Az undok sapka, a háklis nyúl, és a dülledt szemű kisegér


https://webshop.meskete.hu

 Élt egyszer ezen a nagyvilágon valahol egy háklis nyúl. Annyit morgott az életében, hogy végül, mire észbe kapott, már elmorgott maga mellől mindenkit. Egyre magányosabb lett, míg végül erőt vett rajta a búskomorság. Egyik szomorú napján, amint ott ...

Kép forrása: freepik.com


 Élt egyszer ezen a nagyvilágon valahol egy háklis nyúl. Annyit morgott az életében, hogy végül, mire észbe kapott, már elmorgott maga mellől mindenkit. Egyre magányosabb lett, míg végül erőt vett rajta a búskomorság. Egyik szomorú napján, amint ott ájuldozott egy fa alatt bánatában, meghallotta, miről csicseregnek a madarak a feje felett az ágon. Azt beszélték, hogy messze onnan, a Banyaföldén túl, az Égig Érő Fa tövében van a Boldogság Földje. Minden teremtett lelket, aki oda belép, örökkön örökké csupa öröm jár át.
Megörült a nyúl ennek és rögvest erő költözött a lábaiba.
Felpattant, vándorbotot ragadott, és serényen nekiindult az erdőnek. Úgy gondolta, majd útközben csak talál valakit, aki útbaigazítást adhat.
Már jó ideje koptatta az erdő talaját, amikor sírást hallott. Kereste a hang gazdáját, de sehol se látta. Tovább ment hát, mikor is olyan sikítás hangzott a talpa alatt, hogy majd letépte a saját a füleit ijedtében.
Hát ahogy lenéz, látja, hogy egy kisegér vinnyog ott, akinek akkora szemei voltak, mint egy golyóbis. Véletlen rálépett az egérke farkincájára, azért sikított akkorát.
–     Miért itatod itt az egértársaid te dülledt szemű kisegér? –  kérdezte a nyúl.
–     Hát nézz rám nyúl! – kiabálta a kisegér – Olyan csúfi nagy szemeim vannak, mindenki csak kikacag.
–     Nem tudnál egy picit halkabban beszélni? Nem vagyok süket!
–     Szerinted hangosan beszélek?
–     Nem, nem beszélsz hangosan, hanem konkrétan ordítozol!
–     Ohh!  – kiáltotta a kisegér – Most is?
–     Hagyjuk!  – mondta a nyúl a fejét csóválva. – Szerintem neked ettől a sok kiabálástól lett ilyen gülü szemed!  
–     Most mit tegyek?  – visította a kisegér.
–     Gyere velem! A Boldogság Földjére megyek! Ott a szomorúságot és a bajt hírből sem ismerik, tejjel mézzel folyó Kánaán az! Aki oda belép, megszépül kívül, belül.  Ezt csiripelték a madarak!
–     No, nem egészen ezt mondtuk! – szólt le az égből egy madár.
–     Ez a lényege, jó?   – morogta vissza a Nyúl.
–     Ez csudajó! Veled megyek!  – pattant fel a kisegér boldogan és kitörölte a szeméből az utolsó könnycseppet is, ami akkora volt, hogy a hangyák cunami felkiáltással sikítva menekülni kezdtek az avarba.
–     Hogy hívnak téged kedves idegen? – kérdezte a kisegér.
–     Háklinak. De ne merd megkérdezni miért!
–     Oké Hákli! Én Terepkész vagyok. De te megkérdezheted miért!
De a nyúl nem kérdezte meg.
Mentek, mendegéltek, mígnem leszállt, majd felkelt a kövér nap az égre.
Akkor a nyúl megint hegyezni kezdte a fülét.
–     Már megint bőg valaki! – mondta.
–     Most nem én vagyok!  – mondta a kisegér.
–     Ott ni!  – mutatta a nyúl.
Közelebb mentek a fához, aminek az ágán egy zokogó kötöttsapka himbálózott.
–     Hát te meg mi a manót csinálsz itt az ágon? – kérdezte a Nyúl.
–     Nem látod, hogy sírdogálok? – kérdezett vissza mérgesen a sapka.
–     Azt látjuk! – rikkantotta a kisegér – de miért?
