Új élet

Új élet.

Az ország egyik zsúfolt városkájában állt egy régi bábszínház, ami már akkor működött, mikor még az óriásfák apró cserjék, a hegyek parányi földtúrások, a tavak pedig kicsiny pocsolyák voltak. Érdekes módon a színészek sosem cserélődtek, és az ezeréves báboktól sem szabadult meg soha senki – rengeteg kort és életet őrzött ez a bábszínház. Mindenféle báb volt itt, de legtöbben talán a marionettbábuk voltak. Mindannyian szerettek itt lakni és a színpad habos fényében illegetni magukat. Engedelmesek voltak, és szinte sosem hibáztak a mozgatóik sem. De történt egyszer, hogy az egyik báb, a kakasfejű király a Minden című darabból egy előadás után lehajtott fejjel hagyta, hogy a helyére vigyék. 
– Mi a gond, barátom? – kérdezte aggódva az újságpapírmintás lovacska. 
– Csak egy kicsit elgondolkoztam. Egy ideje már itt vagyunk, és mindig ugyanaz történik. Húzogatják a zsinórunkat, mi pedig engedelmeskedünk – felelte a töprengő király.
– De mi a baj ezzel, Kakasfejű? 
–  Az, Lovacska, hogy irányítanak minket. Nem vetted még észre? 
– Hát, nem nagyon – vallotta be a butus kis ló. 
– Mondd csak, szerinted máshogyan is el lehetne játszani ezt a történetet? 
– Nem, miért? 
– Na látod, erről beszélek. Folyton akkor és úgy kell mozognunk, ahogy az embereink akarják. 
– De mi ezzel a baj? 
– Ott van például Kisfiú. Lámpaláza van, és mégis a legtöbb történetben ő a főszereplő. Porceláncsacsi pedig utálja, hogy idétlenül kell táncolnia. Vagy Felhőcske, akit zavar a mozgatója, mert mindig cigaretta-füstszagú. 
– Jé, ezekről nem is tudtam! – ámult Lovacska. 
– Én is nemrég tudtam meg. De valamit tennünk kell – mondta magabiztosan Kakasfejű. 
– Jó, tegyünk… De mit is?
– Bízd csak rám – mosolygott a király, és elindult, hogy megkeresse a többi bábot. Épp a tükrös teremben – ahogy ők hívták – talált rájuk. Egyikük-másikuk a vicc kedvéért meghajolt előtte, a többiek érdeklődve figyeltek. Érezték, hogy valami készül. 
– Mi történt, Kukori? – nyújtózott szórakozottan egy fekete álarcos, fából készült báb.
– Holnap előadás – kezdte Kakasfejű, mire unott dörmögés volt a válasz. 
– Tudjuk – csivitelte nyájasan Porceláncsacsi. – Ezért jöttél? 
– Figyeljetek! – szólt a király, és feltornázta magát egy kartondoboz tetejére, hogy jobban látszódjon. Torkát megköszörülte, koronáját megigazította, úgy intézte tovább enyhén lázító szavait az egybegyűltekhez. – Mint néhányan észrevettétek, nem mindig érzitek jól magatokat a szerepetekben. Tudjátok, mi ennek az oka? 
– Mindennek az emberek az okai – dünnyögte Felhőcske mire az összes báb gyilkosan meredt rá. 
– Tehát, ha nem is mindenért, de ezért az egyért biztosan ők felelősek – folytatta Kakasfejű. – Mindig mindent úgy csinálunk, ahogy az nekik tetszik, de a mi véleményünkre senki se kíváncsi. Zsinóron rángatnak minket születésünk óta. 
– Nem ez lenne a dolgunk? – töprengett a fekete álarcos. 
– Talán igen. De ez akkor sem mehet így tovább!
– És mit akarsz? Felgyújtod a színházat? Ráijesztesz az emberekre? Megszöksz? – értetlenkedett Kisfiú, aki nem szerette az összetűzéseket.
– Nem egészen. Holnap előadás, és arra gondoltam, kicsit átformálhatnánk a történetet. 
A bábok arcára mélységes döbbenet ült ki, ahogy tudatosult bennük a mondat valódi jelentése, és hamarosan óriási zűrzavar keletkezett. A tükrös terem leginkább egy felbolydult hangyabolyra emlékeztetett. 
– Csendet kérek! – kocogtatta meg Kakasfejű az egyik kisszekrényt. A zsibongás abbamaradt. 
– Szóval holnap nem fogunk engedelmeskedni a mozgatóinknak. Úgy fogunk játszani a színpadon, ahogy szeretnénk, nem pedig úgy, ahogy rángatnak minket. Hogy tetszik az ötlet? 
Egyöntetű üdvrivalgás tört ki. Aztán Kisfiú feltette a kezét.
– Én lámpalázas vagyok – mondta félénken. 
– Semmi gond, mindent megtervezünk – kacsintott a király. – Lássunk is munkához! Porceláncsacsi, te fogod kitalálni a történetet és hogy ki, mikor, mit csinál, Kisfiú, te leszel a zenefelelős, Felhőcske, te a látványra figyelj majd, és Lovacska… tényleg, hol van Lovacska? 
– Itt vagyok – hallatszott az asztal alól. 
– Te meg mikor kerültél ide? – lepődött meg Kakasfejű. 
– Nemrég jöttem – vont vállat a kis ló. – Mi a feladatom? 
– Te leszel a jobbkezem. 
– És te mit fogsz csinálni? 
– Én ellenőrzök majd mindenkit. Mindenki tudja a feladatát? – fordult a többiekhez. 
– Igen! – hangzott kórusban. 
– Akinek nincs feladata, kérdezze meg, hol kell segítség! – parancsolta a király, majd leült, és a taréját babrálva elégedetten nézett körbe a díszes társaságon. Mindenki lelkesen, nagy lendülettel írt, dudorászott, beszélt vagy rajzolgatott, mert ugyanaz a magocska lett elültetve bennük: most végre van esélyük önmaguk lenni. 

