ÖNÉLETRAJZ

KAISER LÁSZLÓ néven közvetlenül a Ratkó-korszak nyitánya előtt, a Bak jegyében születtem, de egyáltalán nem Ratkó-gyerekként. Szüleim talán nem is tudtak a rendkívül szigorú abortusz-törvényről és a gyermektelenségi adóról… A szovjet hadifogoly-haláltábor borzalmait évekig viselő apám hazatérve szétdúlt gazdaságot talált a valaha virágzó családi birtokon, de – mert a megaláztatás idején  megtanulta őrizni lelke szabadságát – immár dacolva vérei tradíciójával, a szerelmet favorizálta, s a falu legszebb és egyben legszegényebb lányát vette feleségül. A maguk módján bohémok voltak, új világban új családot akartak, s – mint később határtalan szeretetükkel milliószor bizonyították – engem is. Valahonnan innen eredeztethető a rendíthetetlen, a buddhisták által is megirigyelt belső békém, a mindig derűs világlátásom, ahogy a néha makacsságba torkolló dacom, a „Több is veszett Mohácsnál!” szemléletű, ahogy a nemtörődömség hatását is súroló bohémságom, az alkalmanként polgárpukkasztónak tűnő különcködésem, az igazságérzettel vértezett rebellióm is… Volt kiktől örökölnöm! Nagyapám a Kossuth-katonaként az Újvilágba emigrált felmenőjének a (dollár) milliós örökségét (no persze és az amerikai áttelepülést) utasította el egy laza, „Parasztember aratás idején nem firtatja a jussát!” közbevetéssel, apám pedig alternatívaként inkább az albérletet választva az asztalt borította az „illetékes elvtársra”, amikor árukapcsolásként a párttagkönyvvel együtt kaphatta volna csak a lakás-kiutalást.

      Ezzel együtt én már megalkuvóbb voltam: missziós-papi terveket dédelgetve ministránsként kezdtem világnézeti megtestesülésemet, aztán kisdobos, úttörő, majd KISZ tag lettem, sőt a munkaköri beosztás követelményeként (mert többen lettek velem) a pártba is beléptem… A politikai ideológiáktól, s magától a politikától is hamar csömört (és renitens, meg hűtlen bélyeget) kapva fordítottam hátat minden efféle indíttatású közösségnek, s magányos farkasként jártam a helyenként rögös utamat. Hamar hűtlen lettem eredeti foglalkozásomhoz is - az élettelen dolgokat firtató geológiánál jobban érdekeltek a Föld emberi felépítményei, s a bennük/köztük élők - és az ismeretlen vonzásában lettem világjáró kozmopolita, aki mindig ott hitte magát otthon, ahol kedvet érzett az élethez. Persze nem volt előzmény nélküli ez a vándorlás: az addigi több mint húsz hivatalosan regisztrált állandó lakcímem, az ennél több ideiglenes lakásom számát a hotelok, motelok, panziók, alkalmi szállások sora teszi teljessé, s a bolygónkon is egyre kevesebb lett számomra a fehér folt, a „Terra Incognita”. Túl sokáig voltam az írott és a hangos sajtó megszállott eminenciása, mégsem az írás szeretetének hiánya tántorított el a közélettől: egyszerűen taszított az újszerű, speciálisan magyar „vadkapitalizmus” kortünete, a gátlástalan bulvár, a bértollnokság, meg az „etikátlan, de jogszerű” szemlélet. A szlogenné lett „az igazság a túloldalon van” kinyilatkoztatást talán szó szerint véve a Föld másik oldalán próbáltam szerencsét. Noha e téren akadtak állításomat vitató ellendrukkerek, nem az anyagi gyarapodás lehetősége vonzott Ázsiába, hiszen a létemnek nagyon is állandósult jellemzője volt a klasszikus mese-kezdet, a „hol volt, hol nem volt…” S különben is inkább illik rám a vándorcigányok mentalitása: nem az számit, hogy mennyim van, hanem az, hogy mennyit éltem fel… Így inkább éltem, s összességében a magam megelégedettségére éltem! Családi állapotaim felsorolása is meglehetősen változatos: voltam legény, lövőlegény és vőlegény, házastárs, élettárs és alkalmi társ, nős, elvált és végül özvegy… közben apa, nevelőapa, s ma már – a fiam öregítésemet (is) célzó buzgalmának köszönhetően – négyszeres nagyapa… Aki – bár még rajta tartja az ujját az élet ütőerén – egyre gyakrabban menekül a felüdülést jelentő emlékeihez.