–     Mert borzalom, ami velem történt. A gazdám, itt hagyott engem, mert nem vette észre, hogy amíg ő a fák alatt hajladozott, én fennakadtam egy ágon, és nélkülem ment tovább. Jaj! Együtt kóboroltuk be a vidéket, csodálatos kalandokat éltünk át.  Azóta várom, hogy visszajöjjön! Megfázik a kobakja nélkülem! Jaj, én nagyon aggódom érte. Olyan jól álltam neki!
–     Ne jajongjál már – mondta a Nyúl – Gyere velünk inkább, te sapka. A Boldogság Földjére megyünk, a Banyaföldön túlra, amelynek kapuját az Égig Érő Fa őrzi. Hátha közben ráakadunk a gazdádra is.
–     Dehogy megyek! A gazdám keresni fog, és nem talál majd itt! Nekem nincs boldogságom nélküle, meg amúgy sem állok szóba idegenekkel!
–     Akkor csak lógj ott tovább ítéletnapig, te undok – mondta a Nyúl legyintve és otthagyták.
Mentek tovább, napok múlottak tova, mikor egyszer csak a kisegér felkiáltott.
–     Te nyúl!
–      Mi van?
–      Szerintem eltévedtünk!
–      Miből gondolod?
–      Megint ott lóg az az undok sapka!
–      Jól van nem kell így kiabálni, mint a fába szorult féreg, hallom így is!
Egy fába szorult féreg megszólalt mellettük a fatörzsön.
–     Mi nem is szoktunk kiabálni, ez teljesen tévhit. Ezt a szólást a csapdába szorult farkasokra használták a falusi népek! De ez a dülledt szemű egér viszont tényleg iszonyúan idegesítő.  
–      Látom eltévedtetek – mondta az undok sapka. – Nagyon helyes, mert én közben meggondoltam magam!  Megengedem, hogy levegyetek innen és magatokkal vigyetek! Mivel nem talált rám a gazdám, talán ti is megfelelőek lesztek, hogy segítsetek megtalálni őt. Lehet, hogy ő is arra a boldogságos földre ment!
–      De fenn hordja a sapka bojtját valaki!  – morogta a nyúl. – Ezt tuti nem véletlen veszítette el a gazdája.  Ki akarná, hogy egy ilyen nagyképű, beszélő madárfészek pöffeszkedjen a fején.
–      De igenis véletlen volt! – mondta a sapka
–      Tőlem aztán! – mondta a nyúl.
–      Segíthetek nektek! – érvelt a sapka – Mint mondtam, sokat jártuk ezt az erdőt a gazdámmal, ismerem minden zugát. Tudom merre kell menni az Égig Érő Fához!
–       Szükségünk van rá, Hákli!  – sivította a kisegér – nélküle csak körbe-körbe járunk.
–       No, jól van! – egyezett bele a nyúl, miközben leakasztotta a fáról és a botja végére tűzte a sapkát. –  Aztán hogy hívnak?  
–       Sapka vagyok!
–       Azt látom, hogy sapka vagy, de csak van rendes neved is, mert sapkából nagyon sok van!  – vetette oda a nyúl.
–     Én azt nem tudom! Engem csak így hívnak!
–     Tőlem aztán! – morogta a nyúl.
–     Biztosan van neved! – kiáltotta a dülledt szemű kisegér olyan éles hangon, hogy a nyúlnak be kellett fognia a nagy füleit – Hogy szólított a gazdád?
–     Sapkának! Na várj, eszembe jutott valami! A gazdám asszonya mindig azt mondta, a férjének, amikor engem ottfelejtett valahol, hogy várj Géza itt hagytad a Tökfödődet! Szerintem engem Tökfödőnek hívnak!
–     Örülök, hogy velünk tartasz Tökfödő!  – kiabálta a kisegér elnyomva a nyúl morgolódását.
–     Titeket, hogy hívnak? – kérdezte a sapka.
–      A nyulat Háklinak hívják, de nem szabad megkérdezni miért! – csicseregte a kisegér – Én meg Terepkész vagyok!
–     Felettébb furcsa név – mondta a sapka. – de miért így hívnak?
–     Örülök, hogy megkérdezted! Megmutatom!  – mondta a kisegér és előreszaladt.  Fürkésző pózba állt, és az erdőt kémlelete, majd boldogan mutogatott előttük egy útra, és integetett nekik, hogy kövessék.
–     Ez mit csinál?  – kérdezte Tökfödő a nyulat.
–     Ahogy látom, terepet fürkész épp. Gondolom ezért ez a neve. Csak túl hosszú lett volna, és lerövidítették.  – válaszolta Hákli.
