A leghüségesebb királykisasszony

A leghüségesebb királykisasszony.

Volt egy kereskedő a világon, kinek nem volt egynél több gyermeke, a kit is neveztek Károlynak; és Amsterdam városában laktak, hol lakott maga a király is. A midőn már kitanulta iskoláit a fiu, kérdezte atyja: micsoda mesterségre szánja magát; ő pedig, minthogy a kereskedést jó formán érté, azt felelé, hogy szeretné maga is azt folytatni. Volt pedig az atyjának tizenkét boltja, tehát egyik boltjába oda adta őt, hogy magát jobban kimivelje, és mivelhogy már egyéb tudományokat jól értett a fiu, ezt is hamarjában megtanulta; s atyja általadta volt neki valamennyi tizenkét boltját. Egyszer megfogyatkozván portékái, igy szóla hozzá atyja: eredj már mostanában portékákat vásárolni, és mondotta nekie: el fogsz menni Törökországba, ott vásárolj mindeneket; megrakott neki tizenkét társzekeret pénzzel, s utnak indította. Midőn már szárazon tovább menni nem lehetett, kénytelen volt hajóra ülni, és tengeri utjából kiszállott egy nagy városba szombat napon, de nem tudá a szokást, hogy a kik oda szombaton érkeznek, vasárnapon ki nem eresztik. A korcsmáros, a hol volt szállva, mindezt megmondá nekie, és egyszersmind azt is, hogy itt az a szokás vagyon, hogy vasárnapokon minden ember a maga templomába isteni szolgálatot megy hallgatni. Ezekre Károly megparancsolá cselédeinek, hogy vasárnap reggeli hat órakor menjenek el mind templomba, maga pedig kilencz órakor fog elmenni. A midőn cselédei elmentek, s beléptek a templomba, ottan volt egy holttest, a kit minden embernek meg kellett pökni és reá ütni. A felállított őrállók mondották: üssenek rá és pökjék meg, s azt meg is cselekedték. A midőn már visszatértek templomból, haza érve mondották uroknak: soha sem láttunk ilyen gyalázatot, mint a hogy itt szokásban vagyon, mely csufot tesznek egy holttesttel! A ki bemegy és meg nem köpi, befogatik.

Itten Károly is elmegy a templomba, de ő se meg nem köpte, se rá nem ütött. Az őr megszólította, hogy ha nem cselekszi, mindjárt befogatik. Mindaddig nem cselekszem, felele rá Károly, mig meg nem tudom, mely okból teszik e szégyent a holt emberen. A midőn ezt megértették, mindjárt mondák város birájának, hogy itten vagyon egy ember, ki a szokásba vett köpést nem akarja tenni mindaddig, mig meg nem mondják, mi okból teszik azt a szégyent rajta. Itten a város előljárói sok adósságokkal és könyvekkel mentek ő hozzá, és mondák: ha te ezt meg akarod tudni, sok pénzt készits elő. Uram! nem bánom én, ha minden vagyonomat oda adom is, de e gyalázatos szokást nem cselekszem; mivel velem életében, annál kevésbbé holta után semmi roszat nem cselekedett. Itten a biró mondja Károlynak: hozasd el pénzedet, hogy lássuk: elég lesz-e az adósság kifizetésére. Ezzel ő is mindjárt ir egy kis levelet és elküldi a kocsmába, hogy hat társzekér pénzt hozzanak mindjárt ide. Megérkezvén a pénz, a biró megvizsgálta számát; s mondá: hallod-e, mindez kevés. Károly azonnal parancsolta, hogy a többi hat társzekérrel is hozzák el; el is hozták. Itten látván a birák, hogy bizonyosan elég lesz, mondják Károlynak: látod-e, te ember, ha meg akarod tudni, mely okból vagyon e szégyen rajta, te neked meg kell érte fizetni minden adósságait. Ez éltében igen nagy gazdag ember volt és kevély, és senkivel jót nem tett; és a ki reá szorult, nem hogy segitette volna, hanem kinevette. Egyszer isten ezen cselekedeteiért megbüntette és megszégyenedett ugy annyira, hogy semmie sem lett, és e sok adósságot tette; innen vagyon a szégyen rajta. Elbeszélvén az okát, mindjárt összehivták, a kiknek adós maradt; és minden kocsin két ember olvasta a mondott számokat, hogy kinek mennyit adjanak; de ez mind kevés volt, hanem a tizenkét társzekeret lovaival együtt eladta, és abból valamennyiöket kielégítette ugyannyira, hogy midőn a temetést is kifizette, épen csak egy polturája volt. A midőn már haza akart menni, egy öreg koldus jött eleibe és mondá nekie: Uram! nekem is tartozik egy polturával, ezt is odaadta. Ezek után cselédeit ott hagyta, maga pedig haza felé ment nagy szegényen elannyira, hogy koldulással lehetett tovább jutnia, és már szüléi is igen várták, minthogy portékára nagy szükség volt. A midőn már közelgetett városa felé, atyja épen akkor ki talált menni sétálni és összeakadott fiával. A fiu mindjárt megismerte édes atyját és megszólította: édes atyám, hogy vagyon? Erre az apa: te vagy Károly fiam? - Igenis! - Hogy vagy te? - Én igen nem jól vagyok; némely nagy hajótörést kelletett szenvednem, a tengeren a zsiványok reánk ütöttek, és minthogy fegyverünk nem volt, nem védelmezhettük magunkat, hajóinkat összelövöldözték, és engem egy deszkára a szerencse reá vetett, igy értem a szigetnek egyik részére, hol három hónapig kelle várnom, mig csak más hajó arra nem jött.

