A csodálatos madár

  • 2023.
    jan
  • 02

https://gabicsabi.hu
 
Tikkasztó forróság volt. Az ember egyedül sétálgatott az árnyas fák között, a nagy melegben. Szerette a csendet, a lombok halk suttogását, a levelek között beszűrődő napfényt. Hirtelen az egyik ágon megpillantott egy madarat. Különös madár volt: Aranysárg...

Kép forrása: Illusztrálta: Tóth Marianna

 

Tikkasztó forróság volt. Az ember egyedül sétálgatott az árnyas fák között, a nagy melegben. Szerette a csendet, a lombok halk suttogását, a levelek között beszűrődő napfényt. Hirtelen az egyik ágon megpillantott egy madarat.

Különös madár volt: Aranysárga színben pompázott. Szárnya, s farktolla ragyogóan csillogott, mint egy kiterített legyező, csőre rubint, fején gyémánt bóbita, lábán gyöngyházfényű topánka. Az ember csak állt és nézte szótlanul. Majd hangosan megszólalt:
- Valamikor régen, volt egy ilyen madaram. Nálam lakott, saját apró házában, egy ezüstkalitkában.

A madár figyelmesen hallgatta az embert.
- Mustármagot szórtam táljába, hajnali harmatot öntöttem az itatójába. Ő pedig pompás énekével minden reggel megajándékozott.
- Mi történt vele? – röppent közelebb a különös madár.
- Eltűnt. Egyik reggelre már nem volt a kalitkában. Azóta is magányos vagyok, abban a nagy házban. Hiányzik az éneke, a kedves csicsergése, ugrándozása, amellyel felvidította egyhangú napjaimat.
- Nagyon szomorú vagy emiatt? – érdeklődött a madár.
- Azóta nem várom már úgy a napfelkeltét, nem kelek hajnalban, hogy harmatot szedjek.
- Örülnél, ha lenne helyette egy másik madarad?
- Ó, nagyon! Te eljönnél hozzám? Laknál erdő helyett ezüst kalitkában?
- Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer majd nekem is lesz egy ilyen kalitkám. Csodáltam a madarakat, akiknek ez megadatott.
- Legyél a társam!

Azzal hazavitte a madarat, s attól kezdve együtt laktak. Az ember a szép házában, a madár meg az ezüst kalitkában. A kalitka ajtaja állandóan nyitva volt, a kismadár kedve szerint járhatott, kelhetett, minden napfelkeltét varázslatos dallal köszöntve.

Egy reggel az ember komor arccal érkezett a mustármaggal és a harmattal. A vidám énekes megkérdezte:
- Hogy aludtál?
- Rosszat álmodtam.
A madár bánatosan hajtotta le a fejét, az pedig felemelte kezét, hogy megsimogassa, de ahogy feléje nyúlt, a gyémánt bóbita megszúrta a kezét.
- Már csak ez hiányzott! – bosszankodott. Most majd egész nap a sebeimet gyógyítgathatom.
A madár nagyot sóhajtva levette fejéről a pompás bóbitát.
- Így talán nem okozok neki fájdalmat! – gondolta kedveszegetten.
Hogy felvidítsa, halk trillázásba kezdett, de ő rá sem pillantott, csak dörzsölgette fájó tenyerét.
Az ember ügyet sem vetve rá, egész nap a telefonján lógott, elmesélte az összes ismerősének, hogy milyen baleset érte, meghallgatta a jó tanácsokat, s szó nélkül nyugovóra tért.

Másnap, korán reggel érkezett, kezében a mustármagos tállal. A madár, ahogy az arcára pillantott, rögtön látta, hogy valami nincs rendben.
- Ismét rosszat álmodtál?
- Egész éjjel léptek idegesítő zaját hallgattam. Mintha gyöngyház topánkával sétálgatott volna valaki a nappaliban. Nem aludtam egy szikrányit sem.

A madár csodálkozott ezen, majd amikor úgy gondolta nem figyel az ember, levetette lábáról az apró cipelőt, s egy örömteli dallal köszönte meg az ételt. Boldog volt, csak úgy zengett a nappali a hálaénektől. De az bizony meg sem hallgatta, sietett, mert fontos dolga akadt.

A következő napon, már kora reggel a kalitka előtt állt az ember. Komor ábrázattal tette be az eleséget, a madár pedig csendesen aggódva kérdezte meg:
- Hogy aludtál?
- Rosszul. – válaszolta az szűkszavúan, s borúsan. Egész éjjel a tollpihéket hessegettem az arcom elől. Alig kaptam tőlük levegőt. Az ilyen kellemetlenség nagyon zavaró.
- Sajnálom… szólt a madárka, s félénken húzódott be a legbelső sarokba.
- Most megsértődtél? – kérdezte az ember.
- Nem, dehogy… motyogta zavarában a madár.
- Látom, hogy megsértődtél!
- Én, csak…
- Akkor énekelj valamit! Vigasztalj meg, hogy jókedvre derüljek!
- Nem tudok énekelni…
- Hogyhogy nem tudsz énekelni? Szükségem lenne egy kedves dalra!
A madár összeszedte minden erejét, s énekelni kezdett, de a fájdalomtól csak rémes rikoltozás hagyta el a torkát. Az ember mérgesen rivallt rá:
- Mi ez a förtelmes rikácsolás? Tessék, most még a fejem is megfájdult miattad!
- Ne haragudj rám…
- Elviselhetetlen vagy! És nézz a tükörbe! Nézd csak meg magad, hogy nézel ki! Milyen madár vagy te, hogy ennyire nem adsz magadra?

Az ember haragosan sarkon fordult, s elindult, hogy nyugovóra térjen.

Amikor csend borult a házra, a madár otthagyva a ragyogó bóbitát, a gyémántos tollakat és a csodálatos topánkát, bánatosan visszarepült az erőbe.
Odakinn havazott éppen. Fázott és éhes volt, de mégis jól érezte magát.
Az erdő szélén állt egy kicsi ház, felröppent a kerítésére, s ott szenderült álomba. Arra ébredt, hogy egy ember áll előtte, s halkan beszél hozzá:
- Volt egyszer egy madaram…
Nagyon megijedt, el akart röpülni, de a lába odafagyott a kerítésvashoz. Rémülten csapkodott szárnyával, de esélye sem volt a menekülésre. Az ember szép óvatosan odatette meleg tenyerét a madárka lábához, s amikor engedett a fagy, a kismadár könnyedén elrepült.

Másnap ez az ember csodálatos dalra ébredt. Ablaka előtt egy szürke kismadár énekelt boldog, örömteli hangon. Nem volt csodálatos bóbitája, gyémántos tolla, és gyöngyház topánkája, mégis zengett az egész erdő, ahogy rubintos csőrével dalra fakadt. Az ember pedig kinyitotta az ablakot, és így szólt:
- Szalonnámból adok neked enni, mert nincs egyebem.
Attól fogva a kismadár minden reggel ott evett a kunyhónál, s vidám énekszóval ébresztette az embert.

Tóth Marianna, meseíró

Ezt a mesét írta: Tóth Marianna meseíró

Kunszentmártonban élek, 1963. november 1-én születtem Szentesen. Kisgyermekkorom nagy részét nagyszüleimnél, Alattyánon és Csépán töltöttem, ahol megismerkedtem a falusi emberek életének szépségeivel és nehézségeivel. Iskoláimat Kunszentmártonban, Szarvason, Budapesten, Szegeden és Debrecenben végeztem az óvónői pályához kapcsolódóan. Az óvodapedagógia sajátos eszközrendszere lehetőséget adott arra, hogy a művé...