A bátorság vize

A bátorság vize.

A bátorság vize
 
Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, egy kis falucskában élt egy kisfiú, s volt ennek a kisfiúnak egy fogyatékossága. Nagyon gyávának érezte magát, és ettől Ő rettenetesen szenvedett. 
Ha jött egy nagyobb kutya, ő bizony elszaladt, és nem mert felmászni egy aprócska fára sem. Még a labdától is félt, ha felé repült. Ezért aztán nem is barátkozott vele senki, kicsúfolták és nevettek rajta. 
Egy napon szégyenében elhatározta, hogy Ő bizony világgá megy. Vállára vetette nagyapja tarisznyáját, csent egy-két pogácsát a nagymama kosarából, és nekiindult, hátha valahol ráakad a bátorságra. 
Ment-mendegélt az erdőben, mígnem ráesteledett, és már nagyon megbánta, hogy elindult. Lekuporodott egy fa tövébe és sírva fakadt. 
Ahogy ott sírdogált egyszer csak egy lámpás imbolygó fényére lett figyelmes. Ahogy közelebb ért, látta, hogy egy vénséges anyóka az, s azért jár olyan furcsán mert egy fával teli kosarat cipel. Jól nevelt kisfiú volt Jancsika, meg erős is a mezőn végzett munkáktól. Rögvest elfelejtette minden baját, odaszaladt a nénéhez, átvette terhét, s elcipelte az erdő közepében lévő kunyhóhoz. Az anyó nagyon hálás volt a fiúnak, ezért egy csodás bronznyelű bicskát ajándékozott neki. De figyelmeztette, hogy óvatos legyen, mert az bizony bármit elvág. Aztán az anyóka megkérdezte: 
–     Hogy hívnak, és mi járatban vagy errefelé fiúcska?  
–     Jancsika a becsületes nevem, és én bizony elszöktem otthonról, mert szeretném megtalálni a bátorságot. Nagyapa mindig azt mondja, hogy aki elég bátor, az bármit elérhet.
–     Nem beszél bolondságokat a te nagyapád. Nos, Jancsika engem pedig Varázslatos Nénének hívnak! Már százesztendős vagyok és régóta járom ezt az erdőt, de olyan jó emberrel, mint te ritkán találkozom! 
–     Mit érek a jó szívemmel, ha mindenki kinevet, mert gyáva vagyok?
–     Többet érsz, mint hinnéd! Mert jó tett helyébe jót várj, segítek neked! Messze innen, túl az Üveghegyen, van egy vár, a Sárkánykígyó – minden tudójának és teremtőjének – vára. Annak a várnak van egy magas tornya. Annak a toronynak a legtetejében őrzi a Sárkánykígyó a bátorság vizét. Ha megválaszolod a sárkánynak három kérdését, és felteszel neki egyet, amire ő nem tud megfelelni, akkor elnyerheted tőle a varázsvizet! De jaj neked, ha nem sikerül, mert örökre a vára rabja maradsz! 
Megköszönte a segítséget, és útnak eredt Jancsika. Ment-mendegélt amikor egyszer csak keserves ordításra lett figyelmes. Nagyon inába szállt az a kevés bátorsága is, hát elrejtőzött egy fa mögött. Az ordítás újra felhangzott, és olyan panaszos hangot ő bizony még soha nem hallott. 
Kikukucskált a rejteke mögül, és mit lát? Egy hatalmas medve jajgat ott, a lába beszorult az orvvadászok csapdájába. Törte a fejét, mitévő legyen, mígnem úgy határozott, hogy megvárja, amíg a medve elalszik, és akkor kiszabadítja a szegény párát. Nagyon sokáig kellett várakoznia, mert csak nem akart elaludni a mackó, csak bőgött panaszosan. Mikor a látóhatár vörösbe fordult, és a nap behúzta sugarait a hegy mögé, végre elnyomta az álom. 
Jancsika nem tétlenkedett, kipattant a rejtekéből, elővette a tarisznyájából a bicskát, és nagyot suhintott vele a csapdára. Le is hullott az nyomban. De felébredt erre a medve és nagyot bődült.
Nagy szél kerekedett ekkor, hajlongani kezdtek a fák, mintha ki akarnának dőlni tövestől. A medve eliramodott a sűrű erdőbe. Jancsikának meg el kellett takarni a szemét, mert telement az erdő porával. Mikor csitult a szél, és elült a por, hát mit lát? Egy ragyogó, fehér ruhájú ember állott előtte, kezében kígyófejű galagonya bottal, hófehér szakálla a földig ért. 
A kisfiúcska nagyon megszeppent.
–     Hát te ki vagy apóka? – kérdezte remegő hangon.
–     Én vagyok a Fehér Táltos, én vigyázom és gyógyítom ennek a Kerek Erdőnek minden élőlényét. Megjutalmazlak, mert megmentetted állatestvérünket, az erdőnek királyát. Mondd hát, mit tehetek érted?
–     Én a Sárkánykígyó várát keresem kedves táltos! 
–     Ugyan mi dolgod neked ott?
A fiúcska lehajtotta a fejét.
–     Engem mindig kinevetnek a gyávaságom miatt, ezért el szeretném nyerni a bátorság vizét!
–     Jó tett helyébe jót várj fiam! –  mondta a Fehér Táltos – Messze van innen a Sárkánykígyó vára, de van egy rövidebb út!  Kiérve-e Kerek Erdőből, egy rétet látsz majd, azon menj csak előre egyenest, és elérsz a Sötétség Erdejéhez. Ha azon átkelsz, célba érsz! De tudd, hogy ott Lidércek, és gonosz Éjdémonok laknak, és ha nem vigyázol, nem csupán a tested veszejtik el, de elrabolják a lelkedet is örökre! De ha a tiszta szíved szavára figyelsz, akkor nem érhet baj! A sötétség mindig fél a világosságtól, ezt ne feledd! 
Jancsika illedelmesen megköszönte a segítséget. 
Ment három nap három éjjel, mire elérkezett a Sötét Erdőbe. Nehezen haladt az ágas-bogas növényzettől, és mintha minden bokorból vörös szempárok lestek volna rá. Aztán valaki egyszer csak rekedt hangon megszólította. 
–     Segíts rajtam te gyermek! Ígérem nem bánod meg! 
Amikor megpillantotta a hang gazdáját a szíve is majd kiugrott ijedtében. A rémséges teremtmény ott kapálódzott egy tölgyfa hatalmas törzséhez kötözve.  
A fiúcska kapkodta a levegőt, és nagy nehezen megszólalt. 
–     Hiszen te egy lidérc vagy! Ha elengedlek, nem fogsz-e bántani? 
–     Lidércnek bizony lidérc vagyok, de Ezüstlidérc! Szerencsét hozok az emberekre, ha jól bánnak velem. Épp ezért a gonosz Éjdémonok kikötöztek ide, hogy itt érjen az éhhalál.
Hitte is meg nem is a fiúcska, amit beszélt az Ezüstlidérc, de megesett a szíve a szegény teremtményen. Eloldozta hát, és még pogácsát is adott neki.  De akkor hirtelen megéledt az erdő és sötét árnyak gyülekeztek köréjük. Megijedt a lidérc, és elbújt egy fa mögé, onnan könyörgött a kisfiúnak, hogy tegyen valamit. Jancsika még inkább megsajnálta, gondolván, az még gyávább, mint Ő maga. Egy kő és egy száraz gally segítségével tüzet pattintott hát, aztán letépte és egy botra csavarta az inge ujját, majd a tűzbe mártotta. Mikor az árnyak közel értek, megsuhintotta a fáklyát. Menekült az Éjdémon sereg, úgy megijedtek a tűztől, hogy meg sem álltak a Sötét Erdő közepéig. 
–     Jó tett helyébe jót várj! – mondta az Ezüstlidérc – De most igyekezned kell, mert a démonokat csak kis időre ijesztetted el! Pár lépés és kijutsz a Napfény Tisztására, amely körbeveszi ezt az erdőt, és ott már nincs hatalmuk feletted. De áruld el hova tartasz ezen a veszélyes vidéken te fiú? 
–   Megyek a Sárkánykígyó várába, mert el akarom nyerni tőle a bátorság vizét! 
–   Nagy fába vágtad a fejszédet! Azt beszélik, a kerek-e világon nincs olyan dolog, amit a Sárkánykígyó ne tudna! Már sok nemes vitéz ragadt a várában! De adok egy jó tanácsot! Kérdezd a Sárkánykígyót önmagáról, mert másokat jól látunk, de a legkevésbé önmagunkat ismerjük! Most pedig indulj és kövesd a Sarkcsillagot!
Jancsika megköszönte, és elindult fel a várba. 
Ahogy belépett a kapun, azonnal elébe termett a hatalmas Sárkánykígyó. 
–     Mit keresel itt te embergyermek? – kérdezte dörgő hangon, miközben köré tekeredett pikkelyes farkával. 
–     Én bizony jöttem, hogy megfeleljek a kérdéseidre, és elnyerjem tőled a bátorság vizét! – mondta Jancsika. 
–     Tudod-e, hogy mi az ára annak? 
–     Bizony tudom!
Megörült a Sárkánykígyó, és rögtön fel is tette az első kérdését. 
–     Mondd meg nekem, ki vigyázza a Kerek Erdőt és annak minden élőlényét? 
–     Hát a Fehér Táltos! – vágta rá a fiúcska. 
Bosszankodott a Sárkánykígyó egy kicsit, aztán feltette a következő kérdését.
–     Lakik annak a Kerek Erdőnek a közepén az ősöreg Varázslatos Néne! Hányszor fordult már az idő kereke télből a nyárba felette?  
–     Éppen százszor! – mondta büszkén a fiúcska. 
Morgolódott magában a Sárkánykígyó, hogy ezt is eltalálta a gyermek. 
–     Na de ezt már biztosan nem tudod! Meddig terjed az Éjdémonok fejedelmének a birodalma?
–     Csak addig, míg ki nem jutunk a Napfény Tisztására!
–     Ejnye, de okos vagy te gyermek! – bosszankodott a Sárkánykígyó.  – Na de most neked kell kérdezned tőlem!
–     Mondd meg nekem te Sárkánykígyó, de ízibe, hány sárkánytaréj van a te hátadon a fejed búbjától, a farkad végéig. 
Borzalmas tekergőzésbe kezdett a Sárkánykígyó, össze-vissza fickándozott, de csak nem tudott úgy hátrahajlani, hogy lássa saját magát egészében.  Kénytelen-kelletlen elismerte, hogy nem tudja a választ. Dúlt-fúlt, s felreppent a magasba, aztán körbetekeregte a várat, majd felkúszott az égre, le a földre, végül berepült a vár legmagasabb tornyába. 
Mikor újra előtte állott, ott volt nála a varázsital. 
–     Itt a bátorság vize te fiú, és én mondom megérdemled!
Jancsika elvette az üveget és ahogy azt a fény felé fordította, úgy csillogott, ragyogott az, mint maga a nap. 
–     Ez egy mágikus üveg, amelyből sosem fogy ki a varázs! De el ne ejtsd, mert könnyű kristályból alkották a tündérek! Fontos, hogy csak akkor igyál, amikor valóban félsz, különben ellened fordul a varázs, és olyan gyávaság vesz rajtad erőt, hogy önmagadtól is megijedsz!  Megértetted? 
–     Bizony, megértettem Sárkány komám!
A fiúcska boldogan hagyta ott a várat, és elindult hazafelé. Amikor azonban a Sötét Erdőbe ért, a bosszúszomjas Éjdémonok azonnal a nyomába eredtek. Szaladt, ahogyan bírt, de érezte, hogy a félelem bizony kiszívja a csontjaiból az erőt. Pedig már látta a fák lombján átsejleni a Napfény Tisztását.  Kikapta hát a bátorság vizét a tarisznyájából, de ahogy a szájához emelte megbotlott egy gyökérbe és elvágódott a földön. Az Éjdémonok rögtön ott termettek mellette.
–     Most megvagy te fiú, és csúf halált fogsz halni! – sivította a fejedelmük.
A kisfiú szíve majd kiugrott a helyéből ijedtében, ahogy a rút pofába bámult.
–     Ne bánts engem Éjdémon Uram, én csak egy gyáva kisfiú vagyok! Ha meghagyod szegény életem, cserébe neked adom ezt a varázsitalt, amit most nyertem el a Sárkánykígyótól.  
Az Éjdémon gyanakodva szemlélte az üvegcsét.
–     Aztán miféle varázsital ez? De ne hazudj nekem, ha kedves az életed!
–     Ha ezt megiszod, bármit elérhetsz ezen a világon!  
Felcsillant az Éjdémon szeme, kikapta a fiúcska kezéből az üveget, és felhörpintette mind. Aztán egyik pillanatról a másikra elfehéredett, és remegni kezdett, mint a kocsonya. Úgy hajította el az üveget, ki az erdőből, mintha megharapta volna. Arra mászott egy kis csiga, éppen az Éjdémon feje mellett egy ágon, és kíváncsian kinyújtotta felé a szemeit, vajon mitől ilyen furcsa a színe. Úgy megijedt ettől az Éjdémonok Fejedelme, hogy nem bírta tovább türtőztetni magát, hatalmasat sikított és világgá szaladt. 
Jancsika sem volt rest, kihasználva a démonok zavarodottságát, felpattant és meg sem állt a Napfény Tisztásáig. Az Éjdémonok megtorpantak az erdő szélén, mert nem tudtak kimenni a fényre. 
Örült a fiúcska, hogyne örült volna, hiszen megmenekült a lelke. De aztán rögtön el is kámpicsorodott, mert meglátta a kristályüveget a földön. Darabokra tört, és minden csepp kifolyt belőle. Lekuporodott egy fa tövébe és keservesen sírni kezdett. 
Forgószél kerekedett akkor, s megint megjelent a Fehér Táltos.
–     Hát te mit itatod itt az egereket fiam? Nem sikerült tán legyőznöd a Sárkánykígyót?
–     Sikerült az bátyám, de megtámadtak az Éjdémonok és eltörött a kristályüveg. Nem mehetek most haza szégyenszemre. A fiúk a faluban megint kinevetnek! Ők semmitől sem félnek!
–     Ó, fiam, de hiszen mindenki fél! Nincs az Öreg Istennek olyam teremtménye ezen a földön, aki ne félne!
–     Nincsen? Az oroszlán csak nem fél?
–     Bizony, még az oroszlán is fél egy nála erősebb oroszlántól! 
Jancsika a fejét vakargatta.
–     De én akkor is elbuktam! A bátorság vize örökre elveszett. 
A Fehér Táltos felkacagott. 
Hiszen nincs neked szükséged arra a varázsitalra fiam! Megmentetted a medvét, túljártál az Éjdémonok eszén, s legyőzted a Sárkánykígyót is! A varázslat és a bátorság ott van benned!
–     De én végig féltem közben! Nem vagyok bátor! – szipogta Jancsika. 
–     Bátornak lenni nem azt jelenti, hogy nem félünk! Hanem azt, hogy megtesszük azt, amitől félünk! Tehát én nálad bátrabb kisfiút még nem láttam ezen a világon! – mosolygott a táltos. 
Jancsika ezen elgondolkodott, és némi büszkeséggel állapította meg, hogy a Fehér Táltosnak bizony igaza van. Az folytatta:
–     Menj csak haza nyugodtan, és én mondom neked, nem leszel egyedül! A barátod veled tart majd!
–     De hát nekem egyetlen barátom sincs! – szomorodott el Jancsika.
–     Na, majd meglátod! Mikor odaérsz a falu határába, a búzatábla széléhez, ahol a mezei nyulak odúja van, ott fordulj a négy égtáj felé, és rikkantsd el a nevem. 
A kisfiú így is tett. Mikor hazaért megállt a búzatábla szélén és négyet rikkantott a négy égtáj felé.
Zúgni, hajladozni kezdett az erdő és előlépett onnan a medve. Nem szólt az semmit, csak intett, hogy ugorjon a hátára, aztán lomha mozgásával, méretes popóját ringatva elindult be a faluba. 
A falu népe, mikor meglátták az óriási medvét, bíz százan százfelé szaladtak.
–     Látod fiú, nincs olyan ember a világon, aki ne félne valamitől!  – mondta a medve, aztán elköszönt és visszaballagott az erdőbe. 
Jancsika bátorságának híre hetedhét határt bejárt.  Csak úgy özönlöttek mindenfelől a gyerekek, akik vele akartak barátkozni, s csak úgy emlegették: A világ legbátrabb kisfiúja, aki megszelídítette a medvét.