A bátorságosztó


https://ggwebsite.com
Álomfogó Bátor-Osztó – vagy ahogy a barátai hívják, Ábó – egy igazán viharos estén született. Jég esett, kopogtatta-karcolta, amit csak ért; nyurga, sebes villámok cikáztak a sötét éjszakai égbolton, élesen és versengve, mintha mind próbáltak volna egy ...

Kép forrása: Sipos Mira Eszter illusztrációja

Álomfogó Bátor-Osztó – vagy ahogy a barátai hívják, Ábó – egy igazán viharos estén született. Jég esett, kopogtatta-karcolta, amit csak ért; nyurga, sebes villámok cikáztak a sötét éjszakai égbolton, élesen és versengve, mintha mind próbáltak volna egy darabot nyisszantani maguknak a világegyetemből.

A mennydörgésbe még az ablakkeret is beleremegett, de Manyi néni egyáltalán nem félt, szelíden dúdolva igazgatta Ábó tollkoronáját.

– Hallod, hogy tombol az idő odakint, kis barátom? – kérdezte, miközben szorosra tekerte az utolsó drótszálat. – Nagyon erős álomfogó lesz az, akit ilyen természeti erők között alkotnak. Különleges feladatod lesz, egy különleges gyerkőc társaként. Elnyeled majd a félelmét, és bátorságot árasztasz a szívébe.

Manyi néni minden évben tizenkét álomfogót készített, saját kezűleg, nagy gonddal és végtelen szeretettel. A kis faluban, ahol lakott, nyaranta vásárt tartottak, ott árulta portékáját, reménykedve, hogy a varázslatos kabalák olyan otthonra találnak majd, ahol sokat segíthetnek kis gazdájuknak.

Ábó igazán mutatós álomfogó volt. Élénkvörös színe, horgolt körtallérjáról lógó, aranyszínű gyöngyökkel díszített, tömött, bolyhos pihetollai rögtön magukra vonzották az emberek tekintetét.

Így történt ez Marcival is. Abban a pillanatban, hogy meglátta Ábót, a sorsuk összeforrt.

– Ügyes legyél, kis pajtás! – búcsúzott tőle Manyi néni, miközben elcsomagolta őt az új családjának. – Ne feledd, te vagy a bátorságosztó!

Ábót Marci ágya fölé függesztették, barátságos kis környezetbe, egy kutyusról készült rajz és egy kedves családi fotó közé. Rögtön otthon érezte magát, és alig várta, hogy segíthessen Marcinak jól aludni éjszaka.

És jaj, de nagy szükség volt rá! Ábó már a legelső éjjel rájött, hogy Marcit rémesen rossz álmok gyötrik. Már kilencéves nagyfiú volt, de még mindig élénken emlékezett arra a szörnyű, négy évvel ezelőtti napra.

Anyának már óriási volt a pocakja, a Kistesó bármelyik percben úgy dönthetett, hogy útnak indul hozzájuk. Marci nagyon várta már, minden este mesét mondott neki, simogatta és puszilgatta Anya pocakján keresztül.

De aznap Marci nyűgösen ébredt, és semmi kedve nem volt rendet rakni a délelőtti játék után. Anya is nyúzott volt, odaégett az ebéd, kiment az izzó a fürdőben, és az új kiskutya is telekakilta a házat. Ráadásul hiába rimánkodott Marcinak, hogy rakjon rendet, ő inkább elővett egy újabb doboz legót.

Akkor történt a baj. Anya mérgesen betrappolt, hogy újra pakolásra szólítsa fel Marcit, de rálépett egy apró legódarabra, és fél lábon ugrálva, fájdalmasan jajongva szidta le. Aztán hirtelen a pocakjához kapott, arca eltorzult, és hangosan, rémisztően, szenvedve felkiáltott. Apa rögtön besietett, és aggódva kitámogatta Anyát.

Minden felbolydult. Apa fel-alá rohangált és kapkodva szedelőzködött, miközben telefonált, Anya pedig a hasát fogva hol ordított, hol nyöszörgött, hol lihegett, de az biztos volt, hogy nagyon fájt neki. Egyikük sem szólt Marcihoz, még csak nem is figyeltek rá. Mielőtt elsiettek, annyit vetettek oda neki, hogy a Nagyi már úton van, várja meg itt, és ne engedjen be senki mást a házba.

