SZÉP MIKLÓS


http://mocorgohaz.hu/
  • 2023.
    aug
  • 25

Volt egyszer a világon egy szegény ember s, ennek egy olyan gyönyörves fiacskája, hogy ki se látom mondani; Miklósnak hitták a fiut, de szépségeért

Volt egyszer a világon egy szegény ember s, ennek egy olyan gyönyörves fiacskája, hogy ki se látom mondani; Miklósnak hitták a fiut, de szépségeért "Szép Miklós" volt a titulája. De hogy is ne! aranyfog a szájában, egyenes sugár termete pedig mint a nádszál, ugy inogott.

Mikor a fiú ép 18 éves volt, se több, se kevesebb, kiment a rétre kaszálgatni.

Csak kaszálgat, csak kaszálgat, egyszer, mint a kilőtt nyil, egy fehér pelikán madár repül feléje, szájában hozván egy violaszinü pecsétes levelet, melyet Szép Miklós lába előtt leejtett. A legény fölveszi a levelet s olvassa, hogy mi van kivülről ráirva aranyos betükkel: "Ezen levelem felbontását ajánlom Szép Miklósnak, illő tisztelettel". Ez nekem van küldve, gondolta magában, vajjon ki irhatta, mikor távoli ismerősöm senki sincsen. S ezzel Szép Miklós feltöri a violaszinü pecsétes levelet s ezt olvasta ki belőle:

"Szivem szép szerelme, hires Szép Miklós! Csillaghozta hired hallottam. Minekutána pedig szánandó özvegyi állapotban vagyok: keress föl engemet szép Tündérországban. Hogy merre jöjj, csak arra tarts, szivem szive, a merre ez a fehér pelikán madár repül".

A levél alá pedig ez volt irva aranyos betükkel: "Tündérszép Ilona."

Hogy Szép Miklós elolvasta a levelet, csak a fehér pelikán repülését nézte. S mikor megjegyezte az utját toronyirányába, kaszát-kapát elhajitott, hazaszaladt s felnevelő apjától, szülő anyjától keserves könyhullatások között elbucsúzott s elindult ország-világszerte szép Tündérország fölkeresésére.

Mén mendegél hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurtafarku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen egész három álló esztendeig, kőütötte, rögtörte, tövisszúrta lábbal; mert a sarujának már se talpa, se sarka, se feje nem volt, csupán csak a szára maradt meg a lábán; a ruháját pedig annyira elnyütte, hogy abba aranyért se lehetett volna egy garas ára sót belekötni; csupa ringy-rongy volt s ekkor ugy nézett ki Szép Miklós, mintegy ágrólszakadt árva, kinek se apja, se anyja, csak a teste-lelke.

Ilyen rongyosan érkezett be szép Tündérországba.

Itt Tündérszép Ilona szobaleánya beszalad az asszonyához, mondván:

- Fölséges királyasszony! itt jön Szép Miklós.

- Már hogy jőne még! s ezzel a királyné pofon ütötte a szobaleányt.

Bejön a másik szobaleány is, mondván:

- Fölséges királyasszony, itt jön Szép Miklós!

- Már hogy jőne még! s ezzel Tündérszép Ilona ezt is pofon ütötte.

Nagy lelkendezve beszalad a harmadik is:

- Fölséges királyasszony! itt jön Szép Miklós.

- Már hogy jőne még! s ezzel Tündérszép Ilona ezt is pofon ütötte. Erre a csattanásra belép a fehér szobába Szép Miklós nagy rongyosan.

- No Szép Miklós, szólt Tündérszép Ilona, hát megérkeztél? ép jókor jöttél; az ólban van három ló, melyek szügyig állnak már a ganajban, azért azt hord ki, s mikor ezt elvégezted, a lovakhoz láss, etesd itasd meg, kefélgessed vakargassad s csak ezekre legyen neked minden gondod, egyébre semmire se.

Szép Miklósnak csak ekkor esett le az álla, csak ekkor nyilt ki a szeme, hisz őt királynak hitták ide, ahun ni, most pedig kocsis... Szép jutalom, azért a nagy törődésért, a miért idefáradt!...

Szép Miklós azt se tudta, hogy menjen ki, merre van az ajtó, de mégis nagy szomoruan, kiténfergett a fehér szobából, lement az ólba s a dolga után látott. Hordta a ganajat egész álló nap, de az nemhogy fogyott volna, de egyre szaporodott; ugy annyira, hogy a három ló szügyön fölül állott a ganajban. Ezért Szép Miklós egészen a búbánatnak adta magát. Csak búsul, csak bánkódik, a vén tátosló végre - mert közbe légyen mondva, mindhárom ló az volt - megszánta s azt mondja neki:

- Mit búsulsz, mit bánkódol édes gazdánk?

- Hogy ne bánkódnám, hogy ne búsulnék, mikor Tündérszép Ilona meghagyta, hogy az ólat mint a tükört kitisztitsam s ahun ni, mentül jobban hordom a ganajat, nem hogy fogyna, de annál jobban szaporodik.

- Ha csak ez a bajod, szólt a tátosló, kisebb gondod is nagyobb legyen ennél! csak feküdj le, aludjál csendesen, de reggel idejekorán kelj föl, mert hosszu út áll előttünk. Tündérszép Ilona hat hattyun idegen földre megyen templomba, de mi is ott leszünk, csak reggel, mikor fölkelsz, nyulj be a fülembe, ott találsz egy diót, abban van rézruha, öltözködjél fel belé. Mikor bemégy a templomba, mindenki feláll előtted, még maga Tündérszép Ilona is, de a kire soha rá ne nézz, mert megköt a szemével, hanem csak a papra figyelj, ki midőn elmondja az Amment, már te ekkor a tornáczban légy, mondván: köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson. És nem lát senkisem, még maga Tündérszép Ilona sem, ki azonnal utánad szalad. S aztán ülj fel a hátamra s haza paripázunk.

Ugyis lett. - Szép Miklós lefeküdt s aludt csendesen. Reggelre kelve, idejekorán fölkelt, a kancza füléből kivette a diót, azt felnyitotta, s kihullt belőle a rézruha, s abba felöltözködött. Aztán ráült a kanczára, mely megrázkódott s aranyszőrü tátosparipává változott s ekkor kiugrattak az istáló tetején, mondván: köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson. S nem látta senki sem. Mikor a templomhoz értek, már akkor a hivek, de még maga Tündérszép Ilona is, ott voltak a templomban.

Mikor Szép Miklós belépett a templomba, mindenki, még maga Tündérszép Ilona is felállott előtte. Tündérszép Ilona csak hajtogatta a fejét, csak hajtogatta, de a rézruháju gavallér meg se látta, hanem csak a papra hallgatott.

Mikor a pap rámondta az Amment, már ekkor a rézruháju gavallér a tornáczban volt, mondván:

- Köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson.

És bizony nem látta azt senkisem, még maga Tündérszép Ilona sem, ki azonnal utána futott, és ugy nézett utána, hogy majd kinézte a szemét.

Ezzel Szép Miklós ráült a kanczára s egy órával hamarább otthon volt, mint Tündérszép Ilona a hat hattyun, pedig az azokat ugyancsak zavarta; ugyannyira, hogy mikorára Tündérszép Ilona hazaért, már ekkor Szép Miklós le is vetkezett, a maga helyére el is tette a réz-köntöst, fel is vette ringy-rongy ruháját s ismét a lovakat vakarta.

Hogy hazaért Tündérszép Ilona, egyenest az ólba sietett, hát látja, hogy ott van Szép Miklós s ugyancsak vakarja a lovakat.

- Mi ujság, Miklós? kérdi Tündérszép Ilona.

- Én nem tudok semmit, felelt neki Szép Miklós.

- Mindig itthon voltál?

- Mindig.

- Nem voltál itt meg itt a templomban?

- Nem.

- No, mert azért kérdem, hogy ott láttam egy gavallért, ki igen formádzott hozzád, csak a ruhája volt más.

- Nem én voltam.

No jól van, ez abba maradt. Itt elérkezik a másik vasárnap is, Tündérszép Ilona újra a templomba ment a hat hattyun, Szép Miklós pedig mint a hogy az anyakancza meghagyta neki, idejekorán fölkelt, az egyik csikó füléből, mely szintén kancza volt, kivett egy diót, felnyitja, kihull belőle a csillaglátta ezüstruha, s abba felöltözködött. Aztán ráült az aranyszőrü tátosparipára s kiugrattak az istáló tetején, mondván: Köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson. S bizony nem látta azokat senkisem, pedig Tündérszép Ilona előre elállitotta egyik szobaleányát, hogy lesse meg, vajjon Szép Miklós nem jön-e ki az ólból.

Mikor Szép Miklós a templomhoz ért, már ekkor beharangoztak s mindenki, még maga Tündérszép Ilona is, a templomban volt.

Mikor Szép Miklós belépett a templomba, mindenki, még maga Tündérszép Ilona is, felállott előtte. Tündérszép Ilona ugyancsak hajtogatta magát, de az ezüstruháju gavallér, már mint a mi Szép Miklósunk, számba se vette, meg se látta, csak a papra hallgatott. Tündérszép Ilona imhogy meg nem pukkant mérgében, imhogy meg nem ölte a kiváncsiság, hogy vajjon ki lehet ez az ékes külsejű ezüstruháju gavallér; mert ő mióta csak meghalt a férje, egyebet sem tett, mint országról országra járt férjnézőbe, mert föltette magában, hogy csak annak fekszik az oldala mellé, ki az egész világon a legszebb lesz és most egy olyan ime előtte van és az őt számba se veszi, mintha ott se volna.

Mikor a pap rámondta az Amment, már ekkor Szép Miklós a tornáczban volt, mondván:

- Köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson.

És bizony nem látta azt senkisem, még maga Tündérszép Ilona sem, pedig ugyancsak szemeskedett s tekintgetett utána jobbra-balra, hogy majd kinézte a szemét.

Szép Miklós aztán ráült a kancza-csikóra s egy órával hamarább otthon volt, mint Tündérszép Ilona, pedig ez ugyancsak zavarta a hat hattyut; ugyannyira, hogy mikorára Tündérszép Ilona hazaért, Szép Miklós le is vetkezett, az ezüst-ruhát el is tette a maga helyére, ujból fel is öltözött a maga ringy-rongy ruhájába s a lovakat vakarta.

Hogy hazaért Tündérszép Ilona, kérdi a szobaleányt, hogy nem látta-e Miklóst kimenni az ólból; otthon volt-e mindig? Az erre csak azt felelte, hogy Szép Miklós mindig otthon volt az ólban, most is itthon van s a lovakat vakarja. Ezért Tündérszép Ilona pofon ütötte a szobaleányt, majd az ólba nyitott be s kérdi:

- Mi újság, Miklós?

- Semmi, fölséges asszonyom.

- Mindig itthon voltál?

- Mindig.

- Nem voltál itt meg itt a templomban?

- Nem voltam én.

- No, mert azért kérdem, hogy láttam ott egy gavallért, ki igen formádzott hozzád, csak a ruhája volt más.

- Nem én voltam.

No jól van, ez abba maradt. Itt elérkezik a harmadik vasárnap is, Tündérszép Ilona újra a templomba ment a hat hattyun, Szép Miklóst pedig megszólitja a tátoskancza, a két csikó anyja:

- No kedves gazdám, Tündérszép Ilona hat hattyun idegen földre megyen templomba. Te is öltözzél fel szaporán, nyulj be csak a fiam jobbik fülébe, ott találsz egy diót, vedd ki, nyisd fel s majd meglátod, hogy milyen arany-ruha van abban. Ülj fel aztán a fiamra, majd elvisz az téged oda, a hova kell, csak mind elindulásodkor, mind visszajöveteledkor ezt mondd: köd előttem, köd utánam, hogy senkise ne lásson. És senki sem lát. Mikor bemégysz a templomba, mindenki, még maga Tündérszép Ilona is feláll előtted, majd hajlong ő teneked, de te számba se vedd, hanem csak a papra hallgass; mert ha rátekintenél, szép szemével azonnal megigézne, megverne s a rabja lennél; csak mikor ki akarsz jőni, akkor vess rá egy tekintetet s küldj a számára egy csókot, de aztán izibe hord el magad és haza siess.

Ugy is lett. - Szép Miklós idejekorán fölkelt, a tátoscsikó jobb füléből kivette a diót, felnyitotta s kihullt belőle a csillaglátta arany-ruha, s ebbe aztán fel is öltözködött. Aztán ráült az aranyszőrü paripára s kiugrattak az istáló tetején, mondván: köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson. És biz nem látta azokat senki sem, pedig lesben állt a szobaleány, hogy mikor jön ki már Szép Miklós, pedig az már régen túl volt árkon-bokron s ép most szállt le a templom előtt. Belép a templomba s előtte mindenki, még maga Tündérszép Ilona is felállott, ki ugyancsak hajtogatta magát, de az aranyruháju gavallér számba se vette, rá se hederitett, hanem mindig a papra nézett. Pedig Tündérszép Ilona sohse vette le róla a szemét, már mint a mi Szép Miklósunkról, pedig a tündérkirálynét ugyancsak gyötörte a kiváncsiság, hogy vajjon ki légyen ez az ékes ábrázatu, aranyruháju gavallér s tüstént kilelte a szerelem hidege, hogy szinte a foga is vaczogott, hogy nemcsak csak, hanem ugyancsak.

Mikor a pap rámondta az Amment, Szép Miklós csak ekkor vetett egy tekintetet Tündérszép Ilonára s egy csókot hajitott neki, s azzal kisietett a templomból, mondván:

- Köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson.

És bizony nem látta azt senkisem, még maga Tündérszép Ilona sem, pedig ugyancsak tekintgetett utána, hogy majd kinézte a szemét.

Aztán Szép Miklós ráült a csődör csikóra s jóval egy órával elébb érkezett haza Tündérszép Ilonánál, kit a szerelem miatt betegen hozott haza a hat hattyu s tüstént lefeküdt a selyemágyba.

Itt Tündérszép Ilona hivatja a szobaleányt, kit felvigyázónak kiállitott. A szobaleány beállit hozzá.

- No, nem láttad-e Szép Miklóst az ólból kijőni?

- Nem láttam én, pedig ugy vigyáztam, hogy majd kinéztem a szememet.

Erre a szóra, puff, pofon cserditette a szobaleányt Tündérszép Ilona s aztán azt mondja neki:

- Lódulj a szemem elől s küld be Szép Miklóst!

Beállit a tündérkirálynéhoz az ócska ringyes-rongyos köntösben Szép Miklós, kihez kérdést intézett Tündérszép Ilona ilyeténképen:

- No Miklós, mi az ujság?

- Semmi, felséges királyasszony.

- Mindig itthon voltál?

- Mindig.

- Nem voltál itt meg itt a templomban?

- Nem voltam én.

- No, mert azért kérdem, hogy láttam ott egy aranyruháju gavallért, ki szakasztott másod volt, csak ruhára nézve különbözött. Valld meg igaz lelkedre, te voltál-e?

- Nem voltam én.

No jól van, ez abba maradt. - Itt Tündérszép Ilona a nyoszolyája szalmáját nyomta; beteg volt a szerelem miatt; kilelte a szerelem hidege, mely ugy rázta, ugy gyötörte, hogy a foga is vaczogott.

- No édes gazdám, szólt az anya-kancza, kelj föl, öltözködjél fel a rézruhába, mert Tündérszép Ilona kertjébe megyünk egy czintányér karimáján rókatánczot járni. Majd ha meghallja Tündérszép Ilona, hogy a kertben tánczoltatsz, majd felugrik az ágyból, bezzeg nem lesz beteg, kinyitja ablakát s kihajol rajta, de te oda se nézz, hanem annál jobban tánczoltass. S ekkor leküldi a kertbe a cselédeit, hogy fogjanak meg; de mikorára azok odaérnek, már mink akkor régen az ólban leszünk.

Ugy is lett. - Szép Miklós felöltözködik a rézruhába, ráült az aranyszőrü tátosparipára, a virágkeritésen át beugratott Tündérszép Ilona kertjébe, hol egy czintányér kerületén ugy megtánczoltatta a lovát, hogy jobban se kellett.

Beszalad egy szobaleány Tündérszép Ilonához s azt mondja neki:

- Fölséges királyasszony! egy rézruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját!

- Már hogy tánczoltatná! válaszolt neki Tündérszép Ilona s pofon ütötte a szobaleányt.

Kevés idő mulva beszalad a másik szobaleány is, mondván:

- Fölséges királyasszony! egy rézruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját!

- Már hogy tánczoltatná! s ezzel Tündérszép Ilona ezt is pofon cserditette.

Kevés idő mulva beszalad a harmadik szobaleány is nagy lelkendezve, mondván:

- Fölséges királyasszony! egy rézruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját!

Ezt is pofon ütötte, majd haragosan az ablakhoz ugrott, hát látja, hogy a rézruháju gavallér, kit a templomban látott, csakugyan a virágos kert kellős közepén egy czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját.

Tündérszép Ilonának se kell több, kinyitja az ablakát s kihajol rajta.

- Ide-ide, szivem szép szerelme! jer, ugrass be az ablakomon, selyemágyam meg van vetve.

De a rézruháju gavallér, már mint a mi Szép Miklósunk, rá se hederitett, oda se nézett, csak az aranyszőrü tátosparipát tánczoltatta a czintányér kerületén.

Tündérszép Ilona szép szavával ujra csalogatta a rézruháju gavallért:

- Ide-ide, szivem szép szerelme! jer, ugrass be az ablakomon, selyemágyam meg van vetve.

De a rézruháju gavallér, mintha nem is hallaná, oda se hederitett, oda se nézett, csak az aranyszőrü paripát tánczoltatta a czintányér karimáján.

Tündérszép Ilona harmadszor is csalogatta a gavallért, mondván:

- Ide-ide, szivem szép szerelme! jer, ugrass be az ablakomon, selyemágyam meg van vetve.

De a rézruháju gavallér rá se hederitett, csak aranyszőrü paripáját tánczoltatta a czintányér kerületén. Itt lelkem teremtette, mi kerül a dologból, mi nem, Tündérszép Ilona nagy haraggal bevágta az ablakát s kiadta a parancsolatot, hogy keritsék kézre a rézruháju gavallért s hozzák eléje.

De mikor már a cselédség a kertbe ért, a rézruháju gavallér sarkantyúba kapta az aranyszőrü paripát, átugratott a virágkeritésen s egyenesen be az ólba.

Tündérszép Ilona egy szobaleányát rögtön az ólba küldte, hogy nézze meg, ott van-e Szép Miklós s mit csinál. A szobaleány sem hagyta ezt kétszer mondani magának, lóhalálában rohant az ólba, de már ekkor a mi Szép Miklósunk a lovakat vakarta abban a ringy-rongy ruhában, melybe aranyért sem lehetett volna egy garas ára sót bekötni.

A szobaleány visszamegyen s mondja Tündérszép Ilonának, hogy a Miklós ott van az ólban s a lovakat vakarja.

Itt Tündérszép Ilona olyan beteg lett, hogy a szobából is kihallott a nyögése; a szerelem betege, a szerelem rabja lett s ujra kilelte a szerelem hidege s rázta, hogy szinte vaczogott a foga.

No jól van, ez abba maradt. Itt másnap ujra megszólal az anyakancza, mondván:

- Öltözködjél fel édes gazdám, az ezüstruhába, ülj a leányomra, ugrass be Tündérszép Ilona virágos kertjébe s tánczoltasd meg annak a kellős közepén egy czintányér karimáján. Majd ha megtudja Tündérszép Ilona, hogy ott vagy, bezzeg nem lesz beteg, hanem felugrik az ágyból, kinyitja az ablakát, kihajol rajta, te pedig ugrass fel hozzá, csókold meg háromszor, de be ne menj a szobába, bárhogy kérjen; hanem ugorj le a lóról ugy, mintha ugy esnél le. Majd egy kicsit, az igaz, megütöd magad, kicseppen a véred és ekkor Tündérszép Ilona saját selyemkendőjét hajitja le, hogy kösd be a fejed, melylyel aztán csakugyan tekergesd is be. Majd csalogat aztán téged, hogy feküdjél le fölvetett selyemágyára s pihend ki magad; de te neked mind erre csak ez legyen szód és mondásod: mindjárt beugratok az ablakodon szivem szép szerelme, csak hadd fogjam meg nyargaló paripám, mert kárt tesz virágos kertedben. S mikor aztán megfogtad a paripádat, ugrass át a keritésen és siess haza.

Itt lelkem teremtette, a mi Miklósunk most az ezüstruhába öltözött fel s ráült az aranyszőrü tátosparipára, a vén kancza leányára, - majd beugrott Tündérszép Ilona virágos kertjébe, hol egy czintányér karimáján, ugyancsak tánczoltatta az aranyszőrü paripát.

Meglátja ezt egy szobaleány. Ennek se kell több, beszalad az asszonyához, mondván:

- Fölséges királyasszony! egy ezüstruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját!

- Már hogy tánczoltatná, válaszolt neki Tündérszép Ilona s ezzel pofon üti a szobaleányt.

Kevés idő mulva beszalad a másik is, mondván:

- Fölséges királyasszony! egy ezüstruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy czintányér kerületén tánczoltatja aranyszőrü paripáját!

- Már hogy tánczoltatná, válaszolt ennek is Tündérszép Ilona s ezt is pofon cserditette.

Beszalad a harmadik is nagy lelkendezve s mondja:

- Fölséges királyasszony! egy ezüstruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját!

- Már hogy tánczoltatná, válaszolt neki Tündérszép Ilona s ezt is pofon cserditette, majd haragosan az ablakhoz szaladt, hát ekkor látja, hogy az ezüstruháju gavallér, kit a templomban látott, csakugyan ott tánczoltatja aranyszőrü paripáját egy czintányér karimáján.

Tündérszép Ilonának se kell több, kinyitja ablakát, kihajol rajta, mondván:

- Ide-ide, szivem szép szerelme! jer, ugrass be az ablakomon, selyemágyam meg van vetve.

Erre a szóra sarkantyúba kapja a lovát az ezüstruháju gavallér, felugratott Tündérszép Ilonához s háromszor megcsókolta; de a mint leugratott volna a virágos kert földjére, leesett a lóról.

Hej, Tündérszép Ilona sem rest, leugrott az ablakból, odaszaladt az ezüstruháju gavallérhoz, izibe leoldozta a kebléről selyemkeszkenőjét és bekötötte Szép Miklós fejét.

- Jer, szivem szép szerelme, szólt Tündérszép Ilona, jer fehér szobámba, készen vár fölvetett selyemágyam, pihend ki magadat.

- Mindjárt megyek, szivem szép szerelme, válaszolt Szép Miklós, csak az aranyszőrü paripámat fogom meg, mert lásd, sok kárt tesz a kertedben.

S ezzel Szép Miklós fölkelt fektéből, megfogta az aranyszőrü paripát, felpattant a tetejére s aztán - Isten hozzád, Tündérszép Ilona! kiugratott a virágos kertből s be az ólba.

Tündérszép Ilona se rest, rögtön az ólba küldte az egyik szobaleányát, hogy nézze meg, ott van-e Miklós s mit csinál; mert az ezüstruháju gavallér igen formázott Szép Miklóshoz - minthogy az is volt - csak a ruhája volt más.

A szobaleány sem hagyta ezt kétszer mondani magának, lóhalálában rohant az ólba, de már ekkor a mi Szép Miklósunk a szalmaágyon feküdt abban a ringy-rongy ruhában, csak a feje volt bekötve, még pedig Tündérszép Ilona keszkenőjével.

Visszaszalad a szobaleány s mondja az asszonyának:

- Fölséges királyasszony! Szép Miklós az ólban fekszik a szalmaágyon, csak a feje van bekötve, még pedig a mint észrevehettem, fölséged selyemkeszkenőjével.

Tündérszép Ilona sem rest, izibe leszaladt az ólba; de már ekkor Szép Miklós leoldozta a fejéről a selyemkeszkenőt s eldugta, az anyakancza pedig rálehelt a fejére s ott semmi sebhely nem látszott.

- Mi ujság, Szép Miklós? kérdé Tündérszép Ilona.

- Semmitsem tudok, fölséges asszonyom, válaszolt Szép Miklós.

- Mindig itt voltál az ólban?

- Mindig.

- Nem te voltál itt meg itt a virágos kertemben?

- Én nem voltam.

- No, mert azért kérdem, hogy láttam ott egy gavallért, ki szakasztott másod volt, csak a ruhára nézve különbözött... Mondjad, bizony nem bánod meg, királylyá teszlek, nem te voltál-e?

- Én nem voltam.

- Ne gyötörj, Szép Miklós, mert te voltál... mutasd a fejed!

Szép Miklós megmutatta a fejét, de azon nemhogy seb, de még a helye sem látszott, Tündérszép Ilona pedig, hogy kiment az ólból, pofon ütötte a szobaleányt, hogy mért tette őt bolonddá.

No jól van, ez abba maradt. - Itt harmadnap ujra megszólal a tátosló s azt mondja a gazdájának:

- Öltözködjél fel édes gazdám az aranyruhába, ülj fel a fiamra, s ugrass be aztán Tündérszép Ilona virágos kertjébe s tánczoltasd meg aranyszőrü paripád, a kert kellős közepén egy czintányér karimáján. Tündérszép Ilona mostan a szerelem miatt betegen fekszik, de majd fölkel ő, hogyha meghallja, hogy ott vagy a kertben, majd kinyitja az ablakát, kihajol rajta, neveden szólit. És te ekkor ugrass be a szobájába, a többit aztán magadtól is elvégzed, ha nem mondom is.

Itt lelkem teremtette, a mi Szép Miklósunk most az aranyruhába öltözködött fel, s ráült az aranyszőrü tátosparipára, már mint a vén kancza fiára. Majd beugrat Tündérszép Ilona virágos kertjébe s egy czintányér karimáján ugyancsak tánczoltatja az aranyszőrü paripát.

Meglátja ezt egy szobaleány. Ennek se kell több, beszalad az asszonyához, mondván:

- Kelj föl, fölséges királyasszony! mert egy aranyhaju gavallér a virágos kert kellős közepén egy czintányér kerületén tánczoltatja aranyszőrü paripáját.

- Már hogy tánczoltatná, válaszolt neki Tündérszép Ilona s a szobaleányt pofon ütötte.

Ennek ez elég volt; de egy kevés idő mulva beszalad a másik szobaleány is, mondván:

- Kelj föl, fölséges királyasszony! mert egy aranyruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy czintányér kerületén tánczoltatja aranyszőrü paripáját!

- Már hogy tánczoltatná! s ezzel Tündérszép Ilona pofon üti ezt is.

Ennek ez elég volt; de egy kevés idő mulva beszalad a harmadik is, mondván:

- Kelj föl felséges királyasszony! mert egy aranyruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy czintányér kerületén tánczoltatja aranyszőrü paripáját.

Tündérszép Ilona ezt is pofon ütötte, de mégis meg nem állhatta asszony létére, hogy oda ne vánszorogjon az ablakhoz, kitekint rajta, hát látja, hogy az aranyhaju gavallér, kit minap a templomban látott, csakugyan tánczoltatja aranyszőrü paripáját.

Tündérszép Ilonának sem kell több, izibe kinyitja ablakát - bezzeg, nem volt beteg! - kihajol rajta, ölelő két karját kitárja, mondván:

- Jer, szivem szép szerelme, hires Szép Miklós, mert annak kell lenned, jer kedves férjem, ugrass be ablakomon, készen vár fölvetett selyemágyam.

Erre a szóra Szép Miklós sarkantyuba kapja az aranyszőrü paripát, beugratott Tündérszép Ilona fehér szobájába. Aztán megölelték, megcsókolták egymást, mondván:

- Én a tiéd, te az enyém, ásókapa se választ el egymástól!

Lakzit laktak, faggyat hoztak, hordót furtak, ökröt vágtak, faharanggal harangoztak, tökkel kolompoztak s bezzeg, volt lé, meg lé, boldog volt az, a kinek csak egy kanállal is juthatott.

Itt mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, Tündérszép Ilonának hosszu útra kellett mennie, Szép Miklós maga maradt otthon, ki mint afféle uj gazda nem tudhatta, hogy hol, mi áll: kutaszkodott a ház körül; de különösen feltűnt az előtte, hogy 366 szobába be szabad neki menni, csak a 367-ikbe nem.

Ezért Szép Miklósban föléledt a kiváncsiság, hogy vajjon, mi lehet abban, hogy azon a szobán olyan nagy vasas ajtó van, ezen pedig három vasrekesz és kilencz lakat.

Biz ő kigyelme, hogy nem volt otthon a menyecske, egész szabadjából előkereste a kulcsokat, kiválasztotta a sok közül a nagy vasajtót, majd levetette a három vasrekeszt s kinyitotta a kilencz lakatot, - ekkor belökte a nagy vasas ajtót, hát látja, hogy egy 12 fejü sárkány a falhoz van szegezve, három irdatlan vasszeggel; az egyik volt: a jobbik szárnyában, a másik volt: a bal szárnyában, a harmadik pedig a lábában.

- Hej, hires Szép Miklós, mondja a sárkány, igen szomjas vagyok, adj egy pohár vizet, egy világot adok érte!

Szép Miklós adott neki egy pohár fris vizet, melyet a sárkány egy hajtókában meg is ivott s tüstént leesett a szegről a jobbik szárnya.

- Hej, hires Szép Miklós, mondja ismét a sárkány, igen szomjas vagyok, adj egy pohár vizet, egy világot adok érte, melyet az meg is ivott s tüstént leesett a szegről a bal szárnya.

- Hej, hires Szép Miklós, adj még egy pohár vizet, egy világot adok érte.

Szép Miklós ujra adott neki egy pohár vizet, mitől az mint a madár egészen szabad lett. A sárkány aztán Szép Miklósnak nem szólt semmit, hanem Tündérszép Ilonát, ki ép akkor húzta be maga után az ajtót, derékon ragadta s elvitte messze-messze nagy sárkányországba. Oda van; volt, nincs. Volt szép asszony, nincs szép asszony.

Szép Miklósnak csak ekkor esett le az álla s nagy szomoruan bebandukolt az ólba, hol is azt kérdi tőle az anyakancza:

- Mit búsulsz, mit bánkódol kedves gazdám, oly keservesen?

- Jobb ha nem is kérded, kedves lovam! nagyobb az én bajom, mint a Mátrahegy, mélyebb az én szivem szomorusága, mint a Duna; volt feleség, nincs feleség, volt szép asszony, nincs szép asszony; oda van a sarkig érő aranyhaju, nád szál termetü Tündérszép Ilona; elrabolta tőlem az a kutyának való 12 fejü sárkány.

- Hahó kedves gazdám, jól mondád: nagyobb a te bajod a Mátrahegynél és mélyebb a te szived szomorusága a Dunánál; mert hasztalan próbálunk szerencsét, mert van annak a kutyának való 12 fejü sárkánynak - veszett volna a tojásában! - egy vasderes három lábu tátosparipája, többet tud az, mint mi itt mind hárman, már mint én, a leányom és a fiam. De azért legyen meg, a minek lenni kell, ülj fel a hátamra s próbáljunk szerencsét.

Felül Szép Miklós az anyakancza hátára, mennek mendegélnek hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer mégis beértek nagy sárkányországba.

Sárkány ki a rezidencziából, Szép Miklós pedig be. Itt Tündérszép Ilona eléje szalad, egy ölelés és egy csók, aztán fel az anyakancza tetejére s illa fóré nád a kert.

Hej, a vasderes is elkezd dörömbözni s nyeriteni az ólban. Meghallja ezt a sárkány, otthon terem s beront az ólba.

- Hej, kutya egye a husodat, holló vájja a szemedet, nincsen szénád, nincsen zabod, hogy ugy dörömbölsz?!

- Szénám is van, zabom is van, de oda a szép asszony; Szép Miklós itt volt s elvitte.

- Ehetem-e, ihatom-e, alhatom-e?

- Ehetel is, ihatol is, alhatol is, s ezenkivül két véka mogyorót meg is törhetsz, egyet ugrom, kettőt szököm, mégis utól érjük.

Itt a sárkány evett, ivott, aludt, két véka mogyorót meg is tört, majd ráült a három lábu vasderesre, mely egyet szökött, kettőt ugrott, mégis utolérték Szép Miklóst.

- No Szép Miklós, szólt a sárkány, három világot igértem, egyet akkor adtam, mikor a jobbik szárnyam leesett, mert azzal is izzé-porrá törhettelek volna, másikat pedig most adom, mert most is megölhetnélek, de többet el ne jöjj hozzám, mert ha ezer lelked volna is, se irgalom, se kegyelem, csúf halállal mulsz ki!

Ezzel a sárkány Tündérszép Ilonát elvette tőle, hazavitte, Szép Miklósnak pedig koppant a szeme s azt mondták neki, orrod tőle fokhagymás, ne nyulj-virágnak hiják ezt.

Itt Szép Miklós nagy szomoruan, mint a kinek az orra vére folyik, hazafelé bandukolt s otthon ráült a kanczacsikóra s másodszor is elment a szép asszonyért.

Sárkány ki a rezidencziából, Szép Miklós pedig be. Itt Tündérszép Ilona eléje szalad, egy ölelés és egy csók, aztán föl az aranyszőrü kanczacsikóra s illa fóré, nád a kert.

Ej, a vasderes sem rest, dörömböl az ólban. Meghallja ezt a 12 fejü sárkány, izibe hazaszállt s be egyenesen az ólba.

- Hej, kutya egye a husodat, holló vájja a szemedet, nincsen szénád, nincsen zabod, hogy ugy dörömbölsz?!

- Szénám is van, zabom is van, de nincsen szép asszony; Szép Miklós itt járt s elvitte.

- Ehetem-e, ihatom-e, alhatom-e?

- Ehetel is, ihatol is, alhatol is, s ezenkivül 2 véka diót meg is törhetsz, egyet szököm, kettőt ugrom, mégis utólérjük.

Itt a sárkány evett, ivott, aludt, két véka diót meg is tört, csak aztán ült fel a három lábu vasderes tátosparipára, mely csak egyet szökött, kettőt ugrott, még is utólérték Szép Miklóst.

- No Szép Miklós, szólt a sárkány, három világot igértem, egyet akkor adtam, mikor a jobbik szárnyam leesett, mert azzal is izzé-porrá törhettelek volna, másikat az imént adtam, mikor a feleségemet elraboltad, mert akkor is megölhettelek volna, a harmadikat pedig most adom, mert most is megölhetnélek, de többet el ne jőjj hozzám, mert ha ezer lelked volna is, se irgalom, se kegyelem, csúf halállal mulsz ki.

Ezzel a sárkány Tündérszép Ilonát elvette tőle s hazavitte, Szép Miklós pedig nagy szomoruan poroszkált hazafelé s otthon ráült az anyakancza fiára, a csődör csikóra; de mielőtt elment volna, azt mondja neki az anyakancza:

- Vidd el magaddal, kedves gazdám a montli-zsákot is, hogy ha agyonüt az az irgalmatlan fenevad, legalább a fiam majd hazahozhat benne, mert ugyis tudom, hogy most is hiába mégysz; mert minekünk mindhármunknak sincs annyi tudományunk, mint annak a vasderes három lábu tátoscsikónak.

Szép Miklós szót fogadott jó tátoslovának; elvitte a montli-zsákot s harmadszor is elment, ha bele hal is, Tündérszép Ilonáért.

Sárkány ki a rezidencziából, Szép Miklós pedig be. Itt Tündérszép Ilona eléje szaladt. Egy ölelés és egy csók, aztán fel az aranyszőrü csődör-csikóra s illa fóré nád a kert.

Ej, a vasderes sem rest, dörömböl az ólban. Meghallja ezt a 12 fejü sárkány, izibe hazaszállt s be egyenesen az ólba.

- Hej, kutya egye a husodat, holló vájja a szemedet, nincsen szénád, nincsen zabod, hogy ugy dörömbölsz?!

- Szénám is van, zabom is van, de oda a szép asszony; Szép Miklós itt volt s elvitte.

- Ehetem-e, ihatom-e, alhatom-e?

- Ehetel is, ihatol is, alhatol is s ezenkivül egy véka diót meg is törhetsz, egyet szököm, kettőt ugrom, mégis utólérjük.

Itt a sárkány evett, ivott, aludt, egy véka diót meg is tört s csak aztán ült fel a vasderes háromlábu tátosparipára, mely csak egyet szökött, kettőt ugrott, mégis utólérték Szép Miklóst.

- No Szép Miklós, szólt a sárkány; három világot igértem: egyet akkor adtam, mikor a jobbik szárnyam leesett, mert azzal is izzé-porrá törhettelek volna, másikat akkor, mikor legelőször eljöttél hozzám, mert akkor is megölhettelek volna, harmadikat pedig akkor, mikor másodszor eljöttél hozzám s akkor ugy-e megmondtam, hogy többet el ne jőjj, mert se irgalom, se kegyelem, csúf halállal mulsz ki.

S ezzel a sárkány az egyik szárnyával ugy megütötte Szép Miklóst, hogy az azt se mondta: "bá"; hanem ugy elmállott a földön, hogy kanállal se lehetett volna összekaparni. A sárkány aztán Tündérszép Ilonát hazavitte, az aranyszőrü tátosparipa pedig Szép Miklós husát vérét összeszedte, montli-zsákra rakta s hazavitte. Otthon aztán az anyakancza háromszor rálehelt a montli-zsákban levő husra és vérre s kiugrott belőle Szép Miklós. Ha eddig szép és erős volt Szép Miklós, de most hétszerte szebb és erősebb.

- Minek költöttél fel, édes lovam, mikor oly jól aludtam s oly szépeket álmodtam.

- Álom ide, álom oda, válaszolt neki a tátosparipa, de most a dolgod után láss. Ugy-e megmondtam, hogy mivelünk hasztalan teszel próbát, mert a vasderes csikónak magának több tudománya van, mint minekünk mind hármunknak!... Itt meg itt, ennél meg ennél a vén asszonynál, ki - közbe légyen mondva, boszorkány - van egy tátosparipa s ennek három csikója. A legkisebbik, a három lábu vasderes, mely a sárkánynál van - hogy zápult volna meg az a tojás, a melyből kikelt! - ketteje pedig még otthon van az anyjánál. Ezeknek egyikeért kell neked elmenni, ezeknek egyikét kell neked kiszolgálni. Három napból áll egy esztendő s egyéb dolgod nem lesz, mint a három tátosparipát őrzöd. Majd elszöknek azok tőled, de te semmitől se tarts, mert mi mindenkor segitségedre leszünk; majd farkas, majd agár, majd patkány képében. Azért ha ilyes három állatot látsz, azok mi leszünk. Ha kiszolgáltad a három napból álló esztendőt, a boszorkánytól ne kérj egyebet, mint a legkisebb rosz csikót és három bárányt. Majd kinál ő téged aranynyal és ezüsttel, majd elvezet a pinczéjébe, hol számnélküli sok kincs áll; de te ekkor is csak azt hajtsd, hogy neked nem kell egyéb, mint a rosz csikó, meg három bárány. A pinczéből a kamrába vezet, hol a különbnél különb, szebbnél szebb aranyos-ezüstös öltözet ruhák állanak; de te mindig csak azt hajtsd, hogy neked nem kell egyéb, mint a rosz csikó és három bárány. A kamrából a márványistálóba vezet, hol a különbnél különb, szebbnél szebb aranyszőrü paripák állanak, majd mondja ő neked, hogy ha már csikót akarsz, válaszsz az aranyszőrü ménes közül; de te neked ekkor is csak ez legyen szód és mondásod, hogy neked nem kell egyéb, csak a rosz csikó és három bárány. Mit lesz mit tenni a boszorkánynak, utoljára is kénytelen-kelletlen odadja a rosz csikót és három bárányt. S te aztán húzd ki a rosz csikót a határig, majd földhöz vágja az magát háromszor is, de te mindezzel ne törődjél, hanem farkánál fogva emeld föl. Mikor a határra érsz, ott két lánczos fenevad áll őrt. Be csak, beeresztenek, de ki - nem. Itt az egyik bárányt vesd az egyiknek a torkába, a másikat a másiknak s ezzel ugorj át a határon s mikor fenn leszesz a levegőbe, a harmadikat azt dobd oda mind a kettőnek. Azon aztán összevesznek s te szerencsésen kijöhetsz. Ha egyszer átlépted a határt, többé semmitől se tarts, hanem ülj fel a négy lábu - mert ennek már nem három, hanem négy lába lesz, mondom, ülj fel a négylábu vasderes tátoscsikóra s hozd haza a feleségedet.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, ott voltam, a hol mondták, ugy láttam, mint most, de pengyom tóditsuk is, mert biz ez már az utolját járja, hires Szép Miklós felül az anya-kanczára, két fiát pedig pányván vezette.

Mén mendegél hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer elér a vén banya birodalma határához, hol leszállván az anyakanczáról, átment a vashidon. A vashid végén lánczra verve ott állt a két fenevad. Be csak beeresztettek, de hogy jösz ki hires Szép Miklós; ha ezer lelked volna is, mégis diribról darabra tép az az átkozott két fenevad s csunya halállal mulsz ki!

Csak mén, csak mendegél, egyszer elér egy nagy kastélyhoz, mely hegyes karókkal volt körülkeritve, a hegyes karókon pedig emberfejek.

A vén boszorkány most is ott számlálgatta, dörmögvén:

- Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét s igy tovább, mig a végéhez nem ért.

Az emberfő ép kilenczvenkilencz volt, csak egy hija a száznak!.. Itt jön a századik, itt hozza Szép Miklós a fejét.

- Adjon Isten jó napot, édes öreganyám!

- Ha öreganyádnak nem szólitottál volna: hamm, mindjárt bekaptalak volna! hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

- Szolgálatot keresek.

- Ép jókor jöttél; mert ép most vettem el a kocsisom fejét, itt szárad a napon a karóban. Ha kedved van, megfogadlak. Három napból áll egy esztendő, enni-inni lesz annyi, a mennyi a bőrödbe fér s egyéb dolgod nem lesz, mint az ólban van három rosz ló, csak azokat őrzöd. Reggel, fölöstököm után kiviszed a selyemrétre, estve pedig hazahozod. Ha három álló nap meg tudod őrzeni, a mit kivánsz, azt adok; ha pedig elalszol s a lovakat nem tudod hazahajtani: karóba húzom a fejed.

Igy lett Szép Miklós kocsis. Reggelre kelve, a pecsenye és a bor előtte állott, hogy egyék-igyék annyit, a mennyi csak a bőribe fér; mert estig ugy sem kap semmit. Szép Miklós evett is, ivott is, de ezalatt a vén banya megtüzesitette a vasdorongot, kivitte az ólba s üti-veri a tátosparipákat, mondván:

- Hej, kutyák, ha el nem tudtok szökni, ilyen abrakot kaptok!

Szép Miklós ezt mind jól hallotta, de hallgatott, mint hal a vizben.

Mikor Szép Miklós az ételt és italt megeléglette, jóllakott, kiment az ólba, kötőfékre szedte a három rosz lovat, ráült az anyakanczára s elvágtatott a selyemrétre.

Mikor Szép Miklós átment a rézhidon, olyan álom szállta meg, hogy azt se tudta, fiu-e vagy leány. Itt ugy délután öt óra felé fölébred a mi Szép Miklósunk, hát egy irdatlan magas jegenyefa hegyében lelte magát. Le se tudott volna róla jőni. Ekkor előveszi a kötőfékeket, megrázza háromszor s ime saját lovai farkas képében a fa alatt termettek.

- No édes gazdám, szólt az anyakancza, mászsz csak a fa keleti oldalára, mert mi nyugatfelé döntjük le.

Itt a három farkas azonnal a kaparáshoz fogott; kiásták a fa nyugati oldalát, Szép Miklós pedig a keleti oldalára mászott. A nagy jegenyefa ledőlt, Szép Miklósnak pedig kutya baja sem lett.

- No édes gazdám, szólt ismét az anyakancza, amott a selyemréten legelészik három bárány. Azok a te lovaid. Majd mi közrekapjuk s errefelé tereljük. S te ekkor ne cselekedjél egyebet, hanem a középsőt kapd el szarvánál fogva, ugorj rá, üsd főbe háromszor a kötőfékkel, majd lónak válik mind a három s aztán bátran hazaviheted.

Ugy is lett. - A három farkas közre kapja a három bárányt s Szép Miklós felé terelték, ki a középsőt szarvánál fogva szerencsésen el is kapta, ráült a kötőfékkel háromszor főbe ütötte, lónak vált s aztán mindhármat hazafelé terelte.

Otthon azt mondja neki a vén boszorkány:

- No édes fiam, hát megőrizted?

- Meg, édes öreganyám.

- Ugy-e szelidek ezek az én lovaim?

- Mint a kezes bárány.

- Jól van fiam, eredj be, ott van a vacsorád az asztalon, egyél-igyál, lakj jól, aztán lefekhetsz s aludjál reggelig.

Szép Miklós bement a szobába, leült, evett-ivott, jóllakott, majd lefeküdt s aludt reggelig csendesen.

Reggelre kelve, a vén asszony behitta fölöstökömre. Bort és pecsenyét rakott eléje. Szép Miklós csak evegetett, a vén asszony pedig a konyhában ugyancsak tüzesitette a vasrudat s mikor egészen izzó lett, kiugrik az ólba, üti-veri azokat a szegény pára jószágokat, mondván:

- Hej, kutyák, ha még ma se tudtok elszökni, ilyen abrakot kaptok!

Szép Miklós ezt mind jól hallotta, de nem szólt semmit, hanem hallgatott, mint a néma.

Mikor Szép Miklós az ételt és italt megeléglette, jóllakott, kiment az ólba, kötőfékre szedte a három rosz lovat, ráült az anyakanczára s elvágtatott a selyemrétre.

Mikor keresztül ment a rézhidon, olyan álom szállta meg, hogy azt se tudta: á-e vagy b! - Itt ugy délután öt óra felé fölébred a mi Szép Miklósunk, hát egy galagonyabokor hegyében lelte magát, ő sem rest, izibe leugrott róla, elővette a kötőfékeket, megrázta háromszor s ime saját lovai agár képében előtte termettek.

- No édes gazdám, szólt az anyakancza, amott a selyemrét egyik bokrában heverészik három nyúl. Azok a te lovaid. Majd mi közre kapjuk a három nyulat s errefelé hajtjuk. S te ekkor ne cselekedjél egyebet, mint ezt: fogd meg a középsőt, kapd el a fülinél fogva, ugorj aztán a hegyébe, üsd főbe háromszor a kötőfékkel, lónak válik s aztán szép csendesen ballagj hazafelé.

Ugy is lett. - A három agár közre kapja a bokrot, fölverték a nyulakat s Szép Miklós felé hajtották, ki a középsőt fülénél fogva szerencsésen el is kapta, majd ráült, a kötőfékkel háromszor főbe ütötte, lónak vált s aztán mindhármat szép csendesen haza vitte.

Otthon azt mondja neki a boszorkány:

- No édes fiam, hát megőrizted?

- Meg, édes öreganyám.

- Ugy-e szelidek ezek az én lovaim?

- Mint a kezes bárány.

- Jól van fiam, eredj be, az asztalon van az étel és ital; egyél-igyál, lakj jól, majd aztán feküdj le s aludj reggelig.

Szép Miklós bement a szobába, leült, evett, ivott, jóllakott, majd lefeküdt s aludt reggelig csendesen, mint a jó lelkiismeret.

Reggelre kelve, a vén asszony behitta fölöstökömre; bort és pecsenyét tett eléje.

Szép Miklós csak evegetett, csak evegetett, az asszony pedig térül-fordul, elővette a vasrudat, s ugyancsak tüzesitette a konyhában. Mikor a vasrúd már egészen izzó lett, kiugrik az ólba, üti-veri azokat a szegény pára jószágokat, mondván:

- Hej, kutyák, itt az abrak, itt a tüzes zsarátnok! s ha még ma se tudtok elszökni, mindig ilyen abrakot kaptok!

Szép Miklós ezt mind jól hallotta, de nem szólt semmit, hanem hallgatott, mint hal a vizben.

Mikor Szép Miklós az ételt és italt megeléglette, jóllakott, kiment az ólba, kötőfékre szedte a három rosz lovat, ráült az anyakanczára, s elvágtatott a selyemrétre.

De mikor keresztül ment a rézhidon, olyan álom szállta meg, hogy azt sem tudta, fiu-e vagy leány. De nem is csoda; mert a boszorkány álomporos bort adott neki inni. Itt ugy délután öt óra felé fölébred a mi Szép Miklósunk, hát egy magas hegy tetején lelte magát. Ő sem rest, izibe lemászott a hegyről, majd elővette a kötőfékeket, megrázta háromszor s ime, saját lovai patkány képében előtte termettek.

- No édes gazdám, szólt az anyakancza, amott a selyemrét egyik tava partján három fiával együtt egy csibés tyúk ül. A tyúk a vén banya, három csibéje pedig a három tátosparipa. Majd mi fölverjük a tyúkot, a csibéket pedig erre tereljük és te ekkor ugorj elő, kapd el a középső csirkét búbjánál fogva, aztán ülj rá, üsd főbe háromszor, lónak válik s aztán mindhárom lovat szép csendesen vidd haza.

Ugy is lett. - A három patkány fölverte a vizi jérczét, csibéit pedig Szép Miklós felé terelték, ki a középsőt búbjánál fogva szerencsésen elkapta, ráült, a kötőfékkel háromszor főbe ütötte, az lónak vált s aztán mindhárom lovát szép csendesen hazaterelte.

Otthon azt mondja neki a boszorkány:

- No édes fiam, kitöltötted az esztendőt, most rajtad a sor: mit kivánsz?

- Nem kivánok én egyebet, felelt Szép Miklós, mint azt a rosz csikót ott az ólban és három bárányt.

- Oh te bolond! hisz minek lenne az neked, hisz csak a bajod gyűlne meg vele, hisz az olyan rosz, hogy akár a csipejére akaszthatod a tarisznyádat!

- Mind haggyán az, csak nekem a rosz csikó és a három bárány kell.

- Oh te bolond! kivánj aranyat és ezüstöt, jer a pinczébe, majd más gondolatra jösz.

Itt a boszorkány bevezeti a mi Szép Miklósunkat a pinczébe, hol kád számra állott az arany meg az ezüst élire verve; csakugy fénylett, csakugy ragyogott, mintha most kerültek volna ki a pénzverőből.

- No te bolond, itt van 7 kád arany és ezüst, hozz három zsákot s rakd meg akár az aranyból, akár az ezüstből.

- Nem kell nekem sem arany, sem ezüst, csak a rosz csikó, meg három bárány.

- No te bolond, már látom, hogy nincsen eszed, azért jer a kamrámba, válaszsz magadnak 12 öltözet aranyos-ezüstös ruhát, vagy annyit, a mennyi tetszik.

Itt a boszorkány a mi Szép Miklósunkat bevezeti a kamrába, hol különbnél különb, szebbnél szebb, aranyos-ezüstös ruhák függtek, sorjába felakasztva. Csakugy fénylett, csakugy ragyogott rajtuk az a drága igaz gyöngy, kaláris, gyémánt és brilliánt, hogy ki sem látom mondani.

- No te bolond, itt van 366 szebbnél szebb, különbnél különb biboros-bársonyos ruha, válaszsz, melyik kell.

- Nem kell nekem a biboros-bársonyos ruha, minek volna az nekem, mert nekem csak az a rosz csikó kell és három bárány.

- No már látom, hogy csakugyan bolonddal van dolgom, ha már csikó kell, jer az én márványistálómba, válaszd ki az aranyszőrü ménes közül azt, a melyik szemednek szádnak tetszik.

Itt a vén boszorkány a mi Szép Miklósunkat bevezeti a márványistálóba, hol az aranyszőrü ménes aranyvályuból és aranysaroglyából evett-ivott, ólomhidláson állott. Csak ugy ragyogott, csak ugy fénylett a szőrük, hogy az ember tetőtől talpig meglátta benne magát.

- No válaszsz! Ott van az a harmadfű kancza csikó, nézd, hogy rúgja a padlást!... Ott van az a harmadfű csődör-csikó, nézd hogy ragyog a szőre, nézd hogy okádja orrán-száján a tüzes lángot. Ha csikó kell, válaszsz innen, vigy akár 12-öt, nem bánom, csak azt a rosz csikót ne kérd, mert annak úgyse vennéd hasznát, csak a bajod gyülne meg vele, mert azt nem adom.

- Nem kell nekem sem az a kancza-csikó mely a padlást rúgja, sem az a csődör-csikó, mely orrán-száján tüzet okádik; mert nekem csak a rosz csikó kell és három bárány.

Mit volt mit tenni a boszorkánynak, kénytelen kelletlen odadta a rosz csikót és három bárányt.

Itt Szép Miklós a rosz csikó fejébe húzza a kötőféket, kivonczolja az istálóból. Itt a rosz csikónak még jártányi ereje sem volt; még az udvarból sem értek ki, már lerogyott. Szép Miklós odament hozzá, farkánál fogva fölemelte s csakis igy tudott tovább vánczorogni a rosz csikó, a vén asszony pedig egy véka tetejére felült a háztetőre s onnan nevette, hogy és mint vesződik Szép Miklós a rosz csikóval. De meg is gyült a baja, mert az egyik kezében a három bárányt vezette pányván, a másik kezéből pedig a rosz csikó kötőfékét tartotta, melyet ugy vonczolt, húzott maga után mint kutya a d...t.

Itt lelkem teremtette, nagy kinlódás és vesződés között elértek már a feleútra. A rosz csikó taktusra minden fél órában egyet lépett és ezt is csak akkor tette, ha Szép Miklós egyet rántott a kötőféken. Itt a rosz csikó csetlik-botlik, bukfenczet vetett s elmállott az út közepén, Szép Miklós pedig odament a farához, farkánál fogva fölemelte s ekkor megszólal a rosz csikó:

- Tekints csak hátra kedves gazdám, hol látod ülni a vén banyát?

Szép Miklós visszanézett, hát látja, hogy a vén asszony még most is ott ül a háztetőn az üres vékán s ugyancsak fenyegeti az öklével a rosz csikót, meg Szép Miklóst.

- Ott ül, kedves lovam, a háztetőn egy üres vékán s ugyancsak fenyeget az öklével!

A vén asszony pedig csak azt várta, hogy vagy Szép Miklós tekintsen vissza, vagy a rosz csikó. Most, hogy ez megtörtént, hogy Szép Miklós visszanézett, kivezeti az ólból az anyakanczát, ráül, felszáll rajta a levegőégbe egy zöldes, sötét felhővé változott s utána a rosz csikónak.

- Ejnye, kedves lovam, be sötétzöld felhő közeledik felénk!

- Siessünk kedves gazdám, egy helyett kettőt lépjünk, mert az a vén boszorkány bizony levizel bennünket.

Itt a sötétzöld felhőből hármas nyerités hallatszott; az anyakancza a fiát csalogatta, a rosz csikó pedig hangos nyeritéssel, hogy szinte megkondult belé a világ, visszafelelt az anyjának. Erre megeredt az ólmos eső s úgy hullt alá jéggel vegyest, mintha csak kannából öntötték volna. Ej, Szép Miklós sem rest, kiereszti aranyhaját s mind a csikót, mind a három bárányt, szépen betakarta: igy nem verte őket agyon a jéggel vegyes ólmos eső.

Mikor a vén banya emigy kiadta a mérgét, hazaszállt s ujra felült a háztetőre egy üres vékára s egyebet nem csinált, mint örökkön örökké csak az öklével fenyegette mind Szép Miklóst, mind a rosz csikót.

Itt lelkem teremtette, mentül közelebb értek a határhoz, a rosz csikó annál jobban igyekezett; most már nemcsak lépést ment, hanem ügetett, koczogott is.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer ujra megszólal a rosz csikó, mondván:

- Tekints csak hátra, kedves gazdám, hol látod a vén boszorkányt?

Visszanéz Szép Miklós, hát látja, hogy a vén asszony az üres vékán még most is ott ül a háztetőn s ugyancsak fenyegeti az öklével mind Szép Miklóst, mind a rosz csikót.

- Hát kedves lovam, ott ül a háztetőn egy üres vékán s ugyancsak fenyeget az öklével!

A vén asszony pedig csak ezt várta, hogy vagy Szép Miklós tekintsen vissza, vagy a rosz csikó. Most hogy ez megtörtént, hogy Szép Miklós visszanézett, izibe beszalad az ólba, kivezeti az anyakanczát, ráül, felszáll rajta a levegő égbe s egy sötétzöld felhő képében utána Szép Miklósnak.

- Ejnye, kedves lovam, be haragos sötétzöld felhő közeledik felénk!

- Siessünk kedves gazdám, egy helyett kettőt lépjünk, mert az a vén boszorkány bizony levizel bennünket.

Itt a sötétzöld felhőből hármas nyerités hallatszott; az anyakancza a fiát csalogatta, a rosz csikó pedig hangos nyeritéssel visszafelel neki, hogy szinte megkondult belé a világ. Erre megeredt az ólmos eső jéggel vegyest s szakadt, mintha csak kannából öntötték volna.

Ej, Szép Miklós sem rest, kiereszti aranyhaját s vele mind a rosz csikót, mind a három bárányt, szépen betakarta: igy nem verte őket agyon a jéggel vegyes ólmos eső.

Mikor a vén banya emigy kiadta a mérgét, hazaszállt s ujra felült a háztetőre egy üres vékára s egyebet nem tett, mind két öklével Szép Miklóst fenyegette.

Itt lelkem teremtette, egyszer valahára még is elértek a határhoz, hol megszólal a rosz csikó:

- No kedves gazdám, ha innen is szerencsésen megszabadulunk, akkor fittyet se hányj minden bajnak! Majd én itt egy bukfenczet vetek, mintha megbotlottam volna s áthajitom magam a vashidon, te pedig ezalatt az egyik bárányt hajitsd az egyik fenevad torkába, a másikat a másikéba, s ekkor hunyd be szemed, szaladj a vashidnak s mikor a feleközepe tájára értél, a harmadikat ekkor dobd oda mindkettőnek. Ezen a fenevadak összevesznek; mindkettő el akarja kapni s igy aztán te szerencsésen megszabadulhatsz.

Ugy is lett. - A rosz csikó egyet botlik, bukfenczet vet s áthajitotta magát a vashidon. A két fenevad ugrik utána, hogy majd elkapják, de a láncz visszarántotta. Most Szép Miklós az egyik bárányt az egyik torkába, a másikat a másikéba dobta s mig azok azt elnyelték, behunyta szemét, neki a hidnak. Mikor a feleközepe táján volt, már a két fenevad ugrani akart, hogy mindjárt diribról-darabra szanaszét tépik, de Szép Miklós ép ekkor hajitotta oda nekik a harmadik bárányt, melyen azok összevesztek, s egymásra rontottak. Igy szabadult meg Szép Miklós a bizonyos haláltól; igy szabadult meg a fenevad torkából.

Mikor Szép Miklós átszaladt a hidon, bezzeg már ekkor nem az a rosz csikó állott előtte, melynek a csipejére tarisznyát lehetett volna akasztani, hanem a négy lábú vasderes tátosparipa, melynek széles e világon párját hasztalan keresnénk.

- No kedves gazdám, szólt a négy lábú vasderes, ülj fel a hátamra, mert ha nem mondod is, ugyis tudom, hogy hova igyekezünk. Ne félj, majd hazaviszem én a szép asszonyt, pedig csak lépést megyek, az öcsém pedig egész erejéből lohol utánam, még se ér utol.

Hej, sárkány ki a rezidencziából, Szép Miklós pedig be. Itt Tündérszép Ilona eléje szalad, száz ölelés, száz pár csók, fel a négy lábu vasderes hátára s aztán isten hozzád, 12 fejü sárkány!

Ej, a vasderes sem rest, dörömböl az ólban. Meghallja ezt a 12 fejü sárkány, hazaszáll s beront az ólba.

- Hej, kutya egye a husodat, holló vájja a szemedet, nincsen szénád, nincsen zabod, hogy ugy dörömbölsz?!

- Szénám is van, zabom is van, de oda a szép asszony; itt járt Szép Miklós s elvitte.

- Ehetem-e, ihatom-e, alhatom-e?

- Se nem ehetel, se nem ihatol, se nem alhatol, mégsem érjük utol! mert nekem csak három lábam van, az ő lovának pedig négy, de azért tegyünk próbát.

Itt a sárkány ráül a három lábu vasderesre s utána Szép Miklós után. Mig a sárkány paripája lóhalálában futott, addig Szép Miklósé csak lépve ment, s mégsem érte utól.

Mikor a határra értek, Szép Miklós négylábú vasderes tátosparipája visszanyerit az öcscsének. Ennek se kell több, hogy meghallotta, fölugrott a csillagokba s ott fölvetette a farát, ledobta a sárkányt, mely midőn a földre ért, kolimázzá változott s ezóta kenik a tótok kolimázzal a szekerüket.

Szép Miklós aztán szép csendesen hazavitte a feleségét, ki aztán fehér selyemágyát megvetette a virágnyoszolyán, az ura pedig mellé feküdt, s még most is ott alszanak a cziprusfa árnyékában, hogy ha föl nem ébredtek.

 


A mű forrása: https://mek.oszk.hu/ - Sajóvölgyi eredeti népmesék
Válogatta és szerkesztette: Merényi László
Erre a népmesére a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

MEK, Magyar Elektronikus Könyvtár

Még 1995-ben lett a mek.iif.hu szerver az Elektronikus Könyvtár központi szolgáltatása. 1996 és 2002 között - nagyon sok ember önkéntes munkájának és néhány intézmény támogatásának köszönhetően - több mint 4 ezer darabra nőtt a könyvtár állománya, havi 60-70 ezerre a látogatóinak száma, s kialakult a jelenlegi gyűjtőköre: A MEK-ben csak magyar nyelvű vagy magyar ill. közép-európai vonatkozású, tudományos, oktatási vagy ...


http://mocorgohaz.hu/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!