Noha édesanyám minden este mesélt az ágyam szélén ülve, én gyermekem születése óta csak énekeltem. Több száz népdalt, úttörődalt, gyerekdalt. De nem meséltem.

Aztán elkezdtem odafigyelni a mesék üzenetére, tartalmára. Nem tetszett bennük sok minden. Át is fogalmaztam őket. Azt hiszem, kirekesztettem magamból egy csomó érzést, érzelmet. Egyszer aztán csoda történt! Sírtam. Nehezen ment. Néha nem tudtam elmondani a mesét a sírástól.

Később, a gyermekem nagy örömére, történeteket találtam ki a hétköznapi életünk eseményeire alapozva, kicsit eltávolodva belőle, objektíven leírva a helyzeteket. Újra és újra. Meséltünk a kocsiban, az ágyban, a buszon, a cukrászdában. Magamnak is, neki is. Itt már éreztem, hogy terápia ez mindkettőnknek.

Ekkor kezdtem el egy bizonyos Marci nevű kisfiú életéről mesélni, kitalálva helyzeteket, és összegyúrni a valósággal. Gyermekem és férjem imádták hallgatni a nem megszokott stílusú, ám nagyon színes és tanulságos történeteket.