Együgyű Miska

Együgyű Miska.

Egyszer volt, hol nem volt, valahol - ha jól emlékszem a Bekecsen túl - volt egy ember, kit úgy hívtak, hogy az együgyű Miska. Rá is szolgált az istenadta mulya embere a nevére, mert egyebet sem tett világ életében sült bolondságnál.

Egyszer, hogy hogy nem, két tehénre tett szert, de még az is az egyik kajla, a másik másfél szarvú volt. Befogja Miska az állatokat s elmegy velük az erdőre fáért. Meglát a többek között egy szép derék szál cserfát. Ejha - rikkant fel összecsapva a bokáját - ezt viszem haza né. Ebből bezzeg lehet tüzelni eleget.

A fa alá tereli a teheneket a szekérrel, hogy amint a fát kivágja, dőljön egyenest a szekérre, s ne kelljen törődni azzal is, hogy külön tologassa rá.

Kivágja a fát, hát rá is dőlt az a szekérre nagy zuhanással, hanem szekeret, tehenet úgy szétlapított, mint a palacsinta. Hej, vakarta a füle tövét Miska, mit tegyen ő most! Utóljára sem tehetett egyebet, mint hogy üres kézt ne menjen haza, vette a fejszét, a szekérkötő láncot a félkarjára s hazaindult vele.

Útközben elér egy tóhoz, s meglát abban a nád között három vadrécét úszkálni. Hogy a feleségét is a tehenekért kibékítse - gondolta - lehajít a fejszéjével egyet közülük.

Csakhogy a récék elrepültek, a fejsze pedig a vízbe csubbant, s avval annyi.

Hej, törte az eszét, hogy vegye ő ki a fejszét mármost. A vízbe csak nem megy érte!

- Ne te, ne - kurjantja el magát Misó észbe kapva, - hát ez a lánc mirevaló?

Veszi a láncot, a fejsze után hajítja, hogy ahol az megkoppan, mégis csak ott a fejsze, s akkor aztán csak megérdemli a kettő, hogy utána menjen. - Hanem bezzeg hogy a lánccal is csak úgy járt; egyet sem koppant az, csak csubb, s avval vége.

Hej, méregbe jön Misó. Csak azért is megkoppantalak én, - kiáltja dühösen. Volt a zsebében húsz ezüst huszas. Elékapja nagy bosszúsan, s egyiket a másik után mind a tóba hajigálja, de csak nem koppant az egyet se. - Aj, aki ördöge van - átkozódott Misó szertelen méreggel. Csak azért is kiveszlek én mind! - Egy perc alatt nekivetkőzött s a tónak állt, megkeresni a behajigált tárgyakat.

Öreg este lett, mire a keresést megunta, de meg erőst meg is fázott a hosszas eredménytelen kutatásban. - Keresi a ruháját, hát nincs sehol, bizonyosan ellopták. Végtére is csak annyi, hogy azon pőrén ment haza, beszámolni a feleségének a napi eredményről.

Hej, éktelen méregbe jött az asszony, hogy tudott nekik annyi kárt okozni a maga sületlen eszével! - Elékapta a laskasirítőt s úgy megpotyikálta innen s túl Misót, hogy az már csak megjárt!

Másnapra virradva feltarisnyálta s elkergette az iskolába, ha egy kevés magához való észt tudnának beleverni a buta fejébe.

Amint megyen az iskola felé, talál az úton egy tarisnya pénzt. Szalad vissza nagy örvendezéssel: itt van né, Isten mégis kirendelte a tegnapi károsodás árát.

Keresi a birtokosa az elveszített pénzt, s találkozik Misóval is, s kérdi tőle: nem látott egy ilyen, meg olyan tarisnya pénzt?

Azt mondja Misó: én aztán igen, teljesen olyant, amilyent mond.

- Ugyan hol s mikor, - kérdi nagy örömmel a káros.

- Én akkor, amikor legelőször iskolába mentem!

Aj, úgy helybenhagyá a szegény káros keservében Misót, hogy még a feje is csupa daganat lett tőle, hogy minek csúfolódik vele nagy ember létére!...

Telt, múlt az idő. Azt mondja egy vasárnap az asszony: hallja-e apjuk, én elmegyek a templomba. Amíg hazajövök, ügyeljen a szál kolbászra s a fazék káposztára, nehogy odasüljön, vagy összeégjen.

Odaül az ember a tűzhöz, forgatja a kolbászt s csipegeti; forgatja a káposztát, s igen a húst, abból is. Addig s addig, hogy a káposztából a húst, a lábasból a kolbászt mind elcsipegeti s úgy jól lakik, mint egy esperes.

Ejnye, - sóhajt egyet Misó kisvártatva - hiszen ma tán vasárnap volna, vagy mi: igyunk bort is reá!

Leindul borért a pincébe, hanem a kutya is sompolygott utána. - Csiba te ne, mit leskelődöl utánam, hogy vigyed a hírt a szomszédba!

Megereszti a csapot, s akkor látja, hogy a kutya még mindig ott serte-pertél körülötte; ejnye, hogy a farkasok... engem ugyan nem árulsz be asszonyodnak, ne félj, - kikapja a hordóból a csapot s a kutya után hajítja. A kutya el is futott onnan nagy vonítva, hanem a bor is kifolyt a hordóból, mind egy cseppedős-cseppig.

- Ejnye, ejnye, teremtette, hogy tevék ilyen bolondot, - töprenkedék s vakará a fejét Misó. - Izibe nekiáll a zsáknak s elkezdi a puliszkalisztet hordogatni a pincébe, beitatni a bort. Áldott szerencsére, hogy jött haza az asszony a templomból.

Látja a kárt a pincében. Megy a konyhába, ott meglátja, hogy sem hús, sem kolbász. Erős nagy méregbe jön, elékapja a laskasirítőt, hogy elpántolja Misót, aki csak az ágy alatt tuda megmenekülni, úgy ahogy az agyonütéstől.

Nem volt Misónak már otthon-maradása. Elindult hát világgá szolgálatot keresni.

Találkozik az ördöggel. Azt mondja az ördög, hol jársz itt ember a mi országunkban?

- Én bizony szolgálatot keresnék, ha kapnék, - feleli Misó.

Megalkusznak hevenyében. Misó az ördöghez állt szolgálni, s avval hazamentek.

Hanem annyi gyermeke van az ördögnek, mint a rosta lika, de még eggyel több is. Kérik a vizet nagy lármával. Elibe gurítanak Misónak egy nagy hordót, hogy üresen is alig vonszolta, hadd hozza tele vízzel.

Megérkezik Misó a kúthoz, de tünekedett, mit csináljon ő most. Hiszen jó, hogy üresen elvoncikálta, hol erre, hol arra, de vízzel tele csak megbillenteni sem bir ekkora hordót! Amíg ő így tusakodék magában, megunják otthon várni az ördögök, s egyet utána küldenek. Meglátja Misó az ördögfit, hogy az egyenesen feléje tart. Hej, megszeppent, hogy mi lesz mármost vele. Hogy valamit csináljon, hát elékap egy fácskát s ásni kezdi vele a kút mellékét.

Kérdezi az ördögfi: hát te mit csinálsz itt?

- Mit - elkezdi Misó - hát azt hiszitek, hordom én nektek hordónként a vizet, inkább kiásom a kútat, s egyszerre hazaviszem az udvarotokra!

- Jaj, ne tedd, jaj, ne tedd, - kezdett rimánkodni az ördögfi - mert az a sok szomjas ördögfióka egyszerre mind ki találja inni, s mit iszunk vajjon azután! Inkább én hordok helyetted.

- Ammár mondás, így már nem bánom - hagyá helyben Misó kegyesen.

Másnap az erdőre küldötték fáért. Hogy vigyen ő haza akkora fákat a hátán, mikor azokból a világnagy szálfákból csak egy félreejtett szilánk is bőven elég volna hazaemelni!

Törte a fejét: mit csináljon ő most. Unalmában elkezdette azt a tengersok fát összekötözgetni.

Megúnják várni az ördögök, s egyet utána küldöttek. - Hát te most mit csinálsz itt? - kérdi az ördög, látva hogy Misó a fákat bogozza-fűzi egymáshoz.

- Mit-é, hisz csak nem járok mindennap az erdőre fáért, hát hazacipelem az egészet mind!

- Jaj, ne tedd ezt, mert ha otthon volna, mind elégetnők egyszerre s a télen egy szál fánk sem maradna. Inkább én hazahordozgatom a hátamon rátánként - ajánlkozik az ördög.

- Hát aztán úgy is jó, hordjad ebadta ördöge, ha nem lett belőled abódi pap.

Hanem otthon összesúgtak az ördögök, hogy tegyék el láb alól Misót. Elhatározták, hogy éjjel, mikor alszik, összeaprítják. - Ezer szerencséjére Misó éppen hallgatózott a kulcs likán, s meghallá a tervet.

Kérdik Miskától: Hát te ugyan hol is szoktál aludni?

Mondja, hogy ő a szín alatt, s a szokmányával takarózik.

Mikor aztán megestült az idő, vitte Misó a favágócsutakot be a szín alá, s a szokmányával beteríti, - már mintha az ő volna, - maga pedig bebújt a szalmakazalba.

Mennek éjjel az ördögök élesre fent kardokkal, s úgy felapríták a favágócsutakot, mint a forgácsot. Mondják egymás között: ez ugyan erős s kemény volt; hogy csattogott, hogy pattogott az ütések alatt, na, de csakhogy megvan.

Reggel vette Misó a szecskába vagdalt szokmányt a hátára, s indul a házba nagy pálinkás jóreggelt kívánva.

Hej, hogy megijedtek az ördögök, amint Misót elevenen meglátták.

- Hát te Miska, hogy aludtál? - kérdik tőle szepegve.

- Hát hogy! A bolhák majd megettek, úgy csípdestek! Éktelen sok ott a bolha, hanem nem is fekszem én többet oda.

Csak most kerekedett még igazi ijedtség az ördög-familiában, amikor hallották, hogy az ő súlyos kardvágásuk Misónál csak bolhacsípés számába ment. Mindjárt színültig töltöttek egy kádat arannyal, hogy vigye innen, s menjen, amerre a szeme lát, csak nekik hagyjon békét.

- De azt a bolondot csak nem teszem, hogy én vigyem! - pattogott Misó. - Ha azt akarjátok, hogy elmenjek tőletek, hozzátok haza a béremet is, különben itt ülök, amíg az esztendőm ki nem telik.

De hiszen, inkább hazavitték a kád aranyat, de még őt is a kád tetején, csak távozzék tőlük!...

A házánál éppen össze volt gyűlve a fonócéh, amikor az ördög megérkezett a kád arannyal s Misóval a kád tetején.

S mert az ördög már erőst ki volt fáradva, akkorát lehelt, hogy az asszonyokat, mint a pihetollat, úgy fujkálta fel a levegőbe, hogy azok mind a padlás felé jártak.

Megijed az ördög; fel nem foghatta, hogy mit akarnak ezek most, mert az eszeágába sem jutott, hogy az ő nagy lélekzése emelte volna a levegőbe guzsalyostól.

Kérdi Miskától: hát mit akarnak, mit csinálnak ezek a sápadt fehérnépek itt most?

Azt mondja Miska: hát nem látod, hogy azokkal a hegyes nyársakkal kerülgetnek téged, hogy nyársra húzzanak!

Hej, megijed az ördög, ledobja sebtében a kádat Miskástul, aranyostul, s úgy elfutott, mintha csak a szemét vették volna ki.

Miska pedig, kinek ezalatt az esze is megjött valamennyire, összeszedé a széjjelfolyt aranyat, s boldogul élt abból, s tán még ma is él, ha meg nem halt.

De ez igaz volt, hallák-é, úgy láttam az egész históriát, mint most.

A mű forrása: https://mek.oszk.hu/ - SZÉKELY NÉPMESÉK: A gyémánt emberke
Válogatta és szerkesztette: R.Berde Mária
Erre a népmesére a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu