Valahol

Valahol.

Valahol...

Hol kék az ég, a levél lapu, rejtőzik egy piciny falu...

Hol a nagy erdő mélynél mélyebb,
mégis százcsillagosak az éjek,
élnek apró teremtmények,
amolyan gesztenye-forma lények.

Kicsi kerek testük barnás -
vöröses, vagy minden nap más?
Nem növények, nem állatkák,
őket nem látják, nem hallják.

A nagy erdő zöld tisztásán
sürögnek a lombok ágán,
bent laknak a fák odvában
hol béke és biztonság van.

De mégis, kik e pici lények,
kiket ember el nem érhet?
Ez bizony most nem is lényeg...
Hát hívjuk őket gesztenyéknek!

Az erdő fáin, a magasságban
esteledik, már félhomály van,
gyertyafényt vetít sok ablak:
ezer-és-egy gesztenye lak.

Széles fatörzsekben ajtók:
odúk mélyére behajlók,
nincsen egy sem kulcsra zárva,
hiszen ki lenne, ki rázza?

Minden kuckó falán ablak,
mik nappal hófehér fényt adnak,
de most a Hold ragyog ezüstből,
itt-ott parány kémény füstöl.

Csengők, hidak, kis kilincsek,
mind fák oldaláról csüngnek;
Utca-ágak, terek, kapuk
alkotnak gesztenye-falut.

Fatörzs-templom, lomb-udvarkák,
teraszok, dombok és lankák,
piciny lépcsők, kerítések,
deszkáik közt hajszál rések.

S a fakoronákat – mint pókhálók –
beszövik kis fa átjárók.
Egy egész, apró falu fából,
a levelek közt, tőlünk távol...

A fa odva sosem hideg, kandallócska tüze zizeg...

Sok ház van a nagyvilágon –
de mégis hogy laknak a fákon?
Hol fakopáncs lyukat keres,
ott a fatörzs mind üreges.

Lombok mélyén kis otthonok
itt fent lakni remek dolog,
és amilyen bogas-ágas
a kéreg alatt épp oly tágas.

A magasból messze néz szét
sok pöttöm gesztenye szomszéd.
Száz ág oldalában sorban,
nézzünk csak meg egyet jobban:

Van, mi régi, de nem ócska,
minden szoba egy odúcska,
a kunyhó könnyen átjárható,
hisz nem választja ketté ajtó.

E házikóban nincs is szeglet,
kerek minden, mi csak lehet.
Reggel a napsugár táncol,
s este gyertyaláng pislákol.

Kis kandalló ad meleget,
oly’ derengést, mit csak lehet.
Nyugodt csendben tüze pattog,
nem is hallani más hangot.

S mert a gesztenyék is szoktak enni,
kell egy konyhának is lenni!
Fatányérok, parány tűzhely,
gyümölcsök, illatos fűszer.

És egy kis zug innen balra:
van itt még egy éléskamra.
őriz földi jókat télre –
mit még nyáron tettek félre.

A hálóban ágyak bevetve,
zöld ágynemű-burok benne,
amolyan gesztenye ruha,
mi kívül tüskés, belül puha.

Sok-sok holmi – ezeregy kincs,
ám feleslegesen egy sincs.
Alig-lyukban apró minden,
még sincsen szükség semmiben.

Fagyos dér köszönt a fára, hófehér lett minden ága...

Hideg szeleket hoz a tél,
az erdő tündöklően fehér,
hóba vágott kis ösvények
a fakuckóknál érnek véget.

Zúzmarás hajnalok adnak
néma békét és nyugalmat,
csillagfény szór szét szikrákat,
gyémántköntöst ad a tájnak.

A földet jégtakaró lepi,
csendjét nem zavarja semmi.
A bokrok között lent köd szitál,
a fák teteje most is vidám.

Sürög-forog sok gesztenye,
mind tudja, hogy hol a helye...
Van, ki játszik, ki havat hány,
teendőkből sosincs hiány.

A kis falucska izeg-mozog,
hisz nagy hóban is akad dolog;
Sok minden – mi téli munka –
beköltözik otthonukba:

Egy seper, másik lapátol,
fát hoznak a fáskamrákból,
otthon raknak még a tűzre,
hogy a hideget elűzze.

Az egyik csöppség száját tátva
rácsodál egy jégvirágra
– mi megfagyott a pici házon –,
de siet, hogy meg ne fázzon.

És ha már akad a fán hó,
előkerül mind a szánkó!
Csíkos, pettyes kesztyűk, sálak
színezik a hócsatákat.

Kis gesztenyék hógolyóznak,
az ágon korcsolyákkal csúsznak,
nevet rájuk egy hóember,
nem törődnek a hideggel.

Rövid, fázós napok ezek,
miken át derűs út vezet.
Fagyos évszak, de jön majd másik,
a jókedv kitart olvadásig...

Százesztendős legenda szól a nagy gesztenye-családfáról...

A gesztenyék közt ismert dolog:
szegről-végről mind rokonok,
oly szövevényes az egész,
végiggondolni is nehéz.

Piciny falu, nagy sokaság,
az egész kis nép egy nagy család.
Ha kérdik, fejből egy se mondja,
hogy ki kinek a fia-borja.

Ám a legendának hála
jól ismert a Nagy-családfa:
gesztenyék apraját-nagyját
szájról szájra továbbadják.

A tanár, a szakács és a pintér
egymásnak unokatestvér;
nem testvérek – mily’ különös:
a nagyszülőjük, mégis közös.

A szomszéd szomszédnak rokona,
ki nem nagybáty, az is koma!
A pék az orvosnak lett veje,
a fán mindenkinek van helye.

S a testvérekről is tudni kell:
gesztenyék közt sok az iker,
egyik olyan, mint a másik
a pelenkástól az iskolásig.

Néhányuk – hisz lehetséges –,
matuzsálem: ötszáz éves,
ki nem is tudja, utoljára
hol született unokája.

Tíz olyan sincs, de még öt se,
kinek ne lenne unokaöccse!
Ki egyiket sógornak kapja,
az a másik keresztapja.

A hentesnek van két nővére
s húga az ács felesége,
ki a tűzoltóval fivér...
a családfa erre is kitér.

Nagyszülők, gyerekek, anyák,
öregek, felnőttek, babák,
kuzinok és fiúk-lányok
teszik ki e nagy családot.

Vidám mosollyal kelt a Nap, születésnapot tartanak...

Egy kis gesztenye örömére
ez a nap is eljön végre,
hiszen várja több hónapja:
a mai nap a szülinapja!

Készülődnek, szól az ének,
sülnek pindúr sütemények:
csokoládés, habos, krémes –
éppen ma lett kettő éves.

Apró népek lábuk’ szedve
érkeznek e szép ünnepre.
Felköszöntik egytől-egyig,
gratulál neki mindegyik.

Mind ajándékokat hoznak,
vidám zenén mulatoznak.
Van ezer szín kerek lufi,
nagyra fújva, mind oly’ pufi!

Sok ajándék nagy halomba’:
száz színpompás csomagocska.
Az ünnepelt legnagyobb gondja
az, hogy épp melyiket bontja.

Az asztalon van sós és édes,
senki sem marad ma éhes -
s most érkezik csak a torta
csokikrémmel beburkolva!

Rajta két kis gyertya lángja –
egyik a másiknak párja –
A szülinapos szemét hunyva
kíván egyet, és elfújja.

De itt nem csak gyertyaláng ég:
szikrázik egy tűzijáték.
Csillagokat dob az égre,
mintha sosem lenne vége.

Sok gesztenye gyerek játszik,
szivárvány színben pompázik
számos csúcsos papírkalap...
De már véget ér ez a nap.

Mire estét üt az óra,
lassan csendesül a móka,
végül elhallgat az ének,
és ma is nyugovóra térnek.

Víg a család színe-java, született egy pici baba...

Jár a baba keze-lába
anyukája pocakjába’.
Nemsokára lesz nagy öröm:
a kis gesztenye világra jön.

Érkezését várva várja,
anyukája s apukája...
Végül egy nap megszületik,
nagy örömöt hozva nekik.

Két pötty szemén épp csak kilát,
új még neki ez a világ.
Pólyába, bölcsőbe teszik,
kis odúba beköltözik.

Bámul – tátva pici szája:
lesz egy saját kis szobája!
ő is – látszik körülnézve –
már a gesztenye családnak része.

Becézgetik őt és óvják,
dallal álomba ringatják.
Kis fülébe titkot súgnak,
mit csak gesztenye-nagymamák tudnak.

Olyan csöpp még, alig látni,
szem elől téveszti bárki.
Apa gesztenye porontya,
hátán kis batyuban hordja.

Megismerve jót és rosszat,
nézelődik egy jó hosszat,
hol sírva, hol épp nevetve,
mintha a nap végtelen lenne.

De ma már nem fedez fel újat,
szemét hunyva épp elszunnyad –
tücsökdalos éjszakán át
szuszogja végig az álmát.

A nagy erdő lombjai között
fény oszlatja el a ködöt,
odabent a fák odvában
mindig békés biztonság van.

Az erdő fáin, a magasságban
a Nap kel derűsen, vidáman,
jókedv hangja szól a fákról,
a levelek közt, tőlünk távol...

Írta:               Krausz Tamás
Illusztráció:   Krausz-Tóbis Éva

2016