Szólj, és élek

Szólj, és élek.

Csak feküdt a parton. A homok selymesen terült el alatta, a szél simogatóan ringatja álomba szépen lassan, ahogy ide-oda suhant el felette halk szuszogással.

- Ne! - kiáltott fel hirtelen és kipattant szemét gyorsan az égre szegezte. Ahogy megbizonyosodott róla, hogy nem késett el, megnyugodva ásított egy nagyot, megdörzsölte szemeit és inkább úgy döntött, felül. Lábait felhúzta mellkasához, úgy pásztázta tovább a horizontot. Az ég narancsba hajlóan mosolygott rá, a tenger vidáman zúgott el előtte saját ritmusában: kicsapott hullámát fodrozódva húzza vissza, kicsapott hullámát fodrozódva húzza vissza, kicsapott hullámát fodrozódva húzza vissza... Mintha a tenger asszonya nagy kék szoknyáját dobálná - táncát járja a nap nyugtázására. Délután még vihar tombolt és ez a kékség, a nagysagos asszony, dühösen szidta a Napot, a partot. Erős csattogására a szél válaszolt minduntalan.
- Ezek most újra összevesztek! - állapította meg Muki, miközben barlangja szájába kucorodva figyelte, hogyan szól haragjában a szél és hogyan válaszol rá egyből a tenger. Nem lehetett eldönteni, ki nyeri meg a vitát. - szél süvít, tenger dübörög, szél süvít, tenger dübörög, szél sűvít tenger csattan - követte Muki a szakadatlan szóváltást. A tenger egyre nagyobb felkiáltással csattogott, hullámait habzóan verte olyan erővel, hogy Muki tákolt tútaja ide-oda himbálózott, el-elveszítve egyensúlyát botladozva küzdött életéért.
- Aztán a fák! És az ég! - Muki tudta, hogy a játék nem csak a tenger és szél között zajlik. A legnagyobb süvítés, dübörgés, csattogás, morajlás közepette az egyik fa megadta magát.
Keserűen tört meg a vita alatt. Túl gyenge volt, hogy elviselje kettejük összeférhetetlen erejét.
- Ne aggódj, majd tüzet rakok belőled és akkor a megkeserülheted a szél kiálhatatlanságat. Fölszállsz föllé és szürkeségeddel elfedheted ezt a süvítő fenevadat.
Épp, hogy ezt kimondta, megmutatta magát az ég is. Könnyeivel záporozva öntözni kezdte a földet. Gyászolja a világ rendetlenségét. Végeérhetetlennek tűnő szomorúsággal kopogtak cseppjei. Miki pontosan nem tudta, de órákon át tartott a játszma.
- Most még is tudsz szép lenni! - sóhajtotta Muki a szunnyadozó hullámverés alatt. A finom waltzerként táncot járó szél és tenger lassan újra álomba kezdte hódítani Mukit a naplemente nyugalmában. Egy sirály visítás törte meg a finom hangot, amitől Muki felriadt és nevetve mondott köszönetet a madár tökéletes belépőjének.
- Még nem aludhatok el! Még nem... - és közben szép lassan szemhéjai elnehezedtek és súlyosan húzták le a rolót. Muki újra elszenderedett.
Mindezalatt az égen a narancssárga vörösbe hajlóan percről percre változott, mialatt a Hold egyre erősebben igazgatta korongját az égen.
- Áú! - húzta össze hirtelen magát Muki. Rögtön piroslóan lüktető lábfejére pillantott. - Hát, te vagy az! - köszöntötte a rákot. Majd tenyerébe vette és együtt nézték tovább a Nap búcsúzását.
- Tudod, nem szabad lemaradnom. Itt történik meg az, ami reggel, csak fordítva. Ezen a kettőn kívül nincs fontosabb esemény. Ahogy eljön, úgy megy. Megköszönöm neki, hogy legalább ez kiszámítható körülöttem. Ha már se a tengerben, se a szélben, se magamban nem bízhatok, hát itt van Ő nekem.- ahogy így magyarázott a ráknak, a Nap közben szép lassan tünt el a horizont mögött, színét hagyta maga mögött a széles égi vásznon. A haloványodó narancs, sárga és lilás árnyalat visszatükrözte magát a tengeren, ami fényes csillogásával kecsegtetni kezdte Mukit.
Muki szép lassan letette a rákot a homokba. Szeméből végképp kirepült minden álom, boldog mosollyal ált fel. Lesöpörte magáról az odatapadt homokszemeket, kagylótöredékeket, tenyereit egymáson leporolta. Majd mély és határozott léptekkel indult el a tenger felé. Szeme boldogan csillogott, ahogy a nap tükörképét figyelte a víz felszínén. Lassú léptekkel közeledett a tenger felé, ami nyugodt zúgásával, búgón hívogatta. Muki nem lépett, inkább légiesen, szinte lebegve közeledett a tenger felé. Először a bal, majd a jobb talpa ért vizet. Egy darabig csak élvezte, ahogy csiklandozta a tenger hulláma lábfejét. Egyszer csak a szél bátorítóan lökött egyet rajta. Muki szép lassan lépdelt tovább. Lába egyre jobban süppedt az iszaposodó talajba, a tenger szoknyája derekát ölelte. Halkan egy dalt kezdett dúdolni, amiről Muki sem tudta, honnan ismeri, de ahogy közeledett a nap felé, úgy egyre bizonyosabb lett minden hangban. Bátorságát a szél segítette alá. Erős alapot fújva támasztékként lovaholhatott rajta Muki. Napra szegezte szemét. Csillogott. Fátyolos homalyként élt benne a párt esetleges emléke. Innentől kezdve átvette a hatalmat az egyetlen bizonyosság, ami létezett. Mindenki vele volt! A szél, a tenger, a nap, még a hold is nagy tányérral kerengve szurkolt.
Egy sirály törte meg a békés csendet. A távolból csengő hangon válaszolt egy dal.
Reggel a nap tüzesebben ébredt.