Károly atyja midőn ezen, minden kigondolt hazugsággal teljes panaszt megértette, sajnálta őt; azután, kibeszélvén magukat, haza mentek az anyához, és ennek mindent elmondottak: semmi az, csakhogy te magad itthon vagy! mondotta az anya. A fiu megint mondja szüléinek: minthogy a portéka igen szükséges, elmegyek én még mostanában. Erre az atya megrakott tizenkét gályát pénzzel és mondá nekie: menj már most Angliába. Minden rendelések megtétettek, s elindultak Anglia felé; de ott mindjárt nem vásároltak, hanem tovább kelletett menni a király városaig. Mikor a király városához közelgettek már, a város emberei azt gondolták, hogy ellenség jön reájok, mindjárt reá ágyuztak, hogy majd összetörték hajóit. Itten, a midőn gondolkozóba esett Károly: mit tegyen, vissza-e vagy tovább menjen; mindenkép roszul üt ki, azt találja mondani azon káplárnak, ki hajóján főgondviselő volt: mi tevő legyünk? Az pedig felele: ez legkevesebb. Erre kitett volt egy fehér zászlót, és ugy a városból követet küldöttek hozzája, kinek Károly elbeszélé, hogy ő kereskedő és vásárolni akar, mire a követ visszament, és megbeszélé a város eleinek. Ezek után a tenger kapui megnyittattak és igy ők is a város alá szállottak. Károly ezzel egyenesen a város parancsnokához ment, hogy tizenöt napig engedtessék meg nekie itten maradni és bevásárolni; a mit meg is engedtek. Az alatt az idő alatt kiment Károly káplárjával együtt a városba, hol mindeneket megnézvén, a város szélire is kiment a királyi palotát meglátni; és ottan három fehérszemélyt lát kikötve egy kőoszlopnál és látja itt is, mely nagy csufságot tesznek rajta. Hogy ők ketten megköpni nem akarták, megfogattak, s fölvitettek a királyhoz. Hallod-e? mondja a király, látod-e már kilenczven kilencz fej van itt felakasztva, és ha nem cselekszed, tied lesz a századik. Károly itt csak azt mondotta: fölséges király, addig nem cselekszem, mig az okát nem tudom, mivel nekem soha semmit nem vétett. Ekkor mondotta neki a király: ha te azt meg akarod tudni, ha nagyon sok pénzed van, megtudhatod, s életed megmaradhat. Erre Károly feleli: fölséges király! tizenkét gályám teli vagyon pénzzel. Erre a király feleli: hogy ha vagyon annyi pénzed, mennyit az én óriásom el nem bir, megmaradhat pénzed s életed is, de ha be birja hozni, akkor pénzed, nem különben életed is el fogod veszteni. Károly itten elküldé káplárját a gályára, hogy mondja meg a többieknek, a pénzt valamennyit hogy aranyra váltsák fel. De Károlyt mind a mellett el nem eresztette a király, hanem elbeszélette neki, mi okból szenvednek azon kikötött leányok, az óriásnak pedig huszonnégy bivalybőrből egy zacskót varratott. No már most elmondom, Károly, hallgasd. Az egyik egy herczegkisasszony, Francziaországnak leánya, a kettő pedig szobaleány. Az apjával midőn háborut tartottam volna, engemet elfogatott és erős helyre tétetett; de minthogy ezen erős óriásom találkozott, őt meggyőztem, s atyján boszumat nem tölthetvén, leányán követem ezen szégyent.

A midőn már a pénzeket felváltották, Károly ismét berakatta az aranyakat hajóiba. Erre Károly, a király, és a magokkal vitt óriás, ki hóna alatt vitte a zacskót, oda mentek. Amint már oda mentek, az óriás rakta zacskóba az aranyokat és valamennyi tiz gályából már belé rakta, de látván, hogy bizony belé nem megy, megrázta a zacskót és a tizenegyediket is belé rakta. Ismét látta, hogy már több nem férhet belé, lábával is csömöszölte és ugy a tizenkettediknek is felét belé rakta, de egészen belé nem rakhatta, minthogy teli volt már a zacskó. Ekkor felkapta a zacskót az óriás, a király elől ment, Károly pedig hátul. A midőn látta Károly, hogy az óriás elfárad, minthogy inai reszkedtek, fohászkodik az egekhez: hogy el ne hagyja őt s ne engedje, hogy e mérges király boszut állhasson rajta. A pogány király pedig örült magában, de a midőn a rezidenczia grádicsán nagy erősen vitte az óriás a zacskót teli aranynyal, és az utolsóra fellépni akart, visszaesett és kimult a világból, a zacskó is kilyukadt, az arany egész a kapuajtóig folyt. Erre azt mondja a király: no, Károly, vesztél volna országodban pénzeddel, herczegkisasszonyoddal együtt, csak ezen óriásom megélne. Erre mindjárt takarították gályára a pénzeket és minthogy azt parancsolta a király, hogy ha huszonnégy óra alatt ki nem mennek országából, mind fölakasztatja őket, igen nagyon siettek, csak hogy mentül hamarább berakhassák. Károly pedig az alatt az idő alatt káplárjával a herczegkisasszonyt és két szobaleányt feleresztették az oszloptól és magokkal a hajóra vitték. A midőn már berakták a pénzt, nagy hamarjában elindultak és ugy eveztek, hogy huszonnégy óra alatt az országból kimenjenek és szerencsésen ki is mentek, ugy tehát boszuját a király rajtok nem tölthette.

Egyszer találtak egy kis várost, a hol is megállottak tizenöt napra. Itt minden cselédeinek mondotta: vegyetek pénzt a mennyire szükségtek vagyon és vásároljatok be magatoknak. Az alatt az idő alatt a fehérszemélyek ruhát csináltattak és régenti szinöket megkapták; kivált a herczegkisasszony fölötte szép volt, ő pedig csináltatott egy pár gyürüt, másikat szinte, a William nevü herczegkisasszonynak. Tizenöt nap lefolyása után elutaztak Amsterdam felé; midőn közeledtek, Károly parancsolá cselédeinek, hogy három ágyut süssenek el, hogy tudhassa jövetelét atyja. A városban nem tudták, mire vélni ezen lövést, a király igen megiedt, minthogy katonaságai épen otthon nem valának, hanem kiüttetett egy fehér zászlót, hogy szabadon bejöhet a városba. A mint bemennek a városba, látta a király, hogy ez nem ellenség; s midőn a szép herczegasszonyt és az aranyokat is látta, miképen hordják haza felé, azt gondolta, hogy ez valami nagy vitéz, azért is nagy lövésekkel tisztelte. Atyja nem igen bánta, hogy portékát nem hozott, sőt megörült a külső országból hozott szép pénzen; kinek is azt mondotta, hogy a megszabadított herczegkisasszonyt feleségül fogja venni. Ezen főkép megörvendezett a herczegkisasszony és monda nekie, ugymint Károlynak: hallod-e, el kellene már minekünk menni az én atyám országába is; hanem minekelőtte elmennénk, látod, ime, ezen fakó lovat, én festettem, menj el és akárhol keress efélét és hozd haza. Elméne Károly föl s alá országában, de sehol sem látott ő olyan formát.

Egykor, a midőn már visszajőne, lát egy öreg embert egy kocsival, a mint a sárból nem tudja kihuzni a befogott két ló. Azzal leszáll a maga lováról, hozzá fogja és igy kihuzatja a kocsit. Ez idő alatt elérkezett a szegény embernek hátramaradt csikója. A mint meglátta Károly, gondolá: efélét még nem láttam. Ezzel kiveszi a festett lovat, és egészen hasonlónak lelte hozzája; adott száz aranyat érette anyjostól; de minthogy a szegény ember sajnálta csikaját, ezt pedig ő észrevette, ugyanazért adott neki két száz aranyat. Azután haza méne a vett csikóval, megmutatá a herczegkisasszonynak, a ki is azt mondotta: ez a csikó épen olyan, mint az én atyámé volt, hanem, mondja, édes Károlyom, add jó cseléd keze alá, hogy pihenje ki magát, azután el fogsz menni Párisba édes atyámhoz, és adok magaddal egy levelet, melyben meg lesz irva, hogy ki szabadított meg és hol, és az is meg lesz irva, hogy jőjön ő ide hozzám, különben ha én megyek előbb oda, szerencsés nem leszek. A midőn már a csikó valami fél esztendeig nyugodott, elindult Károly és egy dereglyén, vizen ment egész Francziaországig, és a lovacskát is magával vitte, meg a királyi ruhát. A mint szárazra lépett, kikötötte a dereglyét, felöltözött királyi ruhába, felült a lovára; és a ki látta, mind azt mondotta, hogy ő lenne a párisi király. A midőn beért a városba, a rezidencziánál kverauszt kiáltottak. Leszállván lováról, meg sem köté azt, hanem csak ugy hagyta, hogy lejövetelekor annál hamarább elindulhasson, mivel nem akarta magát fölismértetni. Fölméne hát a királyhoz, köszön, átadja neki a levelet, melyet is nagy örömmutatással viszonzott a király, ő lejött és elnyargalt. A midőn felnyitá a király a levelet, mindjárt az elején olvasta, hogy ez a fiu, a ki engem a szégyentől megszabadított, hanem jőjön érettem és keressen meg; itt vagyok Amsterdam városában. A midőn már megértette a levelet, azonnal utána küldött Károlynak a király, a kit is, minthogy tengerre még nem szállhatott, elvittek a király elibe; ki neki ezt mondotta: mint mertél házamtól oly hamar elindulni, nekem igen nagy érdemet tettél, s melyet neked megjutalmazni tartozom. Én mostanában el nem mehetek oda, hanem adok hat gyalog ezredet egy generálissal, menj és ugy hozd fel leányomat. Itten mindjárt gályára ültek és a mint közeledtek már Amsterdam városához, kéri Károly a kommandírozó generálist, hogy a vele jött katonákkal lövessen el három ágyut; a melyet midőn ellőttek, a király azt gondolta, hogy Károly ismét valamely országot nyert és ujonnan atyjához jő.

A mint már valamennyien kiszállottak a szárazra, William herczegkisasszony elejökbe jött, és mondotta: édes Károlyom, most nem voltál szerencsés, mivel atyám nem jöhet. Itten a generálist a kereskedő házába bekvártélyozták, a többi katonaságot pedig a városba, és az egész idő alatt ingyen tartották, nem kellett fizetni ételük, italukért. De minthogy a herczegkisasszonynak nem volt már maradása, reábeszélte Károlyt és elindultak Francziaországba az ő atyjához, a király pedig a legnagyobb pompával kisértette ki a városból.

A herczegkisasszony, Károly és a generális egy gályán mentek. A többi között a midőn a tengeren mennének, belé szeret a generális a herczegkisasszonyba és gondolta magában: ha én Károlyt el nem vesztem, el nem érhetem kivánságomat. Igy a midőn már jó messze voltak Amsterdam városától, találtak egy szigetre, a hol szép sétáló hely volt. Károly kiméne sétálni, mit a generális látván, azonnal parancsolta legényeinek, hogy onnan tovább menjenek. A gályán az egész dolgot senki sem vette észre, hanem csak az őr, de a kit megesketett és megajándékozott a generális, hogy csak senkinek se szóljon, ha pedig haza érnek, feljebb viszi. És elindultak a nélkül, hogy Károly észrevette volna, s a leány is aludt az alatt; s a midőn fölkelt, kereste Károlyt, s kérdezte a többitől, hogy hol volna, de senki sem tudván róla szólani, azon gondolatra is jött, hogy tengerbe ugrott volna, és föltette magában, hogy Károlyról soha meg nem felejtkezik.

