Varázslat a konyhában

Varázslat a konyhában.

   — Incikém, a tésztához ne nyúlj, kicsi vagy még ahhoz, hogy dagassz, gyenge a kis egérkarocskád hozzá — tolta el finoman maga mellől Incit az édesanyja, ahányszor csak segíteni akart neki a kislánya.
Pedig Incinek minden vágya volt kenyeret sütni.
   — Miért pont ezt szeretnéd? — érdeklődött Marci, az unokatestvére.
   — Hogy miért? — vonta össze a szemöldökét Inci, de pár pillanat múltán felragyogott a szeme. — Mert az olyan varázslatos! Képzeld csak el! Alig valamit hozol ki a kamrából, összegyúrod, keleszted, és pár óra múlva már majszolhatod is a finomságot!  
   — Azért elég nehéz munkával jár —emlékeztette Marci.
   — De az is csupa öröm! Legalábbis anyu mindig mosolyog. Miközben gyúrja, együtt szuszog a tésztával, míg szép sima labdát nem lehet formázni belőle. Akkor megszórja liszttel a tetejét, majd letakarja egy konyharuhával… Te, Marci! Láttál már kelő tésztát? — sóhajtott Inci vágyakozón.
   Marci a fejét rázta.
   — Nem én! Mi van abban olyan csodás?
   — Ó, jaj! Még nem láttál? Képzeld! Ami egy kis kerek labda az elején, az nemsokára akkorára nő, hogy majdnem kibuggyan a tálból. Úgy szeretem meglesni a konyharuha alatt! – áradozott az egérkislány. — Ennél már csak az szebb, amikor anyu beteszi a megkelt tésztát a sütőbe. Ott azután irul-pirul, mint te matek órán — pislogott az unokatestvérére. — És az az illat! A frissen sült kenyér illata! Szebbet elképzelni sem lehet! — Incike lehunyta a szemét és mélyet szippantott a levegőből; a nózija meg a bajsza is megremegett a gyönyörűségtől. Az orrában érezte a szívének kedves illatot. — Hát nem kész varázslat? — nyitotta ki a szemét és nézett ragyogó mosolyával Marcira. 

   Marcit nem nyűgözte le úgy a kenyérsütés, mint az unokahúgát. De helyén volt a szíve, ezért egy napon kitűnő ötlettel állított be hozzájuk. Unokahúga a szobájában hasalt az ágyán.
   — Szabad! — szólt ki az ajtókopogásra.
   — Szia, Inci! Mit csinálsz? — lépett be a csinos kis egérlyukba Marci.
   — Sóhajtozok — válaszolta bánatosan az egérlány.
   — Ne légy bánatos, unokatesókám! Kitaláltam, hogyan süthetnél kenyeret.
   — Hogyan? — ült fel izgatottan Inci.
   — Úgy, hogy elmegyünk Prézli papa pékségébe, s megkérjük, hadd süss kenyeret! Nem is értem, ez eddig miért is nem jutott eszünkbe!?
   — Micsoda nagyszerű gondolat! – lelkendezett Inci. — Szerinted megengedné? — bátortalanodott el. 
   Marci izgalmában megnyalta a szája szélét.
   — Mi az, hogy megengedné!? Hát imádja a szakmáját! Természetesnek veszi, hogy más is szeretne kenyeret sütni.
   — De ha az anyu nem engedte, akkor a papa miért engedné? — aggodalmaskodott az egérlányka.
   — Mert mindig azt mondogatja, hogy mindent meg kell próbálni, csak oda kell figyelni. Ha gondolod, máris elmehetünk hozzá.

   — Jól van, drágám, menj csak át a papához, de vacsorára itthon légy! — mondta Inci anyukája, amikor a lánya elkéretőzött tőle. 

   A két kis egér szaporán szedte a lábacskáit Patakfalva utcáin. Az Illatos Margaréta utcán jobbra fordultak, onnan pedig balra az Ázott Veréb utcába. Azután már csak pár lépést kellett megtenniük, hogy elérkezzenek a pékséghez. Amint odaértek, Inci áhítattal nézett fel a cégérre, melyet maga Péter papa aggatott fel a pékség falára:

PRÉZLI PÉKSÉG
PRÍMA PÉKSÜTEMÉNYEK
Prézli Péter pékmester
finomságai
Lusta Macska u. 13.

   Inci lenyomta a bejárati ajtó kilincsét.
   Az ajtófélfára szerelt csengettyűk csilingelésére megjelent Péter papa.
   — Hát ti mi járatban vagytok erre? — ölelte magához az unokáit.
   Inci és Marci tüsszentettek néhányat, mert bizony Péter papa kötényéről és a kezéről is vastag lisztfelhő szállt fel. Marci röviden elmondta, hogy miért jöttek. Prézli nagypapa az iruló-piruló Incire mosolygott.
   — Köszönöm, Marci, hogy elhoztad Incikét! — szólt, miután Marci befejezte a történetüket. — Te meg, drágám, miért nem mondtad eddig, hogy ennyire szeretnél kenyeret sütni? — simogatta meg a kislány fejét. — Persze, hogy félt az anyukád, mert szeret. No de, kitalálunk valamit, amivel nem erőlteted meg a kis karocskádat.
   Az unokatestvérek feszült figyelemmel várták, mit talál ki a nagypapájuk.
   — Meg is van! — kiáltott fel az idős pék. — Zsemlyét fogunk sütni! Az sokkal kisebb, mint a kenyér, könnyebb dagasztani.
   — Zsemlyét? — csodálkozott Inci. — Az olyan, mint a zsemle?
   — Nem olyan, hanem ugyanaz! Zsemlye, zsemle vagy zsömle, akárhogy is nevezzük, az ugyanaz a péksütemény. Te is szeretnél zsemlyét sütni? — fordult Péter papa Marci felé.
   — Megpróbálhatom...
   — Ez a beszéd! No, Incikém, mire is van szükségünk? — kérdezte Prézli papa, miközben kötényt adott rájuk, a fejükbe pedig péksapkát nyomott.
Inci már sorolta is:
   — Liszt, víz, friss élesztő, só, olaj, pici cukor.
   Péter papa nyomban eléjük pakolta a mondottakat. Mindenből kimértek annyit, amennyi egy-egy zsemléhez kell. Miután a gyerekek jól összekeverték a hozzávalókat, kiborították egy-egy belisztezett gyúródeszkára, s nekiálltak a gyúrásnak. Péter papa elégedetten nézte két kis unokáját. Incike buzgón szuszogott a tésztával együtt. Marci is kezdett belejönni a munkába, s mire végeztek, már neki is fülig ért a szája.
   — No, most hagyjuk, hogy megdolgozzon a tészta magáért! — szólt az idős pék. 

   A két egérgyerek letakarta a maga gombócát. Míg a tésztagolyók keltek a kelesztőtálban, iskolai és játszótéri élményeikkel szórakoztatták a nagypapájukat. Péter papa nagyokat nevetett, de a nagy vidámság közepette sem felejtette el bekapcsolni a sütőt, hogy jó meleg legyen, mire belekerülnek a leendő zsömlék. A fél óra hamar eltelt. A megkelt gombócokat meglocsolták hidegvízzel, s betették a sütőbe. A konyhát hamarosan belengte a jólismert illat. Húsz perc múlva gyönyörű zsemléket vett ki Péter papa a sütőből.
   — Ezt nevezem! Ti aztán nagyon ügyesek vagytok! — somolygott az unokáira. Míg a zsemlék hűltek, elővett egy bélelt, fonott kosarat. Ebbe tette az étvágygerjesztő, gömbölyű zsemléket, s egy hófehér szalvétával letakarta azokat. — Most már hazaindulhattok. Gyertek máskor is, gyerekek! — búcsúzott el tőlük.

   Marci büszkén vitte karján a kosarat, Inci pedig örömtől kipirult arccal lépdelt mellette. Anyukája már az ajtóban várta őket. Amikor megmutatták, mit rejt a kosár, és elcincogták, mivel töltötték a délutánt, összecsapta a kezét:
   — Nahát, a kis kukták! Büszke vagyok rátok. Marci, vacsorázz velünk! Vajas-májkrémes zsemlyét fogunk enni, és finom teát iszunk hozzá.
   Marci elfogadta a meghívást.
   — Anyukám, ezután itthon is süthetek majd zsemlét? — kérdezte Inci. A választól már nem is lehetett volna boldogabb.
   — Majd átjövök segíteni, ha gondolod — nevetett szeretett unokahúgára Marci.