Hoppon maradt kincskeresők.
Karesz és Danika a konyhában kucorgott, az asztal alatt.
- Jön! Maradj csendben! – figyelmeztette öccsét Karesz.
- Miért nem játszhat velünk Évike? – kérdezte értetlenül Danika.
- Állandóan nyafog és focizni se tud! – morogta Karesz.
- Karesz! Dani! Hol vagytok?
Karesz gyorsan a szájára tette az ujját, jelezve Daninak, hogy maradjon csendben.
- Segítsetek! Nem találom Elza babát! – Évike hangja elcsuklott a sírástól.
- Na, már megint kezdi! – Karesz morcosan húzódott még beljebb az asztalterítő rejtekébe.
- Segítsünk neki! – kérlelte a jószívű Danika, de bátyja hajthatatlan volt.
- Most nem…dolgunk van.
- Milyen dolgunk?
- Nézd, mit találtam! – Karesz egy papírlapot dugott Danika orra alá. – Ez egy kincses-térkép.
- Tényleg? Én csak téglalapokat, meg négyzeteket, meg betűket látok rajta.
- Azok jelölik a kincs helyét, te buta! – Karesz megragadta Danika karját és húzta maga után. – Gyerünk! Irány a kert!
Danika és Karesz ásóval, lapáttal felszerelkezve téblábolt a kertben.
- Ezen a téglalapon van az egyes, itt lesz az első kincs. – mondta Karesz a papírra koncentrálva. – De mit jelenthet ez az „r”?
- Réz? – találgatta Danika. – Valami, ami rézből van!
- Itt kezdjük az ásást.
Karesz öccse kezébe nyomta az egyik ásót és fürgén munkához látott.
- Most gödröt ásunk? – Danika ügyetlenkedett a hatalmas szerszámmal, nem is volt kedve az egészhez, de nem adta fel, mert kíváncsi volt a kincsre.
Amikor Karesz úgy gondolta, hogy elég nagy a gödör megállt és rátámaszkodott az ásóra:
- Itt nincs semmi…se réz, se semmi… - Nézzük meg azt, amelyiken a „p” van. Ott lesz a pénz!
- Én azt hittem, hogy igazi kincset keresünk. – sutyorogta az orra alatt Danika.
- A pénz is kincs! – mordult fel éles fülű bátyja. – Azt vehetünk rajta magunknak, amit csak akarunk.
- Én egy olyan kék biciklit veszek majd, mint amilyen Zolinak van! – álmodozott Danika és izgatottan ásni kezdte a következő gödröt.
A fiúk keményen dolgoztak. Danika is olyan ügyesen bánt szerszámával, mintha mindig ezt csinálta volna.
Már az egész kertet felásták a térkép alapján, mikor meghallották édesanyjuk hangját, amint ebédelni hívta őket.
- Menjünk Karesz. – Danika pólója és haja vizes volt az izzadtságtól, keze és arca pedig csupa piszok, csakúgy, mint bátyjáé. – Úgysem találunk semmit.
- Még itt nézzük meg! – Karesz nem adta fel a reményt. – Itt biztosan lesz valami!
- Karesz! Bokrot nem rajzoltak a térképre! – Danika már megunta a játékot és a hasa is hangosan korgott.
- Azért titkos-térkép. Meg kell fejteni a jeleket! Van rajta „b”! – erősködött Karesz. – Bújj a bokorba és nézz szét!
- A „b” jelű négyzetet is felástuk már! – jegyezte meg Danika. – És miért pont én menjek? Menj te!
- Akarod azt a biciklit?
- Igen! Nagyon szeretném! De ez málnabokor és nagyon szúr!
- Ha kell a bicikli, menj a bokorba! Ott lesz a kincs, majd meglátod!
Danika jujjgatva-jajgatva, óvatosan haladt a szúrós gallyak között.
- Megvan! – hallatszott a bokorból a kisfiú boldog hangja. – Megtaláltam!
Karesz izgatottan toporgott a bokor előtt:
Dani kócosan, megtépázva, de széles mosollyal az arcán került elő a málnásból, kezében Évike elveszettnek hitt babáját tartva a magasba.
- Ne már! – toppantott dühösen Karesz. – Szerinted ez kincs? Ezen nem tudsz biciklit venni!
- Nem, azt nem tudok venni, de Évike biztosan nagyon örül majd, mert ez a baba az ő kincse.
Karesz elhúzta a száját és morogva összeszedte a szerszámokat:
- Ez egy nagyon rossz kincses-térkép!
Édesanyjuk Évikével várta őket az ajtóban és boldogan mosolyogva nézegette veteményesét:
- Fiúk! Ezt a meglepetést! Ti felástátok az egész kertemet? – magához húzta két szurtos fiát és megölelte őket. – Nagyon jó gyerekek vagytok! Még az ágyások is éppen ott vannak, ahova terveztem. Itt a répa lesz, ott a paprika, amott meg a borsó.
A két fiú tátott szájjal bámult: az „r”, a „p”, meg a „b”!
- Elza! – Évike sikkantott egyet örömében, amikor felfedezte Dani kezében az ő kincsét és boldogan szaladt vele a házba.
Másnap együtt vetették be a kertet: az „r” jelű téglalapba a répa került, a „p”-hez a paprika és a „b” betűsbe a borsó.
Ezt a mesét írta: Madarász Csilla amatőr író
62 éves vagyok, 42 évig óvónőként dolgoztam, szeptembertől nyugdíjas leszek. Egy kis faluban élek, van két felnőtt gyermekem és egy gyönyörű unokám. Mindig a kedvencem volt a munkám irodalommal kapcsolatos része, sokszor találtam ki meséket, verseket ovisaimnak, illetve, közösen is alkottunk. Az utóbbi években beépítettem munkámban egy olyan projektet, amely a gyermekek önálló mesealkotását, mesélését öszt...