Tündéri történet

Tündéri történet.

A tündér magas volt, a ruhája égszínkék, és leért a bokájáig. Kacagott és feldobta nagy dobókockáját. A kocka repült, repült, majdnem a felhőkig emelkedett, amikor hirtelen vakító napfény tört át, és a fény felszikrázott a hófehér lapokon. A kocka egy pillanatra megállt a levegőben, aztán zuhanni kezdett, egyre gyorsabban közeledett a föld felé, míg talajt nem ért a tündér lábánál. Csakhogy nem állt meg: gurulni kezdett, le a völgy felé, a tündér meg futott utána. Átszökellt a patakon, aztán egy színpompás réten, és begurult egy erdőbe. A tündér megtorpanás nélkül követte, szaladt a keskeny, sötét ösvényen, legalább tíz percen át. Akkor egy szürke sziklához érkezett; a dobókocka ott feküdt előtte.

  – Van itt valaki? – kérdezte csengő hangon, egy cseppet sem lihegve a futástól.

  – Itt vagyok! – hallatszott egy sírós, megszeppent hangocska. A tündér félrehajtotta a bokrot a szikla mellett, és egy kislányt vett észre, aki valahogy furcsán üldögélt.

  – Ki vagy te? És mi történt veled?

  – Anna vagyok. Sajnos, a szikla alá szorult a lábam. Tudnál segíteni?

  – Persze, szívesen!

Azzal a tündér előhúzott a zsebéből egy pár piros bőrkesztyűt, felvette, és könnyedén megemelte a sziklát. Anna szája tátva maradt a csodálkozástól, de gyorsan észbe kapott és óvatosan felállt. Bizonytalanul hátrébb lépett, és akkor a tündér visszaengedte a hatalmas követ.

  – Ezt hogy csináltad? Ki vagy te tulajdonképpen? – kérdezte Anna. Az arcán bizalmatlanság és csodálat keveredett.

  – Hemilla vagyok. Ez a piros kesztyű nem közönséges holmi. Ha felhúzom, minden, amit fel akarok emelni, százszor könnyebbé válik.

  – Nahát! De akkor te sem lehetsz közönséges ember! Boszorkány vagy vagy tündér?

  – Tündér vagyok – vallotta be Hemilla kissé elpirulva.

  – Jó lehet tündérnek lenni – sóhajtotta Anna.

Hemilla erre csak biccentett. Anna folytatta a kérdezősködést.

  – Hogy találtál rám?

  – A dobókockám segített.

Anna csak most vette szemügyre a fehér lapokkal borított kockát.

  – Megfoghatom?

Hemilla beleegyezően bólintott.

  – Milyen sima, nagyon kellemes a tapintása! Hol lehet ilyet szerezni? És hogy segített rám találni? Légy szíves, legyél egy kicsit beszédesebb!

A tündér felnevetett, de olyan szívből, hogy Anna is elmosolyodott. A fűre telepedtek.

  – Nem könnyű ilyen dobókockára szert tenni – kezdte Hemilla. – Én az édesanyámtól kaptam, még kiskoromban. Eléggé elkényeztettek, és később, ha senki nem ért rá velem foglalkozni, unatkoztam és nyafogtam.

Anna elnevette magát.

  – Nahát! Ki gondolná, hogy egy tündér nyafogós! Folytasd, kérlek!

  – Pedig egy időben nyafogós voltam. Mindaddig, amíg anyukám meg nem elégelte a dolgot. Egy szép tavaszi napon, amikor a napsugár felébresztett, ő már ott ült az ágyam szélén. Elmondta, hogy nem szeretne többé unatkozni látni, ezért olyan ajándékot kapok tőle, ami mindig segít új élményekhez jutni. Amikor ezt mondta, már a tenyerén volt a kockám. Olyan gyönyörű hófehér volt, le sem tudtam róla venni a tekintetemet. Anyukám pedig elmagyarázta, hogyan működik. Ha feldobom, a földet érés után oda gurul, ahol valami izgalmas vagy szórakoztató dolog vár rám. Csak követnem kell, és biztosan elfeledkezhetek az unalomról.

  – Hű, milyen praktikus kis játékszer! Nekem is jó lenne egy ilyen – ábrándozott Anna. – Nem tudnál nekem is szerezni egyet?

  – Sajnos, nem.

  – Kár. És hova gurult először a kockád? Meséld el, mi hogyan történt!

Hemilla távolba révedő pillantással fogott a történetbe.

  – Még aznap délelőtt kipróbáltam. Kimentem egy rétre, és feldobtam a kockát. Csak úgy villogott, ahogy a nap rásütött! Alig vártam, hogy leessen, annyira kiváncsi voltam, hova vezet majd. Elég sokáig kellett futnom utána, mert a rét nagy volt, és a kockám akkor is egy erdőbe gurult. De még ott is vagy negyedórát kellett szaladnom, egyre beljebb és beljebb a rengetegbe. Akkor végre egy aprócska tisztásra jutottam. Telistele volt vöröshajú manókkal, akik egy megterített asztal körül sürgölődtek. Kiderült, hogy egy Csipet nevű manófiú születésnapi partiját készítik elő. Az utolsó percekben érkeztem, még tudtam segíteni a lampionok felszerelésénél. Nagyon kellemes napot töltöttem velük! A manósütemények mesésen finomak...