Marci órákig sírt, borzasztóan szégyellte magát. Nagyi még csokis muffint is sütött neki, hogy jókedvre derítse, de Marci vígasztalhatatlan volt. Biztosra vette, hogy az egész az ő hibája, és fogalma sem volt, hogyan tehetné jóvá. Végül kidobta a kukába az összes legóját, hogy sose történjen még csak hasonló sem, és várt, várta, hogy Anya, Apa, és a Kistesó hazajöjjenek, hogy bocsánatot kérhessen.

Napokkal később érkeztek, de csak ketten. Anyának sápadt volt az arca és kisírt az szeme, Apának pedig kusza a haja és csálé a nyakkendője. Azt mondták, a Kistesó végül úgy döntött, hogy máshová megy haza. Annyira szomorúak voltak, hogy Marci úgy érezte, soha többé nem fognak mosolyogni. Ráadásul Apa még azért is begurult, mert kidobta a legóit.

– Tudod te, milyen drágák ezek?! – dohogott feltartott mutatóujját rázva. – Nem kapsz új játékot, amíg nem tudod megbecsülni!

Egy örökkévalóságnak tűnt, de Anya és Apa végül visszanyerték a jókedvüket, és szépen lassan minden visszatért a régi kerékvágásba. Olyanok voltak, mint régen, és bár időbe telt, Marci is megtalálta a módját, hogy eltemesse magában a szívszaggató emléket, és ne gondoljon arra, hogy az egész katasztrófa az ő hibájából történt.

Ám néhány héttel ezelőtt a bűntudat nemcsak visszatért, de újult erővel támadt. Történt ugyanis, hogy Apa hazaállított egy óriási, fényes dobozú, vadiúj legókészlettel.

– Már elég nagy vagy, biztosan fogod tudni értékelni! – simogatta meg Marci fejét.

De ő képtelen volt vele játszani, még ránézni is alig bírt. A régi sebek felszakadtak, és azóta nem volt egyetlen nyugodt éjszakája sem. Rémálmok gyötörték, rettentőek, lelkiismeretfurdalástól teltek.

Ábó így szerzett tudomást a történtekről. Belelátott Marci álmaiba.

– Ne... ne... kérlek, ne! Sa... sajnálom... annyira... sajnálom... – dobálta magát Marci éjszakánként, izzadva, üvöltve, zokogva kelt fel álmából.

Ilyenkor Anya és Apa mindig átrohantak, hogy megnyugtassák, de hiába kérdezték, miről álmodott, ő túlságosan szégyellte magát, nem volt elég bátorsága, hogy elmondja, mi bántja.

Mikor visszaszenderedett, Ábónak minden varázserejét össze kellett gyűjtenie, hogy csapdába ejtse a rossz álmokat, és békés, pihentető alvást biztosítson Marcinak.

Egyik nap Marci azt kapta házifeladatként a suliban, hogy rajzolja le az egyik álmát. Mikor leült az üres papírlap elé, valami szépet szeretett volna kreálni, de a kezei maguktól mozgásba lendültek, ösztönösen látott munkához, és mire észbe kapott, képregényként vetette papírra a borzalmas, négy évvel ezelőtti nap forgatókönyvét. Fura módon apró megnyugvást érzett, amiért kirajzolta magából az érzéseit, de ugyanakkor meg is ijedt, nem akarta, hogy Anya megtalálja a rajzot. Így hát alaposan elrejtette azt az asztalon uralkodó kupiban, a többi papírlappal és kacattal fedte el a titkát.

Az éjszakák viszont nem lettek könnyebbek. Ugyanazok a rémálmok, ugyanaz a félelem, ami nem engedte, hogy beszéljen róluk a szüleivel. Ábó teljesen kimerült, erőn felül dolgozott, hogy minden éjjel tompítson a rossz álmokon, de tudta, hogy ide ő már kevés.

Az egyik délután Marci kint játszott a nappaliban, amíg Anya a konyhában tüsténkedett, Apa pedig a dolgozószobában olvasgatott. Odakint vihar kerekedett, elsöprő hatalmú, épp olyan, amilyenben Ábó született.

És ettől vad, merész ötlete támadt. Eszébe jutottak Manyi néni szavai: Hiszen ő nem akármilyen álomfogó, ő Ábó, a bátorságosztó!

