Kiszabadított kincsek

Kiszabadított kincsek.

Egy téli délután, amikor Marci gyomorrontással ücsörgött a nagymamától kapott karosszékben, s nézte a kint szállingózó hópelyheket, elszunyókált.  

Álmában havas domboldalon szánkózott, ám hirtelen beszakadt alatta a hó. Kiáltott egy nagyot, de fölösleges volt, hiszen senki nem hallotta. Egyedül Pepita volt, aki szélsebesen ott termett a lyuknál, és csaholva, vakkantva jelezte Marcinak, hogy látja, csak nem tud neki segíteni.  

Marci közben a gödör mélyén egy kemény valamit tapintott a kezével, ami nem jég volt, nem is kő, nem is a szánkó eltörött talpa. Ahogy elseperte a havat róla, látta, hogy ez egy nagyobb darab vasajtónak a része, kilincs is van rajta. Ebbe ütötte be alaposan a fenekét.

- A fene vigye el! – szaladt ki belőle, mire Pa kutyus mordult egyet megerősítésként, hogy a fene tényleg elvihetné azt a valamit, ami Marcit bántotta. Majd újabbat morgott, jelezvén, hogy őt is nagyon érdekli az a dolog, amit mégsem vitt el még a fene.

- Pepita! Hiszen ez egy titkos kamra! Kincset találtam! De hogyan kellene kinyitni? – töprengett a kisfiú. – Muszáj megnézni, mi rejtőzik itt, lehet, hogy olyan sok kincs, hogy megvehetjük belőle az egész Dongóvárt! Vagy anyának egy nagy konyhát, hogy elférjen. Segíts kinyitni! – sürgette Marci a kutyát, aki a fülét hegyezte csupán, hiszen mást nem tudott tenni.

Marci lesöpörte a hó egy részét az ajtóról, hátha talál egy kis rekeszt, ahol a zárba illő kulcs van. Már nagyon fázott a keze, de nem adta fel! – Biztosan itt van valahol! – mondta, amire válaszul Pepita vakkantott.  

A nap már lemenőben volt, vörös sugarai halványan látszottak még a fák koronájában, és csillantak a havon. Egyre hidegebb lett. Marci csizmája alaposan átázott a hóban. Kicsit félt is, hogy anya mit fog szólni, mert anya mindig szóvá teszi, ha vizes a kesztyű, vagy a csizma, vagy sáros a nadrág.

- Sietnünk kell, kiskutyám, hamarosan besötétedik. Még meg sem moccant az ajtó. Lehet, hogy be van fagyva? – kérdezte Marci.

Ekkor hirtelen nagy szél támadt, kavarta a havat a gödörben, majd egyetlen széllökés teljesen megtisztította az ajtót a hótól. Marci összehúzta magát félelmében, meg sem mert moccanni. Az ajtó zárja kattant egyet. A kisfiú csak ámult és bámult a csodálkozástól. Lenyomta a kilincset, majd érezte, hogy az ajtó egészen könnyen nyílik. Nyoma sem volt a nehéz vasajtónak, vagy a befagyott zárnak, hirtelen minden nagyon egyszerű lett.

- Pepita! Kinyílt az ajtó! Hallod? Sikerült! – kiabálta a kutyának, akit besodort a szélvihar a gödörbe, és egy hókupac alatt reszketett. – Rád fújta a szél ezt a sok havat? Ó, te szegény! Maradj itt, mindjárt visszajövök! 

A kisfiúnak eszébe jutott, hogy egyedül nem szabad belépnie idegen helyre, most mégis elindult lefelé, az ismeretlenbe. 

A pince meleg volt és fényes. Olyan, mintha egy másik világba csöppent volna az ember. Egy barátságos, kellemes hely, ahol rengeteg dobozka volt körbe-körbe a polcokon. Kicsik és nagyobbak, magasak és laposak, kékek, zöldek, sárgák, bordók, fehérek, feketék, mindenféle színűek. Gyufásdoboz méretűek, és egészen nagyok is, mint egy cipős doboz. Porosak is voltak, kopottak is, és voltak egészen tiszták, újak is.

- Mi lehet ez a hely? – töprengett. – Nagyon érdekes itt minden, mint valami raktár, vagy földalatti csarnok, telis tele polcokkal és dobozokkal. És nem látom a végét. Mi lehet a dobozokban?

Egyszer csak újabb szél támadt, megint megkavarta a havat a gödörnél, és lesüvített a pincébe is. Marci bebújt az egyik állvány mögé, alig mert kukucskálni. Félelem volt benne, és az anyukája jutott eszébe.

- Anyucikám, mit mondanál most nekem? Mit kell tennem? – suttogta magának. Olyan csend volt, hogy a szapora szívverését lehetett csak hallani. És ekkor meghallott egy ismerős hangot a szívében: „ Bátor vagy kisfiam, büszke vagyok rád!”

Marci felkelt a sarokból és kinyitott egy pici dobozt. A dobozból fény áradt, ami betöltötte a teljes helyiséget. Majd kinyitott még egy dobozt, amiből szintén világosság és melegség áradt ki. Egyáltalán nem félt már, biztonságban érezte magát, és nem is fázott. Erőt érzett, és örömet a szívében. A dobozok pedig egymás után nyíltak ki saját maguktól. Az egész pince, mely hatalmas volt, akár egy repülőgép hangár, vagy annál is nagyobb, egyszerre csak megtelt élettel: megszámlálhatatlan doboz teteje pattant fel és áradt belőlük a meleg fény.

A békés melegségben kis szívek kezdtek el ugrálni felfelé a lépcsőn, hogy elérjék a kijáratot. Kisebb szívek és nagyobbak, ragyogóbbak és még ragyogóbbak. Szép sorban meneteltek felfelé a lépcsőn, egymás után. Nem lökdösődtek és nem veszekedtek. Higgadtan haladtak felfelé, hogy kijutva a dobozokból és a pincéből vissza tudjanak menni azokhoz az emberekhez, akik elveszítették őket. Akik félelmükben bezárták az érzéseiket és a szívüket egy sötét dobozba, akik bánatukban elűzték magukból a szeretetet és a melegséget, vagy magányukban az örömet és az elégedettséget tagadták meg az életükben.

A kisfiú nézte ezt a csodát és érezte, hogy megváltozott valami. Mosoly, kacagás, béke, tisztelet, udvariasság, türelem, elfogadás volt a levegőben, és szállt, szállt a szívekkel végig az erdőn, mezőn, a hegyen túl, még a tengeren is túl. A világ megtelt szeretettel és fénnyel, barátságos lett minden.

Marci elégedetten sóhajtott, hogy a titkos kamra, melyet senki nem tudott kinyitni, neki feltárta magát.

Anya puszijára ébredt a fotelben. Kinézett az ablakon, s látta, hogy már egészen befedte a tájat a hó. Csudaszép, hófehér volt minden.

- Anya, az igaz, hogy az emberek szíve megtelhet fénnyel és békével? – kérdezte.

- Az emberek szívében van szeretet és melegség is, csak sokszor elrejtik. Aztán még saját maguk sem találják meg. – válaszolta anya.

- Hová rejtik el? Egy pincébe? – kérdezte a kisfiú.

- Lehet, hogy egy hatalmas pincébe zárják. Lakatot is tesznek a dobozra, vagy csak felteszik egy polcra. Az emberek mást mutatnak sokszor, mint a valóság. Van, hogy egy csoda segíthet nekik, hogy megtalálják a saját kincseiket. – mondta anya.

Elégedetten, szeretettel bújt az anyukájához, akiről pontosan érezte, hogy  mindig ott van számára, és őszintén bízhat benne.