Anna nyelt egyet, és a tündér észrevette.

  – Csak nem éhes vagy?

  – De – ismerte be kicsit szégyenlősen Anna. – Irigyellek, hogy megkóstolhattad a sütijüket...

  – Ha ráérsz, elmehetünk enni – mondta Hemilla.

  – Nincs nálam pénz... – ismerte be szégyenlősen Anna.

  – Ez nem gond. Tudok egy helyet, ahol szívesen látják az éhes vendéget.

  – Messze van?

  – Hát... nem túl közel. Hogy van a lábad? Tudsz rendesen járni?
  – Megpróbálom... – mondta Anna bizonytalanul. Felállt, és tett néhány lépést. – Fáj – biggyedt le a szája. – Sajnálom, igazán – hajtotta le a fejét, és a szeme szélén megjelent néhány kövér könnycsepp.

  – Ne sírj, kérlek! – ijedt meg Hemilla. – Megoldjuk...

Egy piros mobiltelefont húzott elő a kék ruhája addig láthatatlan zsebéből.

Anna nagyot nézett, a sírásról is elfeledkezett meglepetésében.
  – Mobilod van? Egy tündérnek hogy lehet telefonja?
  – Pár éve beláttuk, hogy néha az emberek találmányai is hasznosak lehetnek a mindennapokban – mosolygott rá Hemilla. – Segítség – szólt bele a készülékbe.

Amíg a válaszra várt, felsóhajtott.

  – De jó lenne, ha Marvid lenne az ügyeletes...

Anna egyik ámulatból a másikba esett. Ügyeletes is van? Mint az ő emberi világában? De nem volt ideje kérdezősködni, mert a telefonból válasz érkezett.

  – Én vagyok az, Hemilla. Van valami probléma?

  – Igen, egy lábfájós kislánnyal vagyok, nehezen tud járni.

  – Rendben, küldöm Dottinát. Még 10 másodpercig ne kapcsold ki a telefonod, akkor könnyebben megtalál.

  – Köszönöm, Marvid – mondta lágyan a tündér, és arcára réveteg mosoly telepedett.

Anna csak nézett, de hamar kapcsolt.

  – Te bele vagy zúgva ebbe a Marvidba! – kiáltott fel.

  – Micsoda? Honnan veszel ilyen butaságot? – pirult el Hemilla.

  – Nyilvánvaló – jelentette ki magabiztosan Anna.

  – Tényleg? – kámpicsorodott el a tündér. – Azt hittem, ügyesen titkolom... Eddig még senki nem jött rá...

  – Én nem árulom el, bízhatsz bennem.

  – Köszönöm, épp kérni akartalak rá – sütötte le a szemét Hemilla.

Ezzel a figyelmük el is terelődött a témáról, mert a levegőben feltűnt egy halványkék, csepp alakú tárgy, és sebesen közeledett. Anna újabb ámulatba esett, mert a csepp hegyesebbik vége nem felfelé, hanem vízszintesen, éppen feléjük mutatott. Amikor hozzájuk ért, látta, hogy a felső részén tágas nyílás van. Mielőtt belekukkanthatott volna, neonzöld ruhás alak emelkedett ki belőle: ő volt Dottina.

A csepp – Anna hintónak nevezte el magában – a fűre ereszkedett, utasa pedig fürgén kiugrott belőle.

  – Köszönöm, hogy ilyen gyors voltál – hálálkodott Hemilla. – Bemutatom Annát.

  – Szia, Anna! – mosolygott a jövevény. – Dottina vagyok. Mi történt a lábaddal?

  – Szia... Hát, beszorult a szikla alá. Hemilla kiszabadított, de még fáj.

  – Hm... mutasd csak! Látom, rendesen lehorzsoltad... de szerencsére törés nincs. Várj, bekenem egy jó kis krémmel.

Azzal ő is egy láthatatlan zsebből húzott elő valamit: egy halványzöld tégelyt. Illatos krémet kent a kislány lábára.

  – Dörzsöld bele egy kicsit – kérte.

Anna szót fogadott.

  – Ó, ez... ez nagyon hatásosnak tűnik – mondta hálásan. – Sokkal jobb most.

  – Örülök – mosolygott kedvesen Dottina. – Tudok még valamiben segíteni?

  – Igen – bólintott Hemilla. – Elvinnél minket Kendu fogadójába?

  – Persze. Enni fogtok? Szívesen csatlakoznék hozzátok. Gyertek, szálljunk be!

Hemillának nem kellett kétszer mondani, kecsesen beugrott a cseppbe, aztán kihajolt Annáért, és beemelte.