–     Logikus! – bólogatott a sapka. 
–     Gyerteeek mááár!  – visította a kisegér.
–     Na Tökfödő! Mondd, jó irányt mutat Terepkész? – kérdezte a nyúl ahogy odaértek a kereszteződésbe, ahol az egér állott.
–     Hát, őszintén szólva fogalmam sincs! – mondta Tökfödő.
–     Becsaptál minket!  – rikkantott a kisegér.
–     Nem csaptalak be, csak innen már nem tudom az utat. Ennyire messzire még sosem jöttünk el.
–     Akkor menjünk Terepkész után! Elvégre ő az egyetlen terepfürkész a környéken – mondta a nyúl.
Így is tettek. Egy órányi vándorút után, egy patak mellé érve hortyogó hangot hallottak.
–     Oda nézzetek!  – kiáltott a kisegér – van ott valaki!
Közelebb lopakodtak, és már látszott, hogy mit találtak. Egy banya húzta ott a lóbőrt.
–     Te szent Ég! – mondta a sapka – Ez olyan ronda, hogy háborút lehetne nyerni vele.
–     Hát, tuti győzne a banya rondaság versenyen!  – helyeselt a nyúl.
–     Nem is olyan ronda!  – visította a kisegér – csak mérsékelten. Ismerek egy sárkányt, az sokkal rondább!
–     Csitt!  – szólt rá a nyúl – még felébreszted!
De már késő volt, a banya szeme felpattant, ahogy ő maga is, és eléjük penderült.
–     Helló!  – villantotta rájuk száz karátos vigyorát – De jó, hogy összefutottunk!
–     Kinek?  – morogta magában Hákli.
–     Száz esztendeje nem járt erre senki! Elkerülik a vidéket.
–     Milyen meglepő – suttogta a sapka elbújva a nyúl háta mögé.
–     Azt beszélik él erre egy csúf banya – mondta nevetve a banya – Megáll a növésben az, aki látja.
–     ŐŐ... – mondta a kisegér – biztosan csak helyi pletyka!
–     Ne fáradj kisegér, tudom, hogy én vagyok az! És ne aggódj, nem állsz meg a növésben. Te már megálltál.
–     Ohh! – mondta a kisegér lesújtva
–     De ti tudtok segíteni nekem! – mondta a banya.
–     Hogyan tudnánk segíteni!? – mondta a sapka – nem ismerek egyetlen plasztikai sebészt se.
–     A meséket csak ismeritek nem?  – sóhajtotta a banya – Hiszen nagyon sok mesében benne van a megoldás!
–     Tudom mire gondolsz – mondta a nyúl – ha valaki hajlandó megcsókolni, visszaváltozol, mert te valójában egy elvarázsolt királykisasszony vagy, és ha segítünk teljesíted egy kívánságunk...meg faterod nekünk adja fele királyságát…bla...bla...bla.
–     Hát...ilyesmi. Bár kicsit összezagyváltad, de nem baj – legyintett a banya.
–     Ez még nagyon jól jöhet nekünk! – súgta a többieknek a sapka. –  Brit tudósok szerint, kizárólag szerencsés fordulatot hozhat segíteni felebarátunkon!
–     Na jó, essünk túl rajta! – mondta a Nyúl – csókold meg gyorsan kisegér!
–     Mi, hogy én?  – visította a kisegér.
–     Ki más? Én biztos nem fogom, mert gyerek korom óta fel vagyok mentve boszorkány csókolgatásból. Tökfödőnek meg nincs is szája.
–     Tényleg?  – fintorgott a kisegér – ilyen van?
–     Igen! Banya allergia! Nagyon súlyos – bólogatott a nyúl.
–     Ez biztos?  – kérdezte gyanakodva a kisegér. – Mi van, ha nekem is van olyanom?
–     Ne beszélj már annyit, nem vagy te gyáva! Csak csókold meg! Nem nagy ügy! – mondta Tökfödő – Ez csak egy banya, nem mérgező!
–     Hát jól van! – egyezett bele a kisegér pislogva.
Felszaladt a fatörzsön, és egy nagy puszit nyomott a banya bibircsókos arcára.
De nem történt semmi.
–     Miért nem működik? – kérdezte Terepkész.
–     Mert a száján kell megcsókolni te gyagyás! – mondta Tökfödő.
–     Nem fog menni! – rázta a fejét a kisegér, ahogy a banya fekete fogait nézte.
–     Majd én segítek! – mondta Tökfödő. – Az a baj, hogy túl jól lát Terepkész a gülü szemeivel. Húzzál engem a fejébe nyúl, akkor nem látja!
A nyúl úgyis tett. Olyan nagy volt a sapka Terepkészre, hogy lecsúszott a talpáig. Igy aztán kidugta az orrát a rései között és úgy csókolta meg a banyát.
Olyan fényes ragyogás támadt erre, hogy egy percig semmit sem láttak. Aztán a fény elolvadt, és ők izgatottan meredtek az előttük állóra.
De a banya pont olyan randa volt, mint annak előtte, az egérnek viszont világítani kezdett az orra.
–     Mi a ménkű történt? Vagyis nem történt? – kérdezte Hákli.
Terepkész ahogy forgolódott, egyszer kialudt, egyszer erősen izzott, egyszer meg elhalványult az orra fénye.
–     Tudom mi van! – mondta bólogatva a banya egy fűszálat rágcsálva – valami baj van a varázzsal.
–     Nahát, nem mondod?  – mondta a nyúl.
–     Ti a boldogság földjét keresitek – gondolkodott hangosan a banya – és most biztos kiálltatok valami próbát. Úgy van a mesében nem? Szerintem az egér orra lett az iránytű. Fényesen izzik, ha jó irányba mentek, de kialszik, ha rossz felé.
–       Ez csodajó!  – ugrándozott a kisegér.
A banya belenézett a patak vizébe.
–     Ó, te szent ég! Semmi változás. A krémek se használnak! Hát, úgy látom nincs más választásom, mint elfogadni magam olyannak, amilyen vagyok! Nem lesz egyszerű, de majd több motivációs videót nézek.
–     Lehet, hogy nem egy egeret kellene csókolgatni. – mondta a nyúl – talán, ha megvárnád, amíg egy királyfi erre téved…
–     Hát – mondta a kisegér – lehet csúnya vagy, viszont nagyon kedves, és szerencsét hoz a csókod. Ha ez elterjed az erdőben – és én hidd el mindenkinek elmesélem majd, – talán erre csábít sok szerencsét próbáló vitézt, és megérkezik az a dalia, akire vársz. Ha én vitéz lennék, téged választanálak!
–     Nagyon kedves tőled kisegér! Ez jó gondolat! Nagyon okos vagy! – tapsikolt a banya.
A kisegér büszkén kihúzta magát, és még akkor is integetett hátrafelé, amikor már oly messze jártak, hogy a banyát rég elnyelte az erdő.
–     No akkor nosza, menjünk az orrod után!  – mondta Tökfödő.
A kisegér fényes nóziját követve mentek három nap és három éjjel, mígnem meglátták az Égig Érő Fát.
–     Ott van, ott van! –  visított a kisegér a szokottnál is hangosabban.
A nyúl a füleit tépdeste.
–     Mi is látjuk Terepkész!
Ahogy elébe értek, a hatalmas zöldellő fa kinyitotta nagy levél szemét, és már nem volt többé az a közönséges fa. Csillogott-ragyogott annak minden porcikája.
–     Mi járatban vagytok itt, ahol a madár se jár?  – kérdezte a fa.
–     Nem is igaz, járok erre, igaz ritkán!  – kiáltotta le az égből egy kánya.
–     Mi bizony, a boldogság földjére szeretnénk belépni! Engedj be bennünket kedves fa! -kérlelte a kisegér.
–     Nem addig van az! Hoztatok-e kulcsot?
–     Kulcsot? – kérdezték kórusban.
–     Igen, van itten egy törvény. Ezt nem csiripelték a madarak mi? – a fa egy fintor kíséretében a szemeit forgatta – Mindig kifelejtik! Csak az léphet a boldogság földjére, akinek van ehhez kulcsa. A kulcs elnyerésének viszont megvan a feltétele.  Ha egyikőtök is kilóg a sorból, bizony kívül maradtok mind.
–     Mi a feltétele?  – kérdezte a sapka.
–     Ja, azt nem mondhatom meg, magatoknak kellett volna rájönni, míg az utat jártátok ide! Annyit azért mondhatok, mivel én mindent látok innen az égből, hogy ti sajnos egyik feltételnek sem feleltek meg. Bár volt egy két-két jó pillanatotok, az ide kevés lesz.
