háromszor is végighurcoltatta. Aztán elhivatta a Katalin édesanyját, és csapott olyan örömünnepet, hogy még a pulykapásztor is bocskorban - s nem mezitláb - járta két álló hétig a csűrdöngölőt.

A mű forrása: https://mek.oszk.hu/ - SZÉKELY NÉPMESÉK: A gyémánt emberke
Válogatta és szerkesztette: R.Berde Mária
Erre a népmesére a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Forrás: https://mek.oszk.hu/