A kislány elbűvölve nézett körül a járműben. Puha fotelek, egy nagy és egy kiságy állt az utasok rendelkezésére, minden a lila és a barackszín lágy árnyalataiban pompázott. Egy tágas fotelt választott, levette a cipőjét, úgy kucorodott bele.

  – Csodásan kényelmes! – dicsérte csillogó szemmel.

A tündérek csak mosolyogtak.

Anna sajnálta, hogy nem tartott tovább az út. A csepp egy tóparti nádas fölé siklott, és hirtelen leereszkedett egy váratlanul előbukkanó stégre. A partról ez nem látszott, mint ahogy a hívogató, hobbitlakra emlékeztető házikó sem.

Amikor beléptek, Kendu egy megterített asztalhoz vezette őket. Valahogy megérezte, vagy tudta, hogy vendégei lesznek, mert teli tálak és kancsók illatoztak a terítőn. Anna elkerekedett szemmel bámulta a sok finomságot, de amikor a tündérek leültek és nekiálltak megpakolni a tányérjaikat, ő sem tétovázott. Egyik étel jobban ízlett neki, mint a másik. Nagyon jóllakott.

Kendu egy másik asztalnál is tüsténkedett, de aztán visszatért hozzájuk.

  – Remélem, ízlett – mosolygott a kislányra.

  – Nagyon – ismerte el Anna. – Sosem ettem ilyen finomakat. Nagyon jól főzöl. És nagyon tetszik a házad is.

  – Tudsz olvasni? – érdeklődött Kendu.

  – Tudok – lepődött meg Anna. – De hogy jön ez ide?

  – Olvastad A gyűrűk urát?

  – Nem...

  – Okvetlenül olvasd el – tanácsolta Kendu. – Meglepően kiváló történet, főleg, hogy ember írta. Az alapján csináltam meg a házamat.

  – Hát... nem szoktam olvasni. De lehet, hogy majd rászokok...

  – Én nagyon ajánlom – bólogatott Kendu.

  – Egyetértek – mondta Hemilla. – Anna, kellemes a társaságod. De meg kell kérdeznem, hogy nem kell még hazamenned?

A kislány nem volt felkészülve a kérdésre. Annyira váratlanul érte a témaváltás, hogy nem tudta palástolni ijedtségét.

A tündérek összenéztek, Kendu felhúzta a szemöldökét. Dottina vett egy nagy levegőt.

  – Mi a baj, Anna? Már az is meglepett, hogy egy erdő közepén találtunk. Hogy kerültél oda egyedül? Most meg kiderül, hogy nem akarsz hazamenni. Mondd el őszintén, mi ennek a magyarázata?

  – Én... megszöktem – hajtotta le a fejét a kislány.

  – Otthonról?

  – Az intézetből. Nem szeretek ott lenni. Engem se nagyon szeret senki – már szivárogtak a könnyei, egyik a másik után. – Nem akarok visszamenni. A ti világotokban szeretnék maradni – nézett rájuk esdeklően.

   – Ezt meg kell beszélnünk... – mondta Dottina nagyon komolyan. – Várj meg minket, mindjárt visszajövünk.

Anna csak bólintott, megnémította a félelem, hogy vissza kell térnie a zord életébe. A szíve zakatolt, ahogy ott üldögélt egyedül, egyre összébb húzva magát. Nagyon hosszúnak tűnt az a tíz perc, amíg újra megjelentek a tündérek.

  – Nehéz volt a döntés – kezdte ünnepélyesen Hemilla. – Nem is értettünk egyet több dologban. De abban megegyeztünk, hogy most valószínűleg nem tenne jót neked, ha hirtelen visszakerülnél az intézetbe. Hosszabb időre van szükségünk, hogy eldöntsük, mi legyen veled – és erről a többi társunkat is meg kell kérdeznünk. Egyelőre itt maradhatsz Kendunál, van egy szabad szobája, ami megfelelő a számodra. Van mellette egy másik, amit nekem ajánlott fel, ha szeretnéd, hogy maradjak veled. De ez csak ideiglenes döntés, erről nem szabad megfeledkezned.

Anna könnyei lassan csordogáltak az arcán.

  – Nagyon köszönöm a kedvességeteket – hüppögte. – Igyekezni fogok, hogy ne legyek a terhetekre. És segítek, amiben csak tudok, dolgozok itt a konyhán, vagy ágyneműt cserélek, vagy...

  – Hagyd abba, kislány – szakította félbe szelíden Kendu. – Egyelőre pihenj, hadd gyógyuljon meg a lábad. Gyere velem, megmutatom a szobádat. És még nem mondtad meg, maradjon-e Hemilla.

  – Igen, maradjon! – kérte Anna. – Nagyon szeretném!

  – Rendben van. Akkor induljunk.

Így esett, hogy egy árva kislány a tündéreknél maradt. Hogy aztán hogyan alakult a sorsa, az már egy másik történet.