A SZÍNES SZEMŰ KÜLÖNC

A SZÍNES SZEMŰ KÜLÖNC.

A SZÍNES SZEMŰ KÜLÖNC

Van egy falu egy igazán távoli vidéken messze mindenen túl, ahol egy rendkívüli család különcségüket felsőfokon űzik. Az apuka repülővel jár dolgozni és előfordul, hogy egy nap alatt több országban is megfordul.    Ő az ászok ásza és mindig a legérdekesebb dolgokkal tér haza. Múltkor például egy cipős szekrényt húzott ki a bőröndjéből. Tudniillik, neki feneketlen a táskája és mindig sokféle kinccsel van megtöltve. Anyukájuk egészen elképesztő, úgy tud vacsorát főzni, hogy a konyhába szinte be se teszi a lábát. Ha halljuk a csöngőt, akkor tudjuk: már kész is! Képzeljétek, amikor pizzát csinál, akkor még mosogatni sem kell, hiszen papírdobozban tálal. Néha, amikor úgy adódik, koszosan berak ruhákat vagy edényeket egy gépbe, és reggelre tisztán veszi ki őket. Ő amolyan varázsló féle. Van egy gyerkőcük, akinek egyedisége pedig a szemében rejlik, mivel olyan színe van, amelyet még senki másnál nem láttak, bizony az ő szeme kétszínű. Az egyik szeme kék a másik pedig zöld. Gyakran megnézik az emberek az utcán, amitől olykor kicsit szégyenlős lesz. Nem szeret kitűnni a tömegből, sokszor ezért napszemüveget hord, hogy könnyen eltakarhassa a nem éppen mindennapi szemszínét.

- Anya, az emberek miért néznek mindig olyan fürkészően? – kérdezte elkeseredve.

- Azért mert nem láttak még hozzád foghatót és kíváncsiak – felelte az anyuka.

- De én olyan szeretnék lenni, mint mindenki más –válaszolta elszomorodva.

- Nem lehetünk mind ugyanolyanok, tudod, nincs két teljesen egyforma ember.

A te varázslatos szemed tesz téged különlegessé. Tudd, hogy te mindig úgy vagy tökéletes, ahogy vagy! – mondta az anya miközben adott egy puszit a homlokára.

Hazafelé ballagva, madárcsicsergés kíséretében csodálják a természetet és a kezdődő tanévről beszélgetnek.

El is jött az iskola első napja, már nagyon várja a kisdiák, hogy új dolgokat tanulhasson de tart attól, hogy mit gondolnak majd róla mások. Szemüvegben indul el a suliba, anyu kezét fogva, aki egészen a kapuig kíséri őt.

- Megérkeztünk, legyen csodás napod és légy bátor ! A napszemüvegedre nincs szükséged, vedd le szépen – bíztatta az anyukája.

Vett a kisiskolás egy mély lélegzetet, és azzal a lendülettel szabaddá tette csillogó szempárját.

Lassan, de biztosan kezd az iskola kapuja felé sétálni.

- Meg tudom csinálni, légy büszke arra aki vagy, szeretni fognak –suttogja magában

Amikor besétál az osztályterembe, a tanárnő egy kellemes mosollyal fogadja, majd megmutatja, hol foglaljon helyet, ami nem más mint a második sor középső padjára esik. A nyolc éves tanuló néz jobbra is, balra is, mivel úgy érzi, mindenki őt szemléli, ami kicsit zavarba ejti.

Ebédszünetben, egyedül csücsül le egy asztalhoz és logó orral kezd el enni, mivel senki sem ül mellé.

- Neked miért más színű a jobb meg a bal szemed? – kíváncsian kérdezi egy vékony hang

- Én így születtem, heterokrómiának hívják. – válaszol kedvesen

- Az micsoda? – folytatja a vékony hang érdeklődve

Ránéz, de nem válaszol neki semmit, hirtelen nem tudja úgyse mélyebben kifejezni magát.

Amikor vége lett a napnak elkeseredve sétál anyukájához, aki a kerítésen túl várja.

- Mi a baj, drágám? – kérdezte kétségbeesve.

- Nem szeretem a kétszínű szemem, mindig faggatnak róla, és senki nem barátkozik velem.  – magyarázza bánatosan.

- Az emberek már csak ilyenek, tartanak az ismeretlentől. Még sosem láttak ilyen érdekes embert mint te, ezért kérdezgetnek. Segíts nekik, hogy megismerjenek és ne feledd, mindenki a maga módján rendkívüli. – lelkesíti anyukája.

Aznap este a kisdiák eltökélten hunyta le a szemét, hiszen reggel egy új nap vár rá.

Az ébresztő óra hallatára, hipp-hopp kipattan az ágyból, gyorsan felöltözik, és megreggelizik majd indul is az iskolába.

- Jó reggelt mindenkinek! –köszöntötte az osztályt a tanárnő

- A mai órán szeretném, ha mindenki büszkén elmondaná, mi teszi őt különlegessé! – folytatta a kedves osztályfőnök.

Egy kis gondolkodási idő után sorra jönnek a válaszok.

- Engem az énekhangom! – kiáltotta valaki a hátsó sorból.

- Engem a szemüvegem! – válaszolta a padtársam.

- Én büszke vagyok a mankómra és hogy mindig támaszkodhatok rá. – felelte valaki az első sorból.

- Én arra, hogy alacsony vagyok! – Én arra, hogy magas! – Én a rajztudásomra! – Én szeplőimre! Én a humorérzékemre! – hangoztatták többen az osztályterem minden zugából.

Egy mélylevegő vétel után, a második sor, középső padjából kiáltotta egy hang:

- Én a zöld és kék szememre!

Mindenki szája egy mosolyra görbül, és tapsolva ünnepelik egymást az osztályteremben.

Ettől a naptól fogva mind együtt töltik a szüneteket, jobban megismerik egymást és szoros barátságot kötnek. Rájönnek, hogy mindenkit más tesz egyénívé, és ez így is van rendjén!

Tudod, te, aki ezt a történetet hallgatod vagy éppen olvasod, te is biztosan különleges vagy valamiben, akkor is ha még nem jöttél rá miben.

VÉGE