A BÍZTATÓ IZLANKÓ

A BÍZTATÓ IZLANKÓ.

A BÍZTATÓ IZLANKÓ

Egyszer, már nagyon régen, talán már a világ sem emlékszik, annyira régen történt, vagy talán nem is történt. Mindegy is, én azért elmesélem nektek az életem legkalandosabb napját. 

Képzeljetek el egy helyet telis-tele varázslattal, csodákkal, szebbnél-szebb tájakkal, állatokkal és növényekkel. A hó, a vulkánok és a gleccserek világa, ahol a tűz táncot jár a vízzel, tökéletes harmóniát képezve minden élőlény között.

Itt van egy külön kis elrejtett világ mindentől távol, az Észak-Atlanti Óceán közepén. Ezen a helyen élnek a Föld legcsodásabb teremtményei, akik nélkül ez a történet nem is létezhetne.  Ők lehetnek kicsik vagy nagyok, láthatóak vagy láthatatlanok, sapkát viselők vagy akár anélküliek, de legfőképpen varázslattal teliek.

Ha még eddig nem találtátok ki, kik ők, akkor most elmondom nektek, hiszen ez az ő meséjük is. Bemutatom nektek a lehengerlően bájos, erősen szókimondó Izlankókat.

Csapjunk is a történet közepébe! Egy viharos nap kezdődött minden. Az égiek biztosan összeakasztották a bajuszukat valamin, hiszen csak úgy szórták a villámokat. Az óriási esőcseppekről és durcás hullámokról nem is beszélve. 

A ruháim és az iskolai papírjaim is csurom vizesek lettek, meg a kedvenc színes szalagom, ami úgy rá volt csomózva a csuklómra, hogy azt hittem, lehetetlen lenne leszedni. Ez volt az én kabalám. Valakinek szerencsehozó zoknija, ékszere vagy plüss állata van, nekem egy szalagom. Vagyis csak volt, mert a vihar közepette beleakadt, már nem is tudom mibe, és a szél úgy felkapta, mint annak a rendje. Csak elképzelni tudom, hogy biztos az óceánon is túl fújta.

Fogtam is magam bőrig ázva, s könnyes szemmel neki indultam a dombtetőnek. Lekuporodtam egy fa alá, pont azoknak a manóknak a házikója mellé, akikről ez a mese szól. Három kis kuckó volt egymás mellett a füves domb alá beépítve és mindegyiken más színű ajtó díszelgett. 

- A szalagom nélkül most mihez kezdjek? Megkeressem vagy ne keressem? Azt se tudom, merre induljak! Nem vagyok elég merész, hogy egymagamban kutassam fel ebben a nagy viharban. - siránkoztam hangosan.
 Egyszercsak hallottam, hogy nyikorogva nyílik egy ajtó mellettem.
- Hékás, te mégis miért siránkozol itt az ajtóm előtt? -kérdezte egy iciri-piciri manócska.
- Mi lenne ha, ahelyett, hogy azt hajtogatod, hogy mire nem vagy képes, azt mondanád hogy bármire képes vagy! - folytatta a bíztató Izlankó.
- De hát olyan kicsi vagyok, mit tudok én csinálni? – kérdeztem lógó orral.
- Nézz rám! Én kicsi vagyok vagy nagy? – kérdezett vissza a manó.
- A kicsinél is kisebb – motyogtam halkan.
- Én mégis hiszek az erőmben és a bennem lévő varázsban - jelentette ki büszkén és kezét csípőre rakta, mint valami szupermanó.
- De bennem nincsen olyan varázs - nyafogtam tovább.
A manó a vállamra tette a két pinduri kezecskéjét, mélyen a szemembe nézett és a következőt mondta:
- Mindenkiben van varázslat, ezt tartja össze a világot. -Viszont ahhoz hogy ezt érezd, hinned kell magadban, amire nem mindenki képes. - Az egyetlen ember, aki az utadban áll, az te magad vagy!
Ez akkor olyan ködösen hangzott mint az időjárás, hiszen az orromig se láttam el.
 - Most pedig, tessék indulni, kalandra fel! - parancsolt rám a manó.
Ahogy ezt kimondta, csettintett egyet a két ujjával és a vihar közepette hirtelen egy napos égbolt tárult elém.

- Látod, minden rosszban van valami jó. Még a legborúsabb idő után is ott vár ránk egy meseszép szivárvány - mondta a manó kacagva miközben utamra bocsátott.

Találd meg te is a belső szivárványod! - kiáltotta utánam.

 Mire visszanéztem, hogy integessek, már el is tűnt. Pont olyan váratlanul, ahogy érkezett.

Elindultam, óvatosan lefelé a zöld dombon. Puha fűszálak simogatták minden egyes léptemet, miközben a sós víz és lila csillagfürt édes illata járta át a mezőt. Káprázatos pillangók és méhecskék táncához, többféle hangú madár énekelt egy közös szólamban, amelyet a szél lágyan kísért, mozgatva a fák és bokrok leveleit.

Egy pillanatra becsuktam a szemem, hogy a természet szimfóniája egész szívemet átjárhassa, hiszen ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy mindannyian nekem játszanak.

Egyszercsak azon kaptam magam, hogy itt-ott vakarózásba kezdek. 

-Ki csiklandozza így az orromat? – kérdeztem.

Kinyitottam a szemem, és lám egy katicabogár napozott az orrom hegyén.

- Hát te? – kíváncsiskodtam tovább. - Ha-haa-hapciii! 

Akkorát tüsszentettem, hogy az egész sziget bele rengett és még hasra is estem közben. Egy szempillantás alatt a selymes fűszálak között találtam magam.

Hátamra fordultam s az eget csodáltam, amikor megláttam egy felhőt, aminek pont olyan alakja volt, mint az én eltűnt szalagomnak. Nagy lendülettel fel is álltam, feltűrtem a pólóm ujját, összefogtam a hajam egy copfba és elhatároztam, hogy a kabalám nyomába eredek. Minden fűszálat megmozgattam, minden kő alá benéztem, kerestem jobbra is és balra is, de sehol sem találtam. Igazán ügyes fára mászónak tartottam magam és tudtam, hogy a fák tetejéről messzire elláthatok. Mint egy kismajom, fel is másztam egyre. Amikor kinéztem a lombok közül, egy bokrot pillantottam meg a távolban, amin valami színeset lobogtatott a szél.

Lemásztam és odasétáltam, hogy jobban szemügyre vehessem.

-Mi lehet az, talán egy virág? – suttogva érdeklődtem.

Amikor már tisztán láttam mi is lóg a bokron, tüstént felhúztam a nyúlcipőt, hiszen alig hittem a szememnek.

- Tudtam, hogy megtalállak! – kiáltottam fel örömömben

Büszkén és elégedetten húztam ki a levelek közül az elveszett, színes szalagom.

Erősen a csuklómra csomóztam a kabalám, bár akkor már tudtam, hogy nélküle is ugyanolyan rátermett vagyok. Ezután boldogan hazaindultam. Amikor elmeséltem a kalandos napom a halászoknak a kikötőben, nem hittek nekem, de nem is számított, hiszen én mindennél jobban hittem magamban.

VÉGE