Tündér szívügyek

Tündér szívügyek.

Élt egyszer egy tündérfiú (Zorán volt a neve), aki egy hatalmas fa legfelső emeletén lakott a tündéranyukájával. Aprócska volt ugyan, de a szíve annál nagyobb: belefért az óvodás pajtásain túl a szomszéd néni, a szomszédnéni kutyája, Áfonya, a fa levelei közt megbújó galambok, sőt, még a postás is. De persze a legnagyobb helyet az anyukájának tartogatta benne.

Egyik nap, amikor az óvodában ücsörögve várta a tündéranyukáját, hogy a hosszú nap után elmehessenek fagyizni, észrevett valami különöset. Egytől egyig a kispajtásaiért tündérapukák érkeztek: Dominikért egy hatalmas és vékony, Zsoltiért egy köpcös és bajszos, Lóriért pedig egy izmos, kopasz tündérapuka toppant be. Egyik pecabotot lóbált a karjával, amivel szentjánosbogarakat lehet fogni, a másik távirányítós űrhajót tartott a kezében, a harmadik pedig egy tündérfocilabdát rugdosott maga előtt. Zorán csak ámuldozva nézte a sok holmit, és megjelent szívében egy furcsa, rossz érzés, valahol a postásbácsi és anyukája között. Legszívesebben rákiáltott volna Dominikra, Zsoltira és Lórira is, pedig nagyon szeretett velük lenni minden nap az óvodában – most mégis csak csúnyaságokat akart rájuk mondani.

Az ajtóból, ahogy Lóri visszanézett, vidáman intett az oviban ücsörgő barátjának, majd ahogy a tündérapukája megölelte, elindultak a fák között haza. Zorán fújtatva, kezét tördelve várta tovább anyukáját, aki nemsokára csodás, csillogó szárnyaival meg is érkezett a tündérfiúért. Zorán mindennemű köszönés nélkül vonta kérdőre:

- Értem miért nem jön tündérapuka soha? – topogott mérgesen.

- Ó, Zorán. Érted én tudok jönni. A te tündérapukád nagyon messze van – mondta erre a kisfiú haját megsimítva az anyukája.

- Nekem is van akkor tündérapukám? – csillant fel erre a szeme Zoránnak, amitől még a nap is jobban ragyogott át a fák lombján. Elképzelte, ahogy az óvodába egyszer érte is apuka jön, talán pecabotot, talán lebegő űrhajót tartva a kezében, de még az is lehet, hogy tündérfocilabdát fognak utána rugdosni a téren. De legjobban az ölelését esett jól elképzelni, hiszen ez feledtetett minden rossz érzést a szívéből a postás mellől.

- Persze, hogy van – válaszolta a tündéranyukája, miközben elindultak hazafelé. Erre a válaszra Zorán egyre erősebben és tisztábban próbálta elképzelni az apukáját, de mindhiába – egyszerűen nem látta maga előtt, hogy vékony e vagy köpcös, borzas e vagy kopasz.

- És hogy néz ki? Pecabot van nála, vagy űrhajó? – csusszant ki erre a száján. Anyukája csak csodálkozva nézett rá, majd elgondolkodott.

- Hasonlít rád. Szőke göndör fürtjei és hosszú lábai vannak, amikbe sokszor beleakadnak a levelek repülés közben.

De Zorán nem elégedett meg ennyivel:

- Menjünk hozzá most rögön! – kiáltotta, hiszen igazán nem értette, eddig miért nem tették, pedig olyan sok mókát csaphatna apukájával is.

- Elhiszem, hogy szeretnéd, de sajnos nem lehet – csitítgatta a tündéranya a kisfiút, akinek erre összeszaladtak a szemöldökei a homlokán – apukád nagyon messze lakik. Amikor pici voltál, úgy döntöttünk, hogy nem élünk tovább együtt. Nem voltunk már vidámak, nem szerettünk együtt játszani, dolgokat csinálni együtt. Aztán, hogy ne veszekedjünk sokat és ne legyünk szomorúak, elbúcsúztunk egymástól – magyarázta az anyukája Zoránnak, de ő nem értette, miért kell azért elköltözni, mert nem ugyanazzal a játékkal akarnak játszani.

Megesett, hogy a barátai sem akartak pont fogócskázni, vagy lézerharcot vívni, de azért még sokat voltak együtt. Olyannyira nem értette a dolgot, hogy hazafele végig csak eze morfondírozott. Sőt, vacsora és az esti mese közben is ezen járt az esze, míg mire anyukája becsukta maga mögött az ajtót, kitalálta, hogyan járhatna utána a rejtélynek: ő bizony megkeresi az apukáját egymaga!

A hátizsákjába gyors bepakolva a fontosabb dolgokat (plüssmackó és keksz) már ki is bújt szobája ablakán, és aprócska szárnyaira kapva gyors a levegőben termett. Fentről egészen picinek tűnt a hatalmas fa, amin laktak, de az azt követő város fényei is csak apró szentjánosbogaraknak tűntek. Nem sokáig tudta azonban csodálni a látványt – hamar elfáradtak a tündérszárnyak, így egy bokor aljában keresett Zorán menedéket. Ahogy elővette elemózsiáját, valaki megszólalt a háta mögött:

- Nocsak, egy apró tündérfiú! – brummogta egy mély hang. Zorán megfordult, de bizony Isten, nem látta a hang gazdáját.

- Valóban, és szegény nem tűnik a legokosabbnak – kuncogott erre egy másik, vékony hang, mire Zorán még jobban meresztgette a szemét a sötétben. Valóban nem érezte magát okosnak ettől a helyzettől.