Másnap minden báb izgatottan ébredt, és alig várták a délutáni előadást. 
– De… nem lesz ebből baj? Hogy az emberek nem tudják, mire készülünk? – aggodalmaskodott Kisfiú. 
– Majd improvizálnak. Attól profi színészek – jelentette ki Kakasfejű magabiztosan. 
Aztán a nap folyamán már nem került szóba a bábok terve, bár a levegő szinte izzott a tettvágytól. Az idő lassabban telt, mint szokott, de aztán végre véget ért a várakozás, és az első nézők megjelentek az ajtóban. Aztán ahogy peregtek a percek, egyre többen jöttek, míg végül az egész nézőtér megtelt. 
– Mindjárt eljön a mi időnk – suttogta Lovacska idegesen kaparva a színpadot patájával a függöny takarásában. 
– Nincs mit izgulni, mindent tudsz – biztatta Felhőcske. 
– Csak légy önmagad! – kacsintott Porceláncsacsi. 
Hirtelen Kakasfejű dugta be a fejét színésze kezében: – Kezdődik! 
Azzal a bábszínészek besétáltak a helyükre kezükben a bábokkal, és készen álltak arra, hogy a sötétségbe és a csendbe életet leheljenek. De nem számítottak rá, hogy a mai este egy kicsit másképp fog alakulni. A fények lassan kigyúltak, és kezdetét vette az első jelenet, melyben Kisfiú hintázott volna a parkban, de a báb megfeszítette testrészeit, és nem mozdult, helyette pedig Porceláncsacsi bukkant fel a díszlet előtt, aki először bátorítóan rávigyorgott a mozgatójára, de mikor látta, hogy az hátrahőköl, figyelmen kívül hagyta, és játszani kezdett, úgy, ahogy jónak látta – ahogy megbeszélték. A báboknak eleinte furcsa volt, hogy nem az embereik irányítják őket, és a színészeknek is nem kis időbe telt, mire hozzászoktak a helyzethez, és a szöveget improvizálni kezdték, de aztán minden a helyére került, és az egész társulat élvezte a játékot. A nézők kissé furcsállták ugyan, hogy más a történet, mint amit ígért a színház, de gondolták, biztosan valami közbejött, a rendezőnek jobb ötlete támadt, vagy valami évforduló az oka. A legszebb pedig az volt az egészben, hogy a marionettbábuk nem tudták, mi lesz ezután – de megfogadták, hogy beszélni fognak a színészekkel –  és talán ez volt az első és utolsó alkalmuk kiteljesedni, de most csak a jelenbe olvadtak, tiszta szívből, őszintén, önmagukat adva játszottak, és végre a saját történetüket írták.