Tavaszi nektárgyűjtő verseny

Tavaszi nektárgyűjtő verseny.

Azon a napsütéstől szikrázó tavaszi napon a Méhek Szigetét hangos zümmögés töltötte be. Minden méh ott gyülekezett Borostyán királynő kaptára előtt, izgatottan várták a nagy bejelentést.

 Csak Döngicse és Zümi kergetőztek még mindig a réteken.

 – Kapj el, ha tudsz! – kiáltotta Zümi incselkedve.

  Döngicse buzgón utánairamodott. A különböző színben pompázó árvácskák, pitypangok és százszorszépek között szlalomozva kergette húgát, míg egyszer csak a méhektől zsongó réten nem találta magát.

 Szemével Zümit kereste a tömegben, de a lánynak nyoma veszett.

 Ekkor hátulról keményen nekiütközött valami. Döngicse hátrafordult, és Zümit pillantotta meg, aki hangosan hahotázva repdesett körülötte.

 – Nem kaptál el, nem kaptál el! Nyertem! – kiáltotta kárörvendően a lány.

 – Gyerekek, fejezzétek be, és figyeljetek oda Borostyánra! – szólt rájuk erélyesen édesanyjuk.

 A testvérpár szétrebbent, majd a sokasághoz csatlakozva minden figyelmüket Borostyánnak, a méhek királynőjének szentelték, aki teljes mivoltában magasodott az egész méhraj fölé.

 – Mint minden évben, idén is megrendezésre kerül a tavasz harmincadik napján tartandó nektárgyűjtő verseny a méhek körében. Az nyer, aki a legtöbb nektárt tudja összegyűjteni a vödrébe. A nyertes pedig egy teljes évig a jobbkezemként szolgálhat, jobban mondva ő lesz ennek a népnek a hercege vagy hercegnője.

 A méhek tömege hangos üdvrivalgásban tört ki. A királynő megvárta míg lecsillapodnak a kedélyek, majd folytatta tovább a beszédet.

 – A verseny holnap kora hajnalban kezdődik, amikor a nap eléri a látóhatár peremét, és akkor ér véget, amikor ismét lebukik. A verseny előtti gyülekező itt lesz, és én indítok el mindenkit. Bármerre mehettek, a lényeg csak annyi, hogy sötétedésig hazatérjetek. Aki mégsem térne haza időben, az kiesik a versenyből. Sok sikert kívánok mindenkinek!

 A méhek izgatottan zúgolódva röppentek szerteszét a réten, Döngicse azonban ott maradt egyhelyben állva, elmélázva.

 – Mi a baj, Döngicse? – röpködött körülötte Zümi. – Mi ütött beléd?

 – Nyerni fogok – jelentette ki eltökélten.

 – Te? Nyerni? Pont te? – hahotázott jóízűen Zümi. – Még egy egyszerű bújócskában vagy fogócskában sem tudsz győzedelmeskedni.

 – Na majd meglátjuk, ki nevet a végén – vetette oda morcosan, majd ő is felröppent a magasba, hogy onnan derítse fel a terepet.

 Addig röpködött odafent a színes vadvirágokkal borított réteken, míg a nap lenyugvó fénye nem színezte narancssárgára a tájat.

•

 A réteken izgatott döngicsélés moraja futott végig, ahogyan a méhek türelmetlenül várták, hogy elinduljon a verseny.

 Döngicse is ott állt a rajtvonalban, megfeszített izmokkal várakozva, vödrét idegesen szorongatva, oldalán Zümivel.

 A nap felkelő fénye már halványan derengett, amikor a méhek királynője így kiáltott:

 – Felkészülni, vigyázz, kész, rajt!

 Méhek ezreinek tömege özönlötte el a réteket. Szárnyaikkal hangosan zümmögtek és minden virágra rászálltak.

 Döngicse is egyik virágról a másikra szállt, amelyik csak az útjába került, abból az összes nektárt összegyűjtötte, majd repült tovább a következőre.

 Már egy ideje ilyen nagy gonddal végezte a dolgát, amikor egyszer csak arra lett figyelmes, hogy csend van. Már nem hallotta társai hangos zümmögését, csak a madarak vidám csivitelése maradt.

 Felnézett, s no lám, a réten nem volt rajta kívül senki. Zavartan repült körbe-körbe, szemével méhek után kutatva, azonban a rét valóban kihalt és magányos volt. Hegyezte a fülét is, hátha meghallja a méhek muzsikáját, és nemsokára valóban meg is hallotta. Halk, lágy zsibongás zaja ütötte meg a fülét nyugat felől.

 Arrafelé vette az irányt, s közeledvén a hang nőttön-nőtt. Hamarosan kiderült, miért tűnt el nyomtalanul mindenki: egy óriási, csodaszép napraforgó pompázott egymagában a rét közepén, s az összes méhecske körülötte zsongott. Tolakodtak, lökdösődtek és közben hangosan kiáltoztak.

 Döngicse sem akart kimaradni a mókából, így hát odafurakodott, és mohón szívni kezdte a nektárt, ám ekkor valaki akkorát taszított rajta, hogy szinte majdnem leesett. Próbált ismét odaférkőzni a virághoz, ám esélye sem volt.

 Szomorúan, magába roskadva repült tovább a réten, és minden reménye elszállt, hogy ő valaha is megnyeri ezt a versenyt. Azonban ebben a pillanatban valami egészen különlegeset pillantott meg maga előtt, ami annyira elbűvölő volt, hogy a szeme is káprázott tőle. Egy végtelenbe nyúló napraforgómező terült el előtte, ami a lemenő napfényben most aranyosan csillogott. Sorra járta az összeset, gyűjtötte a nektárt, és közben a nap egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett a láthatáron.

 Rövidesen elindult haza, lábaival a nehéz vödröt fogva, ami csordultig volt nektárral.

 A Méhek Szigetén lassacskán az összes méhecske összegyűlt, ki több, ki kevesebb nektárral a vödrében, amit le kellett tenni egy számukra kijelölt helyre.

 – Hát te meg hol voltál? – bökte oldalba Döngicsét Zümi.

 – Az Édenkertben – sóhajtotta álmodozón Döngicse.

 – Hogy hol? – meredt rá értetlenül a lány.

 – Majd meglátod – felelte titokzatosan.

 Az eredményhirdetés előtti hosszúra nyúlt percekben feszült, izgatott suttogások futottak végig a sorokon. Mindenki kimerült volt, mégis teljesen éber.

 – Figyelem, figyelem! – zengte be az éjszakát Borostyán kristálytiszta hangja. – Az eredmény immár megszületett. Az idei nektárgyűjtő versenyen az, aki a legtöbb nektárt gyűjtötte, ennek a vödörnek a tulajdonosa – emelt magasra egy vödröt, aminek a szélén is nektár csorgott. – És a tulajdonosa nem más, mint... – A méhek nyugtalanul mocorogtak a drámai hatást keltő szünetben. – Döngicse! – kiáltotta végül a királynő.

 A réten hatalmas éljenzés és tapsvihar kerekedett, néhányan még füttyentettek is.

 Döngicse hitetlenkedve tört utat magának a tömegben, és állt a királynő mellé. A királynő ünnepélyesen a méhecske fejére helyezett egy aprócska koronát, és így szólt:

 – Döngicse, ezennel te vagy a Méhek Szigetének hivatalos hercege. Szívből gratulálok!

 Ismét újabb, talán az előzőnél is nagyobb lelkesedés fogadta ezt a kijelentést.

 – Döngicse! – kiáltotta be valaki a sorok közül. Zümi volt az. – Mondd, hogyan tettél szert ennyi nektárra, miközben nem is voltál velünk?

 – Míg ti azzal az egyetlen egy napraforgóval voltatok elfoglalva, én rábukkantam egy egész napraforgómezőre. Csak mögé kellett volna néznetek, és ti is megláttátok volna.

 Másnap már meg is látta mindenki Döngicse herceg vezetésével, s attól a naptól kezdve az összes méh onnan gyűjtötte a nektárt, ami édesebb volt az összes virágénál.