Barion Pixel

Varázslat a konyhában


   — Incikém, a tésztához ne nyúlj, kicsi vagy még ahhoz, hogy dagassz, gyenge a kis egérkarocskád hozzá — tolta el finoman maga mellől Incit az édesanyja, ahányszor csak segíteni akart neki a kislánya. Pedig Incinek minden vágya volt kenyeret sütni.  ...

Kép forrása: Petruska Imola Ágnes

   — Incikém, a tésztához ne nyúlj, kicsi vagy még ahhoz, hogy dagassz, gyenge a kis egérkarocskád hozzá — tolta el finoman maga mellől Incit az édesanyja, ahányszor csak segíteni akart neki a kislánya.
Pedig Incinek minden vágya volt kenyeret sütni.
   — Miért pont ezt szeretnéd? — érdeklődött Marci, az unokatestvére.
   — Hogy miért? — vonta össze a szemöldökét Inci, de pár pillanat múltán felragyogott a szeme. — Mert az olyan varázslatos! Képzeld csak el! Alig valamit hozol ki a kamrából, összegyúrod, keleszted, és pár óra múlva már majszolhatod is a finomságot!  
   — Azért elég nehéz munkával jár —emlékeztette Marci.
   — De az is csupa öröm! Legalábbis anyu mindig mosolyog. Miközben gyúrja, együtt szuszog a tésztával, míg szép sima labdát nem lehet formázni belőle. Akkor megszórja liszttel a tetejét, majd letakarja egy konyharuhával… Te, Marci! Láttál már kelő tésztát? — sóhajtott Inci vágyakozón.
   Marci a fejét rázta.
   — Nem én! Mi van abban olyan csodás?
   — Ó, jaj! Még nem láttál? Képzeld! Ami egy kis kerek labda az elején, az nemsokára akkorára nő, hogy majdnem kibuggyan a tálból. Úgy szeretem meglesni a konyharuha alatt! – áradozott az egérkislány. — Ennél már csak az szebb, amikor anyu beteszi a megkelt tésztát a sütőbe. Ott azután irul-pirul, mint te matek órán — pislogott az unokatestvérére. — És az az illat! A frissen sült kenyér illata! Szebbet elképzelni sem lehet! — Incike lehunyta a szemét és mélyet szippantott a levegőből; a nózija meg a bajsza is megremegett a gyönyörűségtől. Az orrában érezte a szívének kedves illatot. — Hát nem kész varázslat? — nyitotta ki a szemét és nézett ragyogó mosolyával Marcira. 

   Marcit nem nyűgözte le úgy a kenyérsütés, mint az unokahúgát. De helyén volt a szíve, ezért egy napon kitűnő ötlettel állított be hozzájuk. Unokahúga a szobájában hasalt az ágyán.
   — Szabad! — szólt ki az ajtókopogásra.
   — Szia, Inci! Mit csinálsz? — lépett be a csinos kis egérlyukba Marci.
   — Sóhajtozok — válaszolta bánatosan az egérlány.
   — Ne légy bánatos, unokatesókám! Kitaláltam, hogyan süthetnél kenyeret.
   — Hogyan? — ült fel izgatottan Inci.
   — Úgy, hogy elmegyünk Prézli papa pékségébe, s megkérjük, hadd süss kenyeret! Nem is értem, ez eddig miért is nem jutott eszünkbe!?
   — Micsoda nagyszerű gondolat! – lelkendezett Inci. — Szerinted megengedné? — bátortalanodott el. 
   Marci izgalmában megnyalta a szája szélét.
   — Mi az, hogy megengedné!? Hát imádja a szakmáját! Természetesnek veszi, hogy más is szeretne kenyeret sütni.
   — De ha az anyu nem engedte, akkor a papa miért engedné? — aggodalmaskodott az egérlányka.
   — Mert mindig azt mondogatja, hogy mindent meg kell próbálni, csak oda kell figyelni. Ha gondolod, máris elmehetünk hozzá.

   — Jól van, drágám, menj csak át a papához, de vacsorára itthon légy! — mondta Inci anyukája, amikor a lánya elkéretőzött tőle. 

   A két kis egér szaporán szedte a lábacskáit Patakfalva utcáin. Az Illatos Margaréta utcán jobbra fordultak, onnan pedig balra az Ázott Veréb utcába. Azután már csak pár lépést kellett megtenniük, hogy elérkezzenek a pékséghez. Amint odaértek, Inci áhítattal nézett fel a cégérre, melyet maga Péter papa aggatott fel a pékség falára:

PRÉZLI PÉKSÉG
PRÍMA PÉKSÜTEMÉNYEK
Prézli Péter pékmester
finomságai
Lusta Macska u. 13.

   Inci lenyomta a bejárati ajtó kilincsét.
   Az ajtófélfára szerelt csengettyűk csilingelésére megjelent Péter papa.
   — Hát ti mi járatban vagytok erre? — ölelte magához az unokáit.
   Inci és Marci tüsszentettek néhányat, mert bizony Péter papa kötényéről és a kezéről is vastag lisztfelhő szállt fel. Marci röviden elmondta, hogy miért jöttek. Prézli nagypapa az iruló-piruló Incire mosolygott.
   — Köszönöm, Marci, hogy elhoztad Incikét! — szólt, miután Marci befejezte a történetüket. — Te meg, drágám, miért nem mondtad eddig, hogy ennyire szeretnél kenyeret sütni? — simogatta meg a kislány fejét. — Persze, hogy félt az anyukád, mert szeret. No de, kitalálunk valamit, amivel nem erőlteted meg a kis karocskádat.
   Az unokatestvérek feszült figyelemmel várták, mit talál ki a nagypapájuk.
   — Meg is van! — kiáltott fel az idős pék. — Zsemlyét fogunk sütni! Az sokkal kisebb, mint a kenyér, könnyebb dagasztani.
   — Zsemlyét? — csodálkozott Inci. — Az olyan, mint a zsemle?
   — Nem olyan, hanem ugyanaz! Zsemlye, zsemle vagy zsömle, akárhogy is nevezzük, az ugyanaz a péksütemény. Te is szeretnél zsemlyét sütni? — fordult Péter papa Marci felé.
   — Megpróbálhatom...
   — Ez a beszéd! No, Incikém, mire is van szükségünk? — kérdezte Prézli papa, miközben kötényt adott rájuk, a fejükbe pedig péksapkát nyomott.
Inci már sorolta is:
   — Liszt, víz, friss élesztő, só, olaj, pici cukor.
   Péter papa nyomban eléjük pakolta a mondottakat. Mindenből kimértek annyit, amennyi egy-egy zsemléhez kell. Miután a gyerekek jól összekeverték a hozzávalókat, kiborították egy-egy belisztezett gyúródeszkára, s nekiálltak a gyúrásnak. Péter papa elégedetten nézte két kis unokáját. Incike buzgón szuszogott a tésztával együtt. Marci is kezdett belejönni a munkába, s mire végeztek, már neki is fülig ért a szája.
   — No, most hagyjuk, hogy megdolgozzon a tészta magáért! — szólt az idős pék. 

   A két egérgyerek letakarta a maga gombócát. Míg a tésztagolyók keltek a kelesztőtálban, iskolai és játszótéri élményeikkel szórakoztatták a nagypapájukat. Péter papa nagyokat nevetett, de a nagy vidámság közepette sem felejtette el bekapcsolni a sütőt, hogy jó meleg legyen, mire belekerülnek a leendő zsömlék. A fél óra hamar eltelt. A megkelt gombócokat meglocsolták hidegvízzel, s betették a sütőbe. A konyhát hamarosan belengte a jólismert illat. Húsz perc múlva gyönyörű zsemléket vett ki Péter papa a sütőből.
   — Ezt nevezem! Ti aztán nagyon ügyesek vagytok! — somolygott az unokáira. Míg a zsemlék hűltek, elővett egy bélelt, fonott kosarat. Ebbe tette az étvágygerjesztő, gömbölyű zsemléket, s egy hófehér szalvétával letakarta azokat. — Most már hazaindulhattok. Gyertek máskor is, gyerekek! — búcsúzott el tőlük.

   Marci büszkén vitte karján a kosarat, Inci pedig örömtől kipirult arccal lépdelt mellette. Anyukája már az ajtóban várta őket. Amikor megmutatták, mit rejt a kosár, és elcincogták, mivel töltötték a délutánt, összecsapta a kezét:
   — Nahát, a kis kukták! Büszke vagyok rátok. Marci, vacsorázz velünk! Vajas-májkrémes zsemlyét fogunk enni, és finom teát iszunk hozzá.
   Marci elfogadta a meghívást.
   — Anyukám, ezután itthon is süthetek majd zsemlét? — kérdezte Inci. A választól már nem is lehetett volna boldogabb.
   — Majd átjövök segíteni, ha gondolod — nevetett szeretett unokahúgára Marci.

Gänszler Beáta, Újságíró, író

Újságírással és írással harmincöt éve foglalkozom.Meséket gyermekkorom óta írok. Verses mesémhez Lázár Ervin írt ajánlást.Eddig megjelent köteteim inkább felnőttekhez szólnak. Meséim újságokban, internetes oldalakon bukkantak fel. Elsősorban állatmeséket írok.

Vélemények a meséről

Judit Jakus

2024-07-02 11:57

Jó mesének tartom. Egy mesénél szerintem fontos, hogy ne csak cuki-muki legyen, hanem legyen egy üzenete is. A szereplők cukik - ez vitathatatlan, és ehhez a csodás illusztráció is hozzásegíti az olvasót. De fontos, hogy mese végére megdől az a sztereotíp



Sütibeállítások