Ví és Csit, a füsti fecske-pár

Ví és Csit, a füsti fecske-pár.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal füsti fecske-pár: Ví és Csit. Éppen most, májusban tértek haza hosszú vándorútjukról a messzi Afrikából. Végigrepültek - sivatagok, óceánok és tengerek felett - két kontinensen, hogy itt, a Balaton közelében tapasszanak fészket maguknak és neveljék fel fiókáikat. Ti is találkozhattok velük, ha meglátogatjátok a balatonedericsi Afrika Múzeumot, hiszen Ví és Csit éppen olyan helyet választott magának nyári lakhelyéül, amely emlékezteti őket telelőterületükre.

Hasonló otthonuk volt Afrikában is! - csodálkozott a két fecske. Valóban: a maszáj kunyhók mellett bivalyok és marhák dagonyáztak, tevék és antilopok kérődztek, zebrapaták kotortak a puha homokban. – Hova kerültünk, Ví? – kérdezte Csit a párjától. - Biztosan jó helyre érkeztünk? Még mielőtt a hím válaszolt volna kedvesének, egy barátságos hang szólalt meg a közelükben: – Isten hozott titeket a Balatonnál, én Panni vagyok, a póni. Nem kell megijedni, már vártunk titeket, ahogyan szüleiteket, nagyszüleiteket is az elmúlt években. Mind itt költöttek a rag alatt!

Ámult ám a fecskepár, hogy ösztönösen is tudták, hová kell visszarepülniük! Szorgosan munkához is láttak. Amíg Ví kövér szalmaszálakat gyűjtött a közeli földekről, Csit pedig iszapból gyúrt sárgolyót fészkükhöz, addig a barátságos patás mesélt nekik a vidékről, a múzeumról és annak lakóiról. – Már hosszú évtizedek óta élünk a Balaton partján, Veszprém és Zala megye határán. Mindenki máshogy érkezett hozzánk: van, akit befogadtunk, van, aki itt született, van, akit ideköltöztettek és van, aki pedig az alapítás óta velünk él. Legidősebb lakónk Hululu, a tejbagoly, bizony már 56 éves. Talán fajának ő az egyedüli képviselője Magyarországon, és nemcsak a kedvenc fatörzsének tetején csücsül, hanem a veszélyeztetett fajok vörös listáján is! Ví és Csit érdeklődve hallgatták a póni meséit, miközben fészkükön dolgoztak. - Képzeljétek, ez az egész birodalom Dr. Nagy Endre családjáé volt. – folytatta tovább Panni. Endre bácsi megjárta a Kilimandzsárót, de a Meru vulkán vidékét is. Egykori tanganyikai  farmja ma nemzeti parkként működik, róla pedig egy tavat is elneveztek  - minderről izgalmas útleírásai is árulkodnak. Mikor afrikai, tanzániai kalandjairól hazatért, akkor családját és vadászati-néprajzi gyűjteményét is ideköltöztette egykori kúriájukba.

Mire azt est leszállt, a fecskepár új fészke is elkészült. Éjjel a csillagok pont úgy ragyogtak felettük, mint előző otthonukban, Afrikában. Ví és Csit mellett ekkor egy reszelős, mély hang szólalt meg: – Igen fiatal fióka voltam még, de emlékszem Afrikára. A szavannák végtelenek, tele vannak vadállatokkal, míg itt a Balatonnál a tavak és erdők nyújtanak otthont sokféle élőlénynek. - Hululu volt az, a tejbagoly. A két vidék közt sok a különbség, de ugyanannyira sok a hasonlóság is. Mindkét helyen olyan emberek élnek, akik szeretik és tisztelik a természetet, büszkék szerteágazó kultúrájukra és mindenhol gyönyörű tájakkal, különleges állatokkal találkozhatunk. Bár nekem innen hiányoznak a finom ugrónyulak… kalandozott el az öreg szárnyas.

• Jó helyre kerültünk, nem is értem, mi szél hozott erre – gondolta Csit, s közben szelíden, csendben elkezdett kotlani. Ahogy az idő múlt, a tojások száma úgy növekedett a fecskefészekben.

Ví és Csit minden nap újabb és újabb érdekességeket fedezett fel a múzeumban. Megtanulták, hogy az emberek sokféle nyelvet beszélnek, és színes, mintás ruhákat viselnek. Látták, amint a vendégek rácsodálkoznak egy-egy afrikai trófeára, gyermekjátékra, dallamra vagy festményre, de a magyar vadászattörténetről is hallhattak bővebben, sőt, az egyik utolsó bakonyi farkas is velük élt, a kastély egyik zugában. A múzeum parkjában számos olyan növényt és állatot találtak, amelyek a fekete kontinensre emlékeztette őket.

Ahogy telt a nyár, Ví és Csit fiókái lassan kikeltek tojásaikból. Ahogy egyre több rovar került a bögyükbe, úgy csepredtek a kisfecskék. Szüleik büszkén nézték, ahogy kicsinyeik repülni tanulnak és felfedezik a környéket. Panni, a póni és a többi állat segített nekik, amikor csak tudtak, és mindannyian vigyáztak rájuk.

Egy nap, amikor a fecskefiókák először tették meg az utat a Balatonpartig, hogy finom, húsos szúnyogot vacsorázzanak, Panni így szólt: – Látjátok, mennyire hasonlítotok ti is ránk? Mindannyian szeretjük a szabadságot, és élvezzük a napsütést. Legyen az Afrika vagy Magyarország, mindannyian ugyanazon a Földön élünk és osztozunk. Helyeseltek a múzeumi állatok is, bár Oszkár, a bivalycsorda ura vagy Abdul, Böbe és Jázmin, a kétpupú tevék kevesellték a hőmérsékletet. A gyűrűsfarkú makik, vagyis a katták: Kata és Misi inkább a szomszéd mosómedvével értettek egyet: nem kell nekünk a globális felmelegedés, éppen eléggé izzasztó a bundánk! Ezalatt a kecskék, bárányok, csüngő hasú disznók és vadmalacok vígan szaladgáltak az állatsimogatóban, a strucccsalád pedig peckesen lépegetett a maszáj kunyhó mellett. Nekünk azért honvágyunk van, mi, mint a legnagyobb testű madárfaj - nem tudunk repülni! Majd meséljetek jövőre, milyen volt a hosszú repülőút, az afrikai telelés! – kérlelték a strucccsibék apróbb szomszédaikat.

Mire a legkisebb fecskefióka is megerősödött, elkezdtek gyülekezni társaikkal együtt, hiszen érezték, hogy haza kell menniük telelni Afrikába. Elbúcsúzkodtak balatoni barátaiktól, de nem örökre! Tudták, hogy a következő tavasszal ismét visszatérnek, hogy új fészket építsenek és újabb kalandokat éljenek át barátaikkal. Bár az apró kis teremtményeknek minden tavasszal és ősszel nagy utat kell megtenniük, a szívük tudja, hogy akárhová költöznek, valaki mindig hazavárja őket. Akár Afrika déli részén pihennek, akár itt, az edericsi Afrika Múzeum eresze alatt – mindenhol otthon vannak.