A midőn már haza értek a királynak legelső kérdése is Károly volt, hogymintléte felől tudakozódott, a generális azt felelte: nem tudom; a leányzó sem tudott felőle semmit. Már jó ideig volt otthon a herczegkisasszony, de mindig szomorkodott szeretett Károlya után. A generális megkérette ugyan, de azt felelte: ő nem megy férjhez, mivel Károlyát várja; atyját pedig megkérte, hogy adjon neki egy esztendőt, egy hónapot és egy napot, mig utána várakozhassék; és a város végére csináltatott egy kocsmát s parancsolatul adá, hogy Károly nevére mindent ingyen adjanak; ő maga mindennap kiment oda s a maga szobájában sirván, csókolta gyürüjét, melyen rajta volt Károly neve.

Károly már esztendeje, hogy azalatt mindig gyökerekkel élt és soha senkit sem látott arra menni; hanem egykor arra jön egy öreg ember, kit magához intett. Az öreg oda menvén, igy szóla: állj be csónakomba. Erre szinte megváltozott Károly és kérdé: hogy tudod, jó öreg, hogy engem ugy neveznek? Engemet jól ismersz, csak a nevemet megmondjam. Ez általvitte őt és adott neki három aranyat, mondván: én vagyok azon ember, a kit Törökországban magad költségén megszabadítottál; én voltam a holttest a templomajtó mellett, neked köszönhetem, hogy élek; eredj már most Párisba; szeretőd még sem ment férjhez, hanem a város végén csináltatott nevedre egy kocsmát, ott minden ember, a ki csak nevedet tudja említeni, ingyen kap, a mit akar; a herczegkisasszony mindennap kijár. Eredj oda, szerencsés leszesz. Ezzel elbucsuztak egymástól; s megköszönvén az öregnek jóakaratját, Károly elindult Páris felé. Párisba érve, mig pénzében tartott, beszállott a kocsmába és kért magának egy külön szobát. Már harmad napig éldegélt ott a maga pénzén s épen akkor eresztgette el obsittal katonáit a franczia király. A többi között egy épen arra ment; egyik kezében az obsit, másikban pedig négy krajczár és káromkodék: huszonnégy esztendeje, hogy szolgálom és csak négy krajczárral fizetett ki! Károly meglátta és magához felhítta az obsitost, s kérdezé tőle: mi bajod? mire mindeneket elbeszélt a katona, Károly pedig mondá: miért nem kére kend többet tőle? Kértem én, de nem adott. No, várjon kend, adja ide munkáját, elmegyek én a kend személyében; maradjon itt addig. Felöltözött katonának, elment a kocsmába és mondá: adjatok enni, inni; pénzt is, mivel nagy szükségem van, a Károly nevére. A kocsmáros kérdi: mennyi kell; felelé: három tuczat arany; a melyet meg is kapott és visszament szállására, s mondá az obsitosnak: lássa kend, ime kaptam három tuczatot, de várjon kend holnapig, még egyszer el fogok menni, talántán jól el fog sülni a puska.

Más nap kiment a herczegkisasszony a kocsmába és kérdezé: volt-e itten valaki, a ki Károlyról emlitést tett volna? Igenis volt egy obsitos katona, kinek kivánságát be is teljesitettük. - Más nap ismét elmegy oda és kér ujonnan a Károly nevére enni, inni, és hat tuczat aranyat, mit meg is adtak neki, és az öreg katonának mondá: no, lássa kend, a király megint adott hat tuczatot, hanem várjon kend még egy nap, mivel engemet biztattak. A herczegkisasszony a midőn ismét kiment a kocsmába, kérdezte, nem volt-e itt valaki a Károly nevére kérni valamit; felelék: ujra itt volt a katona és megkapta a mit kért. A herczegkisasszony sírt, ritt és kérte istent, hogy ha még életben volna, hozná eleibe, mivel már az idő vége tája felé jár, s igy férjhez kell mennie. - A harmadik nap is elméne a katona és kért a Károly nevére enni, inni és tizenkét tuczat aranyat; máskülönben azon aranyos pohárból inni, melyből a herczegkisasszony szokott ivogatni. Ezt ugyan eleinte nem akarták, de minthogy azt felelte, hogy senki kérését meg nem vethetik, ha Károly nevére kér, igy tehát tele töltötték borral; és ő félig kiitta, gyürüjét pedig belé tette és meghagyta, hogy a herczegkisasszonynak mondják meg, hogy "a Károly nevére kérem, igya meg ezen bort." Midőn elment a katona, nézék, hogy valami nincs-e a pohárban; látják az arany gyürüt, örülnek, hogy meg nem itta mind; mert ha megitta volna, elvitte volna magával a gyürüt, melyet a herczegkisasszony tegnap felejtett a pohárban.