- Itt vagyunk, ni! Lent! – morgott újra a mélyebb hang Zorán cipőjének orra felől. Ekkor meglátta őket: sok icipici manó állt előtte. Több hosszú, fehér szakállal, a manó gyerekek csilingelős sapkával, a manó anyukák hosszú, színes ruhákkal.

- Mi járatban erre itt, a manók között? – kérdezte ekkor az egyik.

Zorán még mindig meglepődve állt felettük (hiszen az odvas fán ritkán találkozni manókkal), de azért bizonytalanul így felelt:

- Egy apukát keresek.

- No… abból aztán igazán sok van. És melyiket? – mosolyodott el az egyik manó úr.

- Hát… azt nem igazán tudom. Sosem láttam még – mondta bizonytalanul Zorán, hiszen ekkor jött rá: nem is lesz olyan könnyű megtalálni egy ismeretlen apukát.

- És miért keresed ezt az apukát? – kíváncsiskodott egy manó kislány. Zorán elgondolkodott.

- Azt hiszem azért, hogy jöjjön értem az óvodába, és utána elmehessünk focizni.

A kislány erre nagyot dobbantott a lábaival, és panaszos hangon csak ennyit mondott:

- Akkor elviheted az egyik apukámat, hiszen ők állandóan focizni szeretnének, amikor én iskolásat játszanék!

Erre Zorán szeme csak elkerekedett. Nem, hogy egyeseknek van apukája, na de rögtön kettő? Nem csoda, ha valakinek meg nem jut!

- Kettő… kettő apukád van? – nyögte ki kissé bosszúsan.

- Hát persze! – felelte jókedvűen a kislány – És nagyon sok testvérem is! De nem mindegyiknek van ám két apukája, csak nekem. Ők a féltestvéreim. Együtt élünk hatan, anya, apu (aki a nevelőapukám), és a tesóim. Hétvégén pedig a másik apukámmal vagyok!

Mire felfoghatta volna mindezt Zorán, egy másik manó fiú is megszólalt:

- Nekem meg csak apukám van!

Na, ez aztán még érdekesebb volt, hiszen el se tudta képzelni az életét az anyukája nélkül. Erre a gondolatra egy ismerős érzés kopogtatott be hozzá – pontosabban a szívébe, a postás bácsi mellé.

- Hiányzik az anyukám és az otthonom – bökte ki az érzést felismerve Zorán, és azon nyomban elkezdtek potyogni a könnyei is.

- Akkor itt az ideje, hogy hazatérj! – mondta az egyik manó apó megnyugtatásképp, és Zorán rögvest szárnyra is kapott. A bokor fölé magasodva még könnyes ezemmel intett a manóknak, majd elindult.

Csak hogy azt nem tudta, merre van a haza. Vajon a hatalmas villanypózna után? Esetleg a játszótéren túl? A nagy gondolkodásban elfáradtak a szárnyai, így újra leszállt, egy nagy postaláda tövébe. Ahogy a sötétben magára maradva ücsörgött, egyre csak a hiányra, az anyukájára és az ismeretlen apukájára gondolt. Ezzel együtt pedig sűrűn hullottak a csillogó tündér-könnyek a szeméből. ,,Merre menjek? Hol van anya?” – gondolta egyre magában. Egyszer csak megrezzentek a fűszálak a háta mögött.

- Szép estét, ifjú tündér uram! – mondta méltóságteljesen a fűből kilépő tündér. Hatalmas kék szárnyain egy nagy zöld táska pihent, amit Zorán egyből felismert.

- Szé-hép..ehes..tét, po-hostá-hás bácsi – hüppögte könnyeit nyelve.

- Nocsak, hiszen itt eltörött a mécses! – vette tudomásul a postás bácsi, majd odaült Zorán mellé a földre.

- Eltévedtem – vallotta be széttárt karokkal a tündérfiú.

- Egyet se félj! Én, mint a Nemzetközi Tündérposta Főmunkatársa minden házszámot, annak minden lakóját ismerem! – mondta erre felpattanva a postás. Azzal el is indultak Zorán otthona felé, miközben a postás, ki egyre különlegesebb helyet foglalt el a fiú szívében, sok-sok levelet szórt el útközben a postaládákban.

Amikor a ház elé értek látták, hogy bizony már a Tündér Rendőrség autói is ott vannak, Zorán anyukája pedig aggódva beszélget néhány másik tündérrel. Volt nagy öröm és megkönnyebbülés (és persze egy hangyányi leszidás is), miután meglátta a fiát!

- Merre tekeregtél? – kérdezte két ölelés között Zoránt az anyukája.

- Próbáltam megkeresni apát – vallotta be bűntudattal telve.

- Apa messze van, drágám. Miért szeretnéd megtalálni?

És akkor mesélt a pecabotról, az űrhajóról és a focilabdáról – de legfőképp a szívében érzett rossz érzésről. Így szólt erre az anyukája:

- Értem, hogy hiányzik neked, és ez nehéz. De hidd el, hogy szeret téged, akkor is, ha nem találkoztok. Hiszen ezért vagy itt velem! Sokféle szeretet létezik – egészen közel, és egészen távol is lehet érezni.

Bár Zorán nem pontosan tudta, hogy ez mit jelent, de később már jobban értette. Szerette a postásbácsit, a barátait és az anyukáját is, bár mindenkit kicsit másképp.

Ovi után pedig sokszor ment el ezek után focizni a barátaival és apukáikkal, néha pedig pecáztak egyet a parkban az anyukájával. Bár néha érezte a furcsa érzést a szívében, viszont tudta – olyan sokan vannak abban a szívben, hogy csoda, hogy eddig ki nem csordult.