Varázstükör

Varázstükör.

A kiscica réz sárga szemei szépen harmonizáltak fényes, kékesszürke bundájával. Fekete gomb orra
körül, fekete bajusz ékeskedett, mint egy finom kis legyező. Már kölyökként látszott rajta, mennyire
méltóságteljes, bár nemcsak csintalankodni szeretett, lustálkodni is szerfelett.
Kis gazdájának komoly fejtörést okozott, hogy nevezzék el. Amikor méretes hátsójával befúrta
magát a szekrénybe és testét Emma apukájának nagyítójára fektette, a kislány fejéből tüstént
kipattant a szikra. Isten hozott Sherlock! - mondta és megcirógatta a kölyök macska kerek pofiját.
Sherlocknak is tetszett a név, onnantól tapodtat sem mozdult a bűvös tárgy nélkül. Úgy emelte el a
szekrényből, mint egy tolvaj szarka a csillogó mütyüröket. Segítségével mindent óriásinak láthatott,
a saját arcát is, ha véletlenül fordítva tartotta a nagyítót. Mintha egy új világba csöppent volna, ahol
a hangya lódarázsnak tűnt, a fűszálak pedig hórihorgas, égig érő fáknak. Boldogan vizsgálta
környezetét, felfedezés közben csak nagy néha nyomta el az álom. Fáradtan ébredt, hátát a magasba
púpozta, mellső mancsaival előre nyújtózott.
A nagyítót, amit alvás előtt rejtett a feje alá, sehol sem találta. Hiába szaglászta körbe a környéket,
az ismerős illatok helyett, valami furcsa, ismeretlen szag ütötte meg az orrát. Ettől a szürkés izétől,
Sherlocknak fogalma sem volt, mi lehet az, nem is látott semmit. Csípte hatalmas sárga rézszemeit
és könnyezett is tőle. A füst a fűből jött, ahol Sherlock a nagyítóját felejtette. A tárgy összegyűjtötte
a nap sugarait és tüzet gyújtott. Sherlock loholva indult a füstölgő fűcsomók és a lángoló
pitypangtelep irányába. Gondolkodás nélkül hemperedett bele, hogy eloltsa. - Aú! - sikoltott föl,
úgy nézett ki, mint aki konnektorba nyúlt, vagy roston megsütötték. Fényes plüss bundája fekete
csomókba ragadva meredt az ég felé. Mérgében az első fa törzsébe akasztotta ezüstös karmait.
- Csak fölfelé, meg ne állj! - és hogy inába ne szálljon a bátorsága, őseire gondolt. Az első
században nyávogó rómaiakra és a Nagy-Britanniában őshonos vadmacskákra, akiktől a
nemzetsége származott. Kisvártatva elérte a felhők csücskét, a hátukon, mint valami mágikus
varázsszőnyegen, furikázta el magát addig, amerre a Napot sejtette.
- Hogy tehetted ezt, majdnem felgyújtottad a házat! - kezdte az ideges kismacska.
- Én? - csodálkozott a Nap, szerfelett rosszul esett neki a dorgálás - nem te hagytad szanaszét a
játékodat?
- Nem játék! - púpozta fel a hátát Sherlock.
- Nagyon rendetlen vagy, lusta, trehány jószág! - kiáltotta utána a Nap, míg Sherlock
visszaereszkedett a földre a fa törzsén át.
Közel három hete szakadt az eső, Sherlock nem mehetett ki játszani. Emma megtiltotta neki. Még a
kertbe sem engedte ki, nehogy összesarazza kékesszürke bundáját. Sherlockot megette az unalom,és mintha a vacsorája is egyre kevesebb lenne. Egyik este kiszúrta, hogy valaki titokban
megdézsmálja a rágcsálnivalóját. A nagyítót orra elé tartva eredt a nyomok irányába.
 - Egy süni! - kiáltott fel izgatottan, a kisállat most is a műanyag tál fölött szimatolt és elégedetten
ropogtatta Sherlock száraz eledelét. Annyira közel hajolt hozzá, hogy a sün megszúrta a tüskéivel,
majd ijedtében összegömbölyödött. - Olyan, mint a Nap! - tűnődött Sherlock, csak fekete. Aztán az
orrához kapott, hogy kihúzza belőle a csúnya tüskét, ami ott éktelenkedett puha arca közepén.
Később sem jött álom a szemére, így nagyítóval a kezében lopódzott ki a kertbe. Az üvegtárgyat az
ég felé fordította, lenyűgözte az augusztusi csillaghullás, amit most egész közelről vehetett
szemügyre. Kinyújtotta a mancsát és elkapta az egyik föld felé zuhanó fénytestet, majd mellkasára
tűzte, mint egy kitüntetést. Farkincájától a bajszáig elöntötte a büszkeség. Ha most látná az
anyukája, megdicsérné, már érezte csokiszínű bundája ismerős illatát, melyet kiskorában annyit
dagasztott párnás tappancsaival.

Percekig nézte a szíve fölé tűzött, pislákoló csillagot, detektív jelvény! - kiáltott fel aztán
diadalittasan. Feltűnés nélkül próbált visszaosonni a szobába, de pókhálóba akadt. A fehér ragacs
szürke pofikájára tapadt és azonnal leleplezte, hogy rosszban sántikált. Vagy a zaj, amit bejövet
csapott. Míg Emma korholta, ő a kis pókot figyelte, aki az orrán karatézott, mind a nyolc csápjával
más irányba rugdosott. Mint a Nap! - ámult el Sherlock - csak ennek feketék a sugarai.
- De miért emlékeztet minden a dacos égitestre? - a földön gubbasztott, fejét a mancsára támasztva
gondolkodott. A nagyító ott feküdt mellette, tükrén meg-megcsillant az éjszaka, meg a csillag, ami
Sherlock mellkasán világított.
- Bocsánatot kell kérjek tőle! Másnap első dolga volt, hogy felkapaszkodjon a fára, végigugráljon a
felhők gömbölyű hasán és megkeresse a vele bújócskázó tüzes égitestet. Kereste, kereste, sehol sem
találta.

 - Nem akartalak megsérteni! - hüppögte Sherlock és kerek pofikáját befúrta a felhők mögé, hátha a
sárga labda nyomára bukkan. Az továbbra sem mutatkozott.
- Jól van, én voltam a hibás, beismerem. Vagyis a nagyító - helyesbített Sherlock, mire mérges
kígyóként csípte meg egy kósza napsugár.
- Jó, jó, jó, akkor én! - üvöltötte és leesett a földre. Előbb a nagyító koppant a füvön, aztán ő landolt
gömbölyű feje csúcsán. Kerek sárga szemeiben nem a Nap, éktelen düh lángolt.
Másnap meglehetősen korán ébredt, meleg, sárga fény sütött a szemébe.
 - A Nap! - kiáltott fel örömében és nagyítóval a kezében rohant a kertbe, majd hemperegni kezdett
a kellemesen meleg fűben, mely máskor mindig harmatos, de most a korai óra ellenére már
megszárogatták a sugarak. A hátára feküdt, hogy a hasát is csiklandozni kezdjék. Sherlock
örömében nevetett és ha fölnézett az égre, közelebb kellett hozzá vinnie a nagyítóját. Kacagott a
pufi Nap és mellette a felhőkön, nemcsak páncélba öltözött római felmenői, finom csokiszagot árasztó anyja is ott ugrándozott, akárcsak testvérkéi, akiktől kiskorában választották el. Ha a
nagyítójába nézett, olyan közel került a többiekhez, mintha még most is mindnyájan együtt
lennének.