Furcsa állatka

Furcsa állatka.

A nagymama lépcsőházában egyik este valami furcsaság lógott az egyik virágtartó alatt. Marci nem tudta, hogy mi az, csak annyit, hogy tegnap este még nem volt ott. Sok-sok rovar repkedett a lépcsőházban, mivel a lakók nyitva hagyták a lépcsőházi ablakokat, hogy szellőztessenek, s a fényre berepültek az állatok. Sajnos kimenni nem tudtak, de ezzel senki nem törődött. Marci szomorú volt emiatt, hiszen tudta, hogy meg is halhatnak, de nagymama is csak annyit mondott, hogy mindig így szokták csinálni - mintha ezzel rendben lett volna bármi is.  Ezen az estén valami más is berepült, mégpedig az a különös kis bőrdarabka, ami ott lógott a második emelet egyik felfüggesztett virágtartója alatt. 

- Nézd, nagymama, mi lehet az ott? Csak nem valami óriási bogár? - lepődött meg Marci - Félek! 

- Ó, ez egy denevér! - válaszolt nagymama. – Nézd csak, fejjel lefelé lóg. A denevérek fejjel lefelé szoktak függeszkedni a magasból.

A kisfiú jobban szemügyre vette a picurka kis állatot, s látta, hogy a kis fejecskéjét mozgatja.

- Hogyan fog kirepülni? Ugye nem hal meg? – kérdezte. – És miért jött be?

- Szerintem a fényre. – válaszolta nagymama.

Nagymama lekapcsolta a világítást a lépcsőházban és jól kitárta az emeleti ablakokat, majd megérintette a kis állatot, hátha kirepül. A denevér mocorgott egy picit, majd eleresztette a virágtartót és nesztelenül, hang nélkül röpködni kezdett a lépcsőházban. Marci felsikított:

- Nekem fog jönni! Meg fog harapni!

- Ugyan már, Marci, ezek a picike állatok nagyon jól tudnak tájékozódni, nem fognak neked menni. Harapni pedig eszük ágában sincs! – válaszolta nagymama - Nézd csak, szerencsére megtalálta a kijáratot. Most már bezárhatjuk az ablakokat.

Másnap, amikor anya Marciért jött, a kisfiú alig várta, hogy elmesélhesse találkozását a denevérrel.

-  Képzeld, anya, bejött a lépcsőházba és itt röpködött! Féltem is egy kicsit, hogy nekem repül. Szerinted miért jött be? 

Anya izgatott lett a történet hallatán, mivel nagyon szereti ezeket a pici szőrös állatokat. Amikor a hangjukat, jellegzetes kis cirregésüket hallja, mindig mosolyog.  

– Nos, valószínűleg azért jött be, mert nagyon sok rovar volt a lépcsőházban. A rovarok berepültek a fényre, a denevér pedig megeszi őket. Utánuk jött. Itt nálunk, ahol mi lakunk, ezen a földrészen rovarokat esznek, esetleg gyümölcsöt. A denevéreknek nem valami jó a látása, hanghullámokkal tájékozódnak. Ezek olyan hangok, amiket mi nem is hallunk. Az a cirregés, cserregés, amit viszont szoktunk hallani kint, az is az ő hangjuk. Nagyon pici állatok, apró fogaik vannak. Igaz, jó élesek, de minden vadállatnak élesek a fogaik. Mit gondolsz, miért? – kérdezte anya.

- Nem tudom. Megmondod? – kérdezte a kisfiú.

– Van nekik késük, villájuk és kanaluk? – viccelődött anya.

– Nincsen.

– Akkor tudnak azzal enni?

– Nem.

– Hát ezért kell nekik, hogy a fogaikkal tudjanak harapni, rágni. – mesélte anya.

– Mint a dínók! Nekik is éles fogaik vannak, ugye, anya? –  kérdezte Marci.

– Igen, a ragadozó állatoknak szükséges ilyen fogsor. Csak ezek a pici denevérek nem húst esznek.

– Mennyi rovart esznek meg? Sokat?

– Elég sokat! Ugyanolyan hasznosak, mint a fecskék, akik szintén repülő rovarokkal táplálkoznak. 

– És nekik miért olyan furcsa a szárnyuk? 

– Nekik nem tollaik vannak, mint a madaraknak, hanem az ujjaik között bőr feszül. A denevér nem madár, hanem emlős. Ez azt jelenti, hogy cicije van, és a kicsi babadenevéreket szoptatja. Nagyon finom, puha kis bundájuk van. Majd eljöhetsz velem denevér megfigyelésre az egyik este, akkor meg tudod simogatni őket.

– Miért, te meg fogod őket simogatni? – döbbent meg Marci

– Hát, nagyon szeretném! – nevetett anya - A denevérek védett állatok, ami azt jelenti, hogy megfigyelés alatt vannak. Tilos bántani őket! Vannak olyan bácsik és nénik, akik azzal foglalkoznak, hogy megmérik a hosszukat, a súlyukat, megnézik, hogy fiú vagy lány denevér-e, milyen fajta, meg mennyi idős lehet.

– Ó! És ezt este kell a sötétben? Akkor hogy találják meg őket? – ámuldozott Marci.

- Igen, a denevérek sötétedés után jönnek elő. A megfigyelés így egész éjszaka tart, elemlámpával. – mosolygott anya. - Te, Marci, tudod-e mi az, hogy fajta? – kérdezte anya

– Nem tudom. – válaszolta a kisfiú.

- Tudod, többféle kutya van.

– Igen! Lessie, meg Buli kutya, meg az a kis nyalakodós, akivel találkozni szoktunk. – örvendezett Marci.

– Így van, máshogyan néznek ki. Ezt jelenti, hogy fajta. A denevérek is többféleképpen néznek ki. Van nagy fülű, meg turcsi orrú, vöröses, meg barnás.

Marci jót nevetett a turcsi orrú denevér hallatán. Mondta az anyukájának, hogy szeretné megnézni ezt a furcsa orrú denevért, és ha nem fél majd tőle, akkor meg is simogatja.

Amikor hazaértek, este még kimentek a teraszra és hallgatták a denevérek cirregését, nézték őket, ahogyan éles kanyarokkal cikáztak. Hol itt, hol ott tűnt fel egy-egy árny, s békésen, hangtalanul, puhán siklott a házak, és a fák között. Tették dolgukat: szúnyogokra, repülő rovarokra vadásztak.   

Marci ezen az éjjel anya szobájában aludt a kis játék denevérrel, s álmában minden állat a barátja volt: Buli kutya, Zizi cica, a denevérek, a nyuszik az állatkertből, a kígyók, akikért rajongott, a dinoszauruszok a kirakós játékában, a hangyák a kerti olajfa tövében, és a terasz sarkában lakó Pók bácsi is.