A bölcs királyfi

A bölcs királyfi.

Volt egyszer egy király; volt annak egy fia. A királyné meghalt, s meghagyta testamentomban a királynak, hogy az ő fiát bölcseségre tanittassa. Darab idő mulva eszébe jut a királynak, hogy felesége mit hagyott; tüstént levelet irt a hét bölcsmesternek, hogy nála jelenjenek meg. Felmentek a bölcsek a királyhoz; azt mondja nekik a király: halljátok bölcsmesterek! a feleségem meghagyta testamentomban, hogy a fiamat bölcseségre tanittassam. Azt mondja a legelső bölcs: én egy nap alatt megtanitom, hogy annyit fog tudni, mint én; a második azt mondja: én megtanitom két nap alatt, hogy annyit fog tudni, mint én; a harmadik szinte azt mondja: én három nap alatt; a negyedik négy nap alatt; s igy tovább a hetedikig.

Elvitték tehát a bölcsek a fiut s adtak neki egy tanuló szobát, de soha felé sem mentek. Ezalatt a király megházasodott, s elvett egy fiatal királykisasszonyt, kinek a király igen dicsekedett, hogy van neki egy szép fia. Ő tehát igen kérte a királyt, hogy hivassa haza fiát, mert igen szeretné látni. A király mindjárt levelet irt a hét bölcsmesternek, hogy fiát bocsássák haza látogatás végett. Kapja a hét bölcsmester a levelet, tüstént összegyülnek, tanácskoznak, haza bocsássák-e a fiut, vagy nem, mert még semmire se tanitották. Elhatározák, hogy meg fogják próbálni. Ekkor kimennek s leszakítnak egy orgonafalevelet és alá teszik a fiu nyoszolyájának lába alá. A fiu mihelyt belé feküdt, mindjárt észrevette, s kérdezte a bölcsektől: mi dolog az, hogy az ő nyoszolyája alacsonyabb, mint másszor volt. A bölcsek egymásra néztek és álmélkodtak, hogy nem is tanitották, mégis tud valamit. Ekkor azt mondják a bölcsek a királyfinak: most haza fog menni, de előbb kimegyünk és megvizsgáljuk a csillagokat, ha jó lesz-e felségednek haza menni. Kimentek és megvizsgálták a csillagokat; azt mondják a királyfinak: jó lesz felségednek haza menni. Ekkor azt mondja a királyfi: én is kimegyek, és megvizsgálom a csillagokat: ha jó lesz-e valósággal haza mennem. Kimegyen és talál egy nagy csillag mellett egy kicsit, mely azt jelentette neki, hogy ha ő otthon beszélni fog, meghal, ha pedig némának tetteti magát, életben marad. Bemegyen, azt mondja a bölcseknek: halljátok-e, ti bölcsek vagytok, és azt mondjátok: jó lesz nekem haza menni; de én találtam egy nagy csillag mellett egy kicsit, mely nekem azt jelentette, hogy ha otthon beszélni fogok, meghalok, ha pedig magamat némának tettetem, életben maradok. Ha nem hiszitek, jertek ki és vizsgáljátok meg. Kimennek a bölcsek, széjjelnéznek, azt mondják a királyfinak: bizon felségednek igazsága van; de ha valami baja lesz, segitségére fogunk menni.

Haza ment a királyfi, magát némának tettette; senkinek se köszönt, még az apjának se. A király igen megboszankodott, hogy az ő fiát nem hogy bölcseségre tanitották volna, hanem némává tették. Adott neki egy külön szobát, hogy egyedül lehessen, senkit ne botránkoztasson. Azt mondja a királyné a királynak: hallod-e, ha a te fiad tudott valaha beszélni, én megmutatom, hogy most is fog beszélni. Ekkor bement a fiuhoz és kezdett hozzá beszélni, de a fiu rá sem ügyelt. Minden módon ostromolta a szegény fiut, csábitgatta, s azt mondja neki: hallod-e, édes fiam! ha valaha tudtál beszélni, szólj hozzám; tudod, hogy a te atyád öreg ember, én pedig fiatal vagyok; a mit csak kivánsz, mindent adok. A fiu nem felelt semmit. Ekkor elkezdett a királyné a szobából szaladni, ruháját, haját tépni, kiabálni, hogy a fia meg akarta paráznítani. Bement szétszórt hajjal a királyhoz, s kérte, hogy néma fiát akasztassa fel, mert nem méltó, hogy rá is nézzenek. A király mindjárt csináltatott egy akasztófát, és a fiát fel akarta akasztatni, de a bölcsek megtudták és siettek a királyfi megmentésére. A legelső bölcs épen akkor ért oda, mikor a fiut vitték akasztani; megállította a sokaságot és felment a királyhoz, hogy legalább még egy nap legyen a szobában, hát ha meg fog szólalni. A király megkegyelmezett a fiának, hogy akkor nap nem akasztották fel. Más nap ismét, mikor vitték a fiut akasztani, jött a második bölcsmester; ez is megmentette, hogy az nap nem akasztották fel. Igy ment ez addig, mig csak a legutolsó bölcs el nem érkezett; mihelyt ez oda érkezett mindjárt felment a királyhoz és a fiut is magával vitte. Azt mondja a királynak: ha felséged ezt az egy fiát is felakasztatja, ugy lesz állapotja, mint egyszer egy öreg nemesembernek volt. Ez az öreg ember is özvegyen maradt és elvett egy fiatal leányt...

Itt megállott a bölcs és nem beszélt. A király vágyott volna tudni az öreg nemesember történetét; kérte a bölcsmestert, hogy beszélje el; de ez csak azzal a feltétellel akarta, ha fiának megkegyelmez a király. Megkegyelmezett. Ekkor megszólal a bölcsmester:

Felséges király! az az öreg nemesember elvett egy fiatal leányt, mint tulajdon felséged; de ez a fiatal személy minden éjtszaka kijárt a városra. Egyszer az öreg ember észrevette, hogy felesége nincsen mellette; felkél és megnézi az ajtót, ha nyitva van-e, s ugy találja. Kiment és kereste a feleségét, de nem találta; ekkor jutott eszébe valami az öreg embernek; bement és bekulcsolta az ajtót. Később jött a felesége haza, de az ajtó be volt zárva. Bekiáltott az ablakon az urának, hogy nyissa ki az ajtót, de nem akarta, hanem azt mondta neki: nem nyitom ki, mert fajtalankodni jártál; majd eljőnek hajnalban a bakterek, jó huszonötöt fogsz kapni. Azt mondja a felesége: hallod-e lelkem, én nem jártam rosz czélból, hanem az anyám halálán van, őt voltam megnézni; de az öreg ember nem akarta kinyitni. A felesége felvett ekkor egy követ, s az ablak alatt levő kutba lökte, hogy a férje azt gondolja, hogy a kutba ugrott. Az öreg megbánta tettét és kiment keresni a kutban; a felesége pedig, ki lesben volt, mig az öreg kereste, bement és lefeküdt. Észrevette az öreg ember, hogy megcsalatott, indult be, de az ajtót zárva lelte. Azt mondja a feleségének: hallod-e, bocsáss be. Nem bocsátlak, vén lator, mert a városba jártál latorkodni; hanem majd hajnalban eljőnek a bakterek és jó huszonötöt fogsz kapni. Azt mondja a vén ember: nem voltam sehol, hanem megbántam a tettem, és kerestelek; azt gondoltam, hogy a kutba ugrottál. Semmit se használt a kérelem; nem bocsátotta be, de eljöttek a bakterek és jó huszonötöt kapott. Azt mondja ekkor a bölcsmester: ha felséged a fiát felakasztatta volna, igy lett volna állapotja.

Ekkor szólalt meg a királyfi, s azt mondja az apjának: ha engem most felakasztatott volna, ugy járt volna, mint egyszer egy öreg ember, kinek volt egy fia, mint én vagyok felséges király atyámnak. Egy vacsora közben az öreg ember ablakán egy fülemile igen szépen énekelt; az öreg ember igen gyönyörködött benne; s azt mondja a fiának: beh bölcs, hatalmas volna, a ki meg tudná mondani, mit fütyörész ez a fülemile. Azt mondja a fia: édes apám, én meg tudnám mondani, de ha megmondom, megharagszik rám édes apám. Az apja biztatta, hogy ne féljen. Azt mondja ekkor a fiu: ez a fülemile azt fütyörészi, hogy én belőlem olyan hatalmas ember lesz, hogy édes apám fogja tartani a mosdó tálat, édes anyám pedig a törülközőt, mikor mosdani fogok. Erre az öreg ember megboszankodott, felkapta a fiát, vitte és bevetette a tengerbe: eredj hunczut! még én neked inasod lennék valaha! A fiut Alekszándernek hivták. Azt mondja ekkor a királyfi, ha én beszélni tudtam volna, ugy jártam volna.

Azonban Alekszánder jól tudott uszni és felkapott egy sziklára. Arra mentek a gályások, felkéredzett rá és felvették. Egy néhány nap utaznak a tengeren, végre egy város alatt kikötöttek. Alekszánder megköszönte szivességöket és bement a városba; beállt inasnak a király tiszttartójánál, mert a király ebben a városban lakott. Ennek a királynak kastélyára három holló járt károgni; akárhová ment a király, a három holló mindig a feje fölött károgott éjjel, nappal. A király igen megfélemlett és még a kastélyából sem mert kimenni. Hirül adta az egész országban, hogy a ki megmondaná, miért jár oda az a három holló és eltávolitaná onnan, az egész királyságát és lányát annak fogná adni. Sokan felmentek a hir hallatára a király udvarába, ezek közt az Alekszánder gazdája is, de senki sem tudta megmagyarázni, miért jár oda a három holló; a hogy felmentek, ugy ismét haza mentek. Kérdezi Alekszánder a gazdájától: ha volt-e ember, a ki megmondotta volna, miért jár a három holló a kastélyra. Nem volt, felelé s kérte őt Alekszánder, hogy menne fel a királyhoz és mondja meg, hogy ő meg is fogja mondani, miért jár a három holló a kastélyra, el is fogja üzni. Felment az Alekszánder gazdája és bejelentette a királynál; a király mindjárt felhivatta Alekszándert és igéretét ismét kimondva, unszolta Alekszándert a magyarázásra. Ő pedig azt mondja a királynak: ha felséged szavát állja, elmondom és el is üzöm a három hollót. A király azt mondja: én, fiam, szavamat állom, és királyi koronámra esküszöm, hogy amit igértem, meg is adom. Ekkor azt mondja Alekszánder: felséges király, az a három holló azért jár ide, hogy tegyen köztök, mint király, itéletet, mert az egyik tojó holló, a másik gunár, a harmadik pedig a kettőnek fia. A tojó holló azt kivánja, hogy őtet illeti a fiu holló, mert ő kiköltötte, a gunár azt kivánja, hogy őtet illeti, mert a tojó holló elhagyta mig kicsin volt és ő messzeföldről táplálta. Most tegyen felséged közöttök itéletet. A király kimondta az itélet, s ugy elment a három holló károgva, hogy most is oda van.

Ekkor azt mondja a király: hallod-e Alekszánder! vedd el a lányomat; légy király, mert én már öreg ember vagyok, nem igazgathatom az országot. Azt mondja Alekszánder: felséges király atyám! még nem veszem el a lányát, mert egy bölcs királyt hallottam, elmegyek hozzá még egy esztendeig bölcseséget tanulni. Azt mondja a király: nem bánom, ha elmégy is, most is sokat tudsz, de azért hasznát veszed valaha. Szedett ekkor magához Alekszánder kincset, aranyat, a mennyi csak kellett neki és utnak indult. Darab idő mulva beért abba a városba, hol a bölcs király lakott. Szerencséjére ételhordó inas nem volt a királynál, s őt mindjárt megfogadták. Ennek a királynak is volt egy igen szép lánya; volt még a király udvarában egy más inas is: Ludókius, de ez csak külső dolgokat végzett, ennélfogva a királykisasszonyt soha sem láthatta. Ez a Ludókius mindenben igen hasonló volt Alekszánderhez; senki se ismerte egymástól, és csak hamar lelki testi barátok lettek. Egyszer valami különös dolga akadt Alekszándernek, a miért az udvart el kelle hagynia. Tehát megkérte barátját, Ludókiust, hogy végezze el érte az ételhordást, fel is vállalta és senki se ismerte meg, hogy nem Alekszánder. Bevitte Ludókius az ételt a kisasszonynak, és egyszerre ugy belé szeretett, hogy a hideg mindjárt kilelte. Megérkezett Alekszánder, kérdezi tőle: barátom, Ludókius, mi bajod? Azt mondja Ludókius: barátom! nincs az a doktor, a ki meg tudná mondani, egyéb az istennél. Azt mondja Alekszánder: én tudom, kedves barátom, mi bajod; téged a szerelem bánt; no de ne félj, majd segitünk a bajon. Elment mindjárt a piaczra, és vett egy drága arany köntöst, felvitte a királykisasszonynak és általadta a Ludókius nevében. Azt mondja a kisasszony: mi dolog az, Alekszánder, hogy te másnak keresed a hasznot, nem magadnak? Más nap ismét vett Alekszánder még drágább köntöst, és felvitte ismét a kisasszonynak. A kisasszony elcsudálkozott s kérdezte: Ludókius szegény inas létére ilyen drága ruhákat bir venni ajándékba? Azt mondja erre Alekszánder: felséges királykisasszony! vehet ő, mert nagy királynak a fia; hanem arra kérem a kisasszonyt, ereszsze be vagy egyszer egy pár szóra magához. Azt mondja a kisasszony: mondd meg Ludókiusnak, holnap estve jőjön az ablakomra, kopogtassa meg: beeresztem. Lement Alekszánder, mondta Ludókiusnak a hallottakat, ez is örömében mindjárt meggyógyult, alig várta a kitüzött időt, s midőn eljött, tüstént ment az ablakra, megkopogtatta, a kisasszony mindjárt beeresztette, és igen nagy szerelembe estek. Igy folyt egy darabig az idő, mindig bejárt titokban az ablakon.

Egyszer az Alekszánder apjoka levelet ir, hogy eltelt az esztendő, menjen haza, mert ő tovább nem bajlódik az országgal. Alekszánder felment a királyhoz, megköszönte szivességét és lement Ludókiushoz, azt mondja neki: édes barátom! én már tovább itt nem leszek, mert atyám levelet irt, hogy menjek haza; hanem arra kérlek, vigyázz magadra, ki ne tudja a király, hogy a kisasszonyt szereted, mert felakasztat. Most pedig kedves barátom! cseréljünk gyürüt; olyannak fogom nézni, mintha tégedet látnálak. Ez megtörténvén, elbucsuztak egymástól; ő utnak indult; s helyére beállt inasnak egy Vályi nevü ember. Ez alig volt ott egy hétig, már észrevette, hogy Ludókius a kisasszonyt szereti; felment a királyhoz és bejelentette. Azt mondja neki a király: hogy lehet az, mikor Ludókius régi szolgám; te pedig egy hete, hogy szolgálsz, már is észrevetted? Azt mondja ekkor Vályi: ha nem igaz, kihivom Ludókiust egy szál kardra, és ha nekem lesz igazságom, én vágom le, ha pedig neki lesz, ő fogja levágni az én fejemet. Felhivatta a király Ludókiust, s azt mondja neki: Vályi azt mondja, hogy te az én lányomat szereted; s kihítt egy szál kardra, hogy ha neki lesz igazsága, ő vágja le fejedet, ha pedig neked, te vágod le az övét. Ludókius igen szomoru lett, és ment egyszerre a kisasszonyhoz, elbeszélte neki, mi történt vele. Erre azt mondja neki a kisasszony: hallod-e, Vályi erős vitéz, te pedig gyenge ember vagy, le talál vágni, és nekem is végem lesz, hanem menj be atyámhoz, és kérd meg, bocsásson haza, mert az atyád igen beteg, levelet irt, hogy ha nem sietsz, életben nem kapod; te pedig, ha elbocsát, siess Alekszánderhez, és kérd meg, hogy jőjön, vivjon meg érted Vályival. Fel is ment Ludókius a királyhoz, és a király elbocsátotta, a bajvivás napját hátrább rendelte. Elindult Ludókius, és elért abba a városba, a melyikben Alekszánder lakott; felkereste és elbeszélte a sorsát. Azt mondja neki Alekszánder: barátom, nagyon roszkor jöttél, mert holnap akarok esküdni feleségemmel, hanem igy fogunk segiteni a bajon: minthogy igen hasonló vagy hozzám, te fogsz megesküdni az én feleségemmel, és addig, mig oda leszek, mig érted víni fogok, itt fogsz lenni. Ekkor elindult Alekszánder, és elért abba a városba, hol az ő barátja Ludókius lakott. Bement a királyhoz és mondja neki: felséges király! visszajöttem a rendelt időre; de én most is azt mondom, hogy a királykisasszonyt soha sem szerettem; hiszem az istent, hogy megsegit; levágom a Vályi fejét. Más nap kimentek egy szál kardra, de mind a kettő igen erős vitéz volt; reggeltől estig mindig viaskodtak; végre Alekszánder levágta Vályi fejét s felvitte a királynak. Azt mondja neki a király: hallod-e Ludókius! (mert a király sem ismerte meg, hogy Alekszánder) látom, hogy neked volt igazságod; most már vedd el a lányomat és uralkodj. Azt mondja Alekszánder: felséges király! az atyámat még sehogy sem hagytam, mert a bajvivás napjára siettem, azért elmegyek, és megnézem, ha él-e vagy meghalt?

Ez alatt az idő alatt, mig Alekszánder elvégezte a Ludókius dolgát, Ludókius is elvégezte az Alekszánder dolgát: megesküdt a feleségével, de sohasem nyult hozzá, hanem minden éjjel csupasz kardot rakott magok közé. Haza ment Alekszánder, azt mondja Ludókiusnak: barátom, kinyertem az egész utadat; eredj haza, vedd el a kisasszonyt és te fogsz uralkodni. Ludókius megköszönte a szivességét, elbucsuzott tőle és haza ment.

Lefekszik Alekszánder estve a feleségével; azt mondja neki a felesége: hallod-e, miért raktál még eddig közénk minden éjjel csupasz kardot? Ekkor tudta meg Alekszánder a Ludókius hűségét. A felesége kérdésére az felelte: az asszonyi állhatatosságot akartam vele megpróbálni. Ez napságtól fogva soha sem kellett Alekszánder a feleségének, hanem volt az udvarnál egy haditiszt és egy vén asszony. Felhivatta a vén asszonyt s azt mondja neki: hallod-e, én ezt a haditisztet jobban szeretném, mint Alekszándert; minden vacsorába mérget adj be Alekszándernek. Ugy is lett, de ő nem halt meg a méregtől, hanem nagyon elbetegesedett és elfekélyesedett. Ekkor a haditiszttel megesküdött, és Alekszándert még az udvarából is kilökte. Sok idő multával elért Alekszánder abba a városba, hol Ludókius lakott. Már ekkor három fiu gyermeke volt Ludókiusnak. Épen akkor tartott egy nagy bált, az országból még a koldusok is oda igyekeztek. Alekszánder is felment a többi koldusok közt, de ő oly fertelmes koldus volt, hogy még a többi koldusok is lökdösték magok közül. Végre nagy ügygyel bajjal feltörekedett az ajtóhoz, melyen az ételt hordták. Azt mondja az ételhordó inasnak: mondja meg a királynak, hogy egy koldus kér egy pohár bort a király poharából Alekszánder nevében. Bemegy az inas, azt mondja a királynak: felséges király! az ajtón álló koldus kér egy pohár bort a maga poharában Alekszánder nevében. Azt mondja a király: tölts neki egy pohár bort, akárki legyen az, ha Alekszánder nevében kért. Töltött neki és kivitte. Megitta a koldus és az ujjáról a régi gyürüt, melyet cseréltek, lehuzta, és belé vetette a pohárba. Azt mondja az inasnak: vidd be és tedd a király elibe. Bevitte az inas és a király egyszerre megismerte saját gyürüjét, melyet Alekszándernek adott; azt mondja az inasnak: eredj és zárd el azt a koldust, a kinek a bort adtad. Az inas kiment és elzárta.

Mikor a sokaság szétoszlott, kiment a király feleségestől a koldust megnézni, de a felesége mindjárt visszament, mert a koldus nagyon fertelmes volt. Ludókius maga maradt s azt mondja a koldusnak: hol vetted ezt a gyürüt, megölted-e érte az én kedves barátomat, Alekszándert, vagy elloptad tőle? Azt mondja a koldus: felséges király, én se meg nem öltem, se el nem loptam tőle, tulajdon az az ember adta felségednek a gyürüt vissza, a kinek felséged adta; én vagyok Alekszánder. A király ekkor nagy szomoruságba esett, hogy az ő lelki testi barátja olyan nyomoruságra jutott. Felmegy és azt mondja a feleségének: ha a mi lelki testi barátunk olyan volna, mint az a fertelmes koldus, a kit láttál, ráállnál-e, hogy gyermekeinkből vért bocsátnánk, ha segithetnénk rajta azzal, s ha vele megmosnók, olyanná tehetnők, mint azelőtt volt? Azt mondja a felesége: hogyne állnék, lelkem, mikor ő mentette meg a mi életünket a haláltól. A felesége elment a templomba, Ludókius pedig bevitt egy tekenőt, mind a három fiából vért bocsátott s a koldust megmosta benne.

Felállt Alekszánder a tekenőből és csak olyan ember lett, mint azelőtt volt; egy néhány nap ott mulatott; azután azt mondja Ludókiusnak: kedves barátom! van nekem egy öreg apám és egy öreg anyám, hanem adj nekem katonaságot és költséget, mert meg akarom őket látogatni. Adott neki Ludókius mindent, a mire szüksége volt és egy királyi öltözetet. Elindult Alekszánder azon város felé, melyben az apja lakott. Még messzi volt a várostól, már levelet küldött az apjának, hogy ez s ez királyt várja vacsorára, mikorra oda is érkezett, a katonaságot elszállásolta a városba, maga pedig az apjához ment. Vacsora közben kérdezi az apját: volt-e valaha gyermekök, hogy csak kettecskén vannak. Azt mondja az apja: nem volt nekünk, felséges király, soha sem. Alekszánder sokáig nem kérdezősködött, hanem lefeküdt. Más nap reggel, mikor mosdani akar, látja, hogy az apja viszi a mosdó tálat; rá kiált az inasára: vedd el ettől az öreg embertől a mosdó tálat, mert nem vagyok méltó, hogy ilyen öreg ember tartsa a mosdó tálat előttem. Mikor megmosdott, az anyja ismét vitte a törülköző kendőt és megtörülközött.

Egy kis idő mulva azt mondja az apjának: tudja-e édes apám, mikor egy vacsora közben egy fülemile igen szépen énekelt az ablakon; mikor azt mondta, hogy beh bölcs, hatalmas ember volna, a ki meg tudná mondani, mit fütyörész az a fülemile, én pedig mikor megmondottam, bevetett a tengerbe? Tovább nem tudott beszélni, mert az apja nyakába esett és örömében sirt; az anyja is hasonlóképen. Még egynéhány napig ott mulatott; végre elindult katonáival azon város felé, melyben felesége lakott. Mihelyt oda értek, tüstént megfogatta a haditisztet és a feleségét; négy felé vágatta és a várnak négy szögire akasztatta, a vén asszonyt pedig szilaj csikó farkára kötteté és mindaddig hurczoltatá, mig egy darab sem lett belőle; maga pedig elvett egy királykisasszonyt, és még most is élnek, ha meg nem haltak.

A mű forrása: https://mek.oszk.hu/ - Magyar népmesék
Válogatta és szerkesztette: Erdélyi János
Erre a népmesére a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu