15 éves gondolatok, de máig jó helyen...

          1992. március 31. A nap – egy ragyogó, tavaszi nap -, amikor szobám egyik ágyán hasalva, Ady „Lédával a bálban” c. versének memorizálása közben hirtelen tollat ragadtam, s valószínűleg a kezem ügyében levő irodalomfüzetemre, egyszerűen elkezdtem verset fabrikálni. 16 évesen.

            Nem vagyok az a tipikusan szavakat, rímeket ontó ember, de ha egyszer homlokon csókol a Múzsa, addig nem nyugszom, amíg papírra (pár éve monitorra) nem kerülnek a gondolat-érzelmeim, végleges, a mondandót leghűségesebben visszaadó formában.

A verssel kezdődött – és néhány hónap elteltével, a novellákkal, valamint a hosszabb-rövidebb lélegzetvételű írásokkal folytatódott, illetve egészült ki a történet...

            Kezdetben a kamaszos-romantikus, cukros-rózsaszín ábrándvilág ösztönzött arra, hogy gondolataim – megfogalmazásában kissé kezdetleges – sorokba öntsem, így ezek a korai szárnypróbálgatások fényévekre voltak a közlés eredeti szándékától. Az erőteljes emocionális vonal mellett néha felbukkant egy-egy, a természet szépségeit méltató, az évszakok váltakozásának varázsát, hangulatát visszaadni igyekvő, vagy épp pár játékosan gyermeki ihletésű darab is.

            Ami a verseket illeti, úgy 5-6 esztendeje, hogy igazán rátaláltam a saját stílusomra, egy színekben, formákban, illatokban tobzódó (mese)világra - hol lila dalra kél még a nyakkendő is…  Természetesen hasonlóképpen szólhatok a palettát színesítő hosszabb-rövidebb, olykor novella-szerű írásaimról.

                        Az írásaim, talán ha fele, megtörtént eseményeken alapszik, ám a többsége fikció vagy épp vágyálom volt ihletője... Kimondottan mély benyomást tettek rám Rosamunde Pilcher, Jane Austen, a Brontë nővérek regényei, s nem utolsó sorban L. M. Montgomery Anne Shirley-ről szóló bájos történetei.

            A kezdeti lehangoló (kimondottan lehangoló és depresszív) hangvételt magam mögött hagyva ma már – többnyire – olyan dolgokról írok, melyek kimenetele mindenképpen pozitív, akkor is, ha úgy tűnik adott írás szenvedéssel, bánattal teli. A szavak, a nyelvezet, a hangulat révén végül valamiképpen mégis kiemelkedik az írás az olykor nyomorúságba döntő földi érzések bűvköréből és valahol a Múzsák berkeiben landol – ahol újra minden gyönyörűséges, isteni és időtlen.

            A verseken kívül manapság már csak ritkán írok egyebet. Egy-egy kivételes alkalom az, amikor valami igen szokatlan ötlet villan át az agyamon, amit feltétlen ki szükséges dolgoznom. De számtalanszor előfordul az is, hogy egyszerűen csak „ki kell írnom” magamból a lapra kívánkozó gondolatokat, napló-szerűen, mely feljegyzések a mentális épülést segítik.   

            Korábbi novelláim még „pusztán” romantikusak, melyek kötődések egy-egy olyan kor(szak)hoz, érzelemhez, amelyekben soha nem élhettem, ill. amelyeket soha nem élhettem át...

            Hosszú időn keresztül éreztem akként: az asztalfióknak írok csupán. Ebbe a „ténybe” előbb-utóbb bele is nyugodtam. Ha így van, akkor így van. Valahol mélyen ellenben bizonyos voltam abban: eljön még az én időm. Még ha akár 20 év múltán is – gondoltam anno.... Soha nem jár jól az az ember, aki sietteti a „sorsát”. Mint az egér, aki átrágja magát a macskához végül... Ám előbb-utóbb feltárulnak az ajtók, ott is, hol korábban fal volt, ha az ember követi a szenvedélyét...  Ez történik velem az utóbbi néhány hónapban (2007. októberétől kezdődően): összeáll a kép... 

C. E. Shepherd

(2008. január 15-én)