Erősen koncentrált, ráfeszült a vihar hangjára, megsokszorozta az energiáját, és magához hívta az erős szelet. Az kicsapta az ablakot, és beáramlott a fuvallat. Ábó felkapaszkodott a szellő hátára, kibújt a szögből, amin a falon lógott, és odalavírozott a rajzokhoz. Gondosan ért földet, épp úgy, hogy azon a papírcsücskön landoljon, ami kilógott Marci titkos rajzából. Ábó biztosra ment, még az egyik tolldíszét is begabalyította a rajzlap alá, hogy vele együtt azt is kirántsa majd az, aki megtalálja.

Nem tévedett, Anya kisvártatva besietett a szobába, mert meghallotta az ablak hangos csattanását. Szépen visszazárta, aztán tekintete a falra tévedt, és meglátta, hogy Ábó eltűnt onnan. Végigpillantott a szobán, úgy kereste a kis szellőszökevényt. Hamar kiszúrta Ábót, és odalépett az asztalhoz.

Minden a terv szerint ment: ahogy óvatosan kézbe vette és megemelte, a titkos rajzocska is kicsúszott a kupikupac alól, és Anya meglátta. Felvette, nézegette, élesen szívta be a levegőt. Ábó hallotta, hogy a szíve egyre gyorsabban ver, és érezte, hogy meleg könnycseppek potyognak a tolldíszeire.

– Ó, édesem... – suttogta Anya maga elé remegő hangon. Aztán megtörölte a szemét, visszaakasztotta Ábót a helyére, majd kiszólt Marcinak és Apának, hogy jöjjenek be.

Sokáig beszélgettek. Ábó szurkolt, és bátorságot sugározott Marcinak, hogy merjen megnyílni. Még a kutyus is odakucorodott Marci lábához, és nekidöntötte a fejét a vádlijának, úgy bíztatta.

És Marci bátor volt. Először csak szűkszavúan válaszolt Anya kérdéseire, de aztán a mondatok már maguktól törtek elő belőle, mintha mázsás súlytól szabadult volna meg. Bevallotta, hogy minden az ő hibája, és hogy bármit megtenne, hogy visszaforgassa az idő kerekét.

Anya és Apa először hinni sem akartak a fülüknek, de aztán minden értelmet nyert, mintha eddig láthatatlan darabkákat kaptak volna a kirakóshoz. Értették, értették már az egészet: Marci viselkedését, szomorúságát, rémálmait.

Elmagyarázták Marcinak, hogy semmi, de semmi nem az ő hibája. Anyának nem a legótaposástól támadtak akkora fájdalmai, Apa nem rá volt dühös, csak Anyáért aggódott, a Kistesó pedig beteg volt, így nem hozzájuk jött haza, hanem a Menyországba, az angyalkák közé.

Mindhárman sírtak, úgy ölelték egymást. Marci végre megkönnyebbült, lemosta magáról a bűntudatot.

– Egy kicsit később szerettünk volna szólni róla – szipogott Anya mosolyogva –, de azt hiszem, ennél nincs is jobb alkalom. – Azzal Marci pici pracliját odavezette a pocakjához, és rásimította a saját tenyerét is. – Babát várok. Aprócska még, de ha a Jóistenke is úgy akarja, nem olyan sokára mégiscsak megérkezik a Kistesó.

Marci szíve csordultig telt boldogsággal. Odakint tovább tombolt a vihar, de esze ágában sem volt félni tőle, vagy bármi mástól.

Ábó pedig olyan büszke volt, hogy abba még a tollacskái is belebizseregtek. Úgy érezte, valami elkezdődött Marci életében, valami új és izgalmas, és alig várta, hogy végigkísérhesse ezen az új fejezeten, vigyázva, óvva, és nem utolsó sorban: bátorságot osztva.

 

Fanni Sacerdoss, amatőr író

Ezt a mesét írta: Fanni Sacerdoss amatőr író

Fanni Sacerdoss a nagyapja iránti tiszteletből választotta az írói nevét, mert bár soha nem volt alkalma megismerni, gyerekkora óta kapcsolatot érez kettejük között. Szereti elhinni, hogy a tekintetében tükröződik az a kíméletlen erő, amivel a fejében világokat épít fel, noha a pókokat elnevezi, mielőtt kiteszi őket a házból. Ha bárkinek bármit tanácsolhatna a világon, azt mondaná: sose féljen szeretni....