A fa ezzel lecsukta szemeit, és újra az a közönséges fa volt, mint annak előtte. Hiába szólongatták, nem válaszolt többé.
–     Hát nagy a baj – szomorodott el a dülledt szemű kisegér. – biztosan én vagyok az oka! Mert folyton kiabálok.
–     Hát erre ráfaragtunk – mondta Hákli. – De szerintem miattam! Állandóan elégedetlenkedem és morgok. Ez biztosan nem jó pont.
–     Minden hiába volt – mondta Tökfödő. – De ne hibáztassátok magatokat, mert biztosan miattam nem kerültünk be. De tudnotok kell, hogy csak azért voltam olyan undok, mert nagyon ideges voltam a gazdám miatt, és féltem, hogy soha többé nem találok olyat, mint ő. Nem akartam rosszat. Meg tudtok bocsátani nekem?
–     Hát persze Tökfödő – mondta a nyúl – én is tartozom egy vallomással. Én meg azért morogtam annyit, mert félek, hogy megszeretek valakit aztán elveszítem. Ezért inkább nem szeretem meg, csak morgok, hogy ő se szeressen meg. Kérlek ne haragudjatok rám!
–    Hát igazából...– vallotta be erre már a dülledt szemű kisegér – én meg azért sikítoztam és kiabáltam, mert nagyon apró vagyok, és féltem, hogy másképp nem vesztek észre és nem figyeltek rám. Elnézéseteket kérem, hogy sértettem füleiteket.
–     Tudtuk – bólogatott a nyúl – ezért nem is ragasztottuk be a szád.
–     Be akartátok ragasztani a szám?
–     A sapka ötlete volt!  – mutatott a hüvelykujjával oldalra a nyúl.
–     Hát, látjátok barátaim! Mind ugyanattól féltünk! Hogy semmibe vesznek nem szeretnek majd bennünket! – mondta Tökfödő.
–     De hát akkor minden rendben!  – mondta a Nyúl és felderült szőrös kis arca – hiszen mi már itt vagyunk egymásnak! Többé nem kell félnetek, mert én megszerettelek benneteket, és csak veletek utazom tovább, bárhova is menjünk!
–     Mi is téged!  – mondták a többiek kórusban.
Megmozdultak ekkor az Égig Érő Fa ágai és újra ragyogóvá váltak. Feltárult előttük hatalmas törzsében egy fénylő odú. Mikor bepillantottak rajta oly gyönyörűt még életükben nem láttak.  Ott szikrázott, ragyogott előttük a Boldogság Földje.
De annál is jobban ragyogott az arcuk.
–     De hát mi történt Égig Érő Fa? Hogyhogy meggondoltad magad? – kérdezte Terepkész.
–     Nem a véleményen változott meg, hanem ti! – mondta a fa – Őszintén beismertétek, hogy hibáztatok, és bocsánatot tudtatok kérni egymástól, sőt meg is tudtatok bocsátani! És mindezt kedvesen tettétek! Ettől aztán telve lett a szívetek szeretettel. Ez a Boldogság Földjének kulcsa!
Lépjetek hát be az odúmba.
–     No, hát akkor nosza rajta!  – kiáltotta a kisegér – fogjuk meg egymás kezét, és lépjünk be a kapun!
–     Nekem nincs kezem!  – mondta Tökfödő kétségbe esve.
A nyúl fogta a sapkát és a fejére csapta.
–     Szerintem pompásan állok neked!  – mondta boldogan Tökfödő, aztán elnyelte őket a ragyogó tisztás.
 

M.G.Randak, amatőr író

Ezt a mesét írta: M.G.Randak amatőr író

Létezik egy csodavilág itt a magyar földön. Ez a világ magához öleli a természetet, annak minden látható és láthatatlan lényével együtt. Benne van kódolva az idők kezdete óta keletkezett minden bölcsesség, tanulság, nemesség és erény. Ez a világ mindent tud arról, hogyan kell jól élni az életünk, és telve van varázslattal. Ahhoz, hogy ez a lélekgyógyító varázslat örökké éljen, nekünk nincs más dolgunk, mintho...


https://webshop.meskete.hu

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!