Károly haza megy szállására és átadja az öreg valóságos katonának, a mit hozott, mondván: no, öreg, itt van; már kifizették kendet, többet nem kap, menjen isten hirével. Erre mondja a katona: ha ezt mind nekem szerzé, fele a magáé; de Károly megköszönte és el nem vette, hanem mondá: van nekem miből elélni; igy elment a katona, ő pedig felöltözködött maga ruhájába. A herczegkisasszony midőn megint ujra kiment, kérdezősködött a kocsmában: nem volt-e itt valaki Károly nevére kérni. Volt, mondák, megint az öreg katona, és a fölséges herczegkisasszony poharábul kivánkozott inni, melyet oda is adtunk, hanem: a Károly nevére, igya meg ezt a fél pohár bort. De jó, hogy egészen meg nem itta! felséged gyürüje benne volt. Erre mondja a princzeszné: micsoda gyürü? az enyém ujjomon van. De ez épen olyan. Mutassátok. Hát ekkor látja, hogy Károlynak adott gyürüje az; min igen nagyon megörült és megitta hagyott borát, tudakozván tőlök, micsoda katona volt az. Huszonnégy esztendős szolga volt, elment haza; többé már el nem fog jőni.

A herczegkisasszony elment haza atyjához és mondja nekie, hogy Károly életben vagyon, hanem az eleresztett katonákat hivassa be, hogy megnézhesse őket; a minthogy nem sokára megérkeztek. A midőn már mind együtt voltak, megnézegette őket, de egyik sem volt közülök, a kit akart. Erre azt mondja: halljátok, öregek, nem volt-e valamelyitek ruhája máson? s kérdezvén, emberségére fogadta, hogy semmi bántása nem lesz. Erre az öreg katona azt kiáltja: fölséges princzeszné, én nem bánom, akármi bántásom lesz is, én ruhámat egyszer odadtam egy fiatal urnak, ki a város szélén van egy kocsmában. És mit adott neked? Ennyi meg ennyi aranyat, de én azt sem tudom, honnan hozta. Ezt az embert a herczegkisasszony jól megajándékozta, és a többit is, hogy visszafáradtak, a mikor elmentek mind.

Erre mindjárt a király befogat egy hintóba négy lovat, nagy pompával oda mentek, de midőn a kocsmárost megkérdezték, hogy volna-e ott egy vidéki? s az megmutatta; már ekkor becsukta magát Károly. Mondják neki: nyitná fel és zörgetnek; erre azt mondja: menjetek, én tolvaj nem vagyok, se rosz ember, tehát hagyjatok békét. Nem, nem! a király küldött éretted; de minthogy semmit sem vehettek rajta, visszamentek megjelenteni, hogy mint van a dolog. A herczegkisasszony azonnal maga ment egy generalis kulcscsal; kinyitotta, és bement a szobába. Károly is kirántotta kardját, egynéhányat reá vert, és mondta nekie: ha mindjárt ki nem mész, keresztülszurlak. Erre felelé a herczegkisasszony: édes Károlyom, nem bánom én, szivesen meghalok kezed által, ugy is te szabaditottál meg. Ezen szavaira fölemelte és megcsókolta őt, mondván, ne gondold, kedvesem, hogy talán méregből vertelek volna, de csak meg akartam tudni, minő szeretettel vagy irántam. Ezzel haza mentek; és elbeszélvén a generalis cselekedetét, azonnal elvétette életét a király, és igy nagy lakodalmat tartottak, örültek a megszabadult leányon, valamint Károly visszakerülésén is. Azután elmentek Károly szüléihez, kik többé nem folytattak kereskedést, hanem velök együtt Párisba mentek lakni, s ottan éltek nagy megegyezéssel több jó esztendőket.

A mű forrása: https://mek.oszk.hu/ - Magyar népmesék
Válogatta és szerkesztette: Erdélyi János
Erre a népmesére a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu