Villám tüneményei

Villám tüneményei.

Azokban a korokban, amikor az emberek még hittek a természetben, élt egy nép, akik megláthatták a villámok valódi arcát.

Borús estén a családok, fiatalok és idősek összeültek a falu közepén égő tűz mellé, majd a legvénebb mesélni kezdett:

– A Világ keletkezésekor még számtalan lény élt, akik ma már csak az emlékeinkben léteznek. Különleges madarak, akik tolla születésükkor tűzvörös, éltükben kék, holtukban fehér volt, négylábúak, melyek egy részének szőre ezüstösen csillogott és lábuk szikrákat vetett, ahogy a kövekhez ért, míg másikuk díszes szarvat viselt a homloka közepén.

  De a Világot nem csak állatok, hanem más, különleges lények is benépesítették. A fák és virágok tündérei a Flórák, az állatok védelmezői a Faunák, és az Ég őrzői, az Égiszek. Talán mindközül a legkülönlegesebb egy Égisz-lány volt, Villám. Ő esős, viharos időkben jelent meg, és szemkápráztató égi játékával gyönyörködtette a Világ lakóit. Csakhogy az állatok és az emberek hamar megtanultak félni tőle, ha meglátták, elmenekültek, barlangjaikba, vackaikba bújtak előle. Villám elkeseredett. Hiába a szépség, ha megrémiszti vele azokat, akiknek kedveskedni akar.

  Egy napon, egy felhő szélén üldögélt ezüstös ruhájában, amikor megpillantott egy Fauna fiút az erdőben. Lekiáltott neki:

  - Fauna-fiú! Várj! Had kérdezzek tőled valamit!

  De a fiú, amint felfedezte, ki szólongatja, ijedten elmenekült.

  - Várj! Ne szaladj el! - kiáltotta Villám, és ellökte magát a felhőről, ami tovasiklott.

  De hiába sietett, a Fauna fiút nem érte utol. Mivel azonban már a Földön járt, amire Égiszként nem sok lehetősége nyílt, úgy döntött, körülnéz.

  Ahogy az erdőket, mezőket, falvakat járta, elcsodálkozott:

  - Mennyi szépség, menyi békesség, mennyi jóság! Az emberek élvezik az állatok simogató érintését, a növények édes illatát. Mert nem félnek. Vajon az én tüneményeimmel mi a baj? - kérdezte hangosan.

  - Az emberek mást látnak, mint te, vagy én - szólalt meg a lány mögött egy csilingelő hang.

  Villám megfordult. Alig öt lépésre tőle egy Flóra lány állt. A növények tündérének haját színes virágfüzér díszítette, zöld ruhája lágy redőkben hullámzott alá, gesztenyeszín loknijai csillogtak a nap fényében.

  - Mi az, hogy mást? - értetlenkedett Villám, miután kigyönyörködte magát.

  - A te teremtményeid félelmet keltenek az élőlényekben, mert csak szikrázó fehér fényként jelennek meg a szemük előtt, amik hangosan csattannak. Ez megrémiszt mindenkit.

  - Mégis, mit tehetnék?

  - Mutasd meg nekik, mik is valójában az égi fények. Értesd meg velük, hogy nem kell tőlük félni.

  A Flóra lány besétált a fák közé, ahol lágy, simogató szellővé vált.

  Villám hosszú percekig a tanácson töprengett, míg végül rátalált a megoldásra.

  A legközelebbi zivatarra nem kellett sokáig várnia. Az eget sötét felhők takarták el, majd sűrű, nagy cseppekben hullani kezdett az eső.

  Villám csak erre várt. Leült egy gomolyfelhő szélére, majd ujjaival varázsolni kezdett. Először csak lassan mozgatta őket, amitől egy vékony ezüstsugár jelent meg a felhők alatt, aztán az egymás mellé szorított kezeit szétválasztotta egymástól. Ekkor a fény is kettévált még vékonyabb sugárra, de ezzel együtt különlegesebbre is.

  A Földön az emberek az eget kémlelték. Nem törődtek az esővel, csak az égi tüneményt nézték megbabonázva. A fényfonalak sok apró csillagként ragyogtak fényfolyamot alkotva. Aztán a csillagok aláhullottak. Ahogy a Földhöz értek, csilingelve szétpukkantak. A gyerekek kacagva kergették a csillagok aprócska szikráit.

  Villám boldogan nézett le az emberekre. Végre nem féltek a játékától, ámulva nézték, miként épül fel a fényfolyam, majd esik szél újra csillagokra.

Az öreg felnézett az égre, ahol egy aprócska csillag bukkant elő a felhők alatt. A körülötte ülők követték a tekintetét. A csillag mellett milliónyi másik jelent meg, majd fényfonallá állva össze, leért a földre.

  Az ég megdördült, de az emberek már nem féltek, mert tudták, ez a hang csak a megszámlálhatatlan csillag egyidejű csilingelése…