A dolgos fiú és a három rátarti nemes

A dolgos fiú és a három rátarti nemes.

Egyszer rég, a föld kerekén élt egy dolgos fiú. Nem csak szorgos volt, de ügyeskezű is: bármilyen munkába is kezdett, azt hibátlanul elvégezte. Csodájára jártak az emberek szerte a királyságból, s nem telt el úgy nap, hogy ne kapott volna valamilyen megbízást. A fiú elégedett volt a sorsával, de ahogy teltek az évek, egyre nőtt benne az érzés, hogy szeretne világot látni, megismerni más országokat. Egy nap hát felkerekedett, s az északi széllel karöltve egy hercegségbe érkezett.

A herceg magas hegyek között élt a kastélyában. A kastélyt ölelő sűrű erdők rejtekében, a föld mélyén mesés kincsek lapultak. Volt ott arany, ezüst és mindenféle drágakő. A bányászat azonban nehéz munka volt, a herceg pedig szűkmarkúan bánt a felbérelt legényekkel: a szállásukon silány szalmán kellett magukat meghúzniuk, a koszt pedig olyan rossz volt, hogy még a kutya is csak bánatosan nézett rá. A hercegség legényei így hamar rá is untak a szolgálatra, s már senki nem akart közülük elszegődni a herceghez. Ekkor érkezett a kastélyba a dolgos fiú. A herceg kapva kapott a lehetőségen, hogy újra van, akit elküldhet a bányába. A fiú, hogy bizonyítsa rátermettségét, éjjel-nappal dolgozott, s a herceg kincsesládájába sorra kerültek be a smaragdok, rubinok és aranyrögök. A herceg egész nap ezekben a kincsekben gyönyörködött, s minden nap egyre többet és többet akart. Egy nap elhatalmasodott rajta az a téveszme, hogy a fiú talán nem ad be minden drágakövet a kincstárba, hanem egy részüket megtartja magának. Megerősíttette hát a bánya őrizetét, a fiút pedig száműzte a hercegségből.

A fiú ezután egy báró udvarába vetődött. Ennek a bárónak volt egy leánya, aki a palota körül egy legalább olyan szép kertet akart látni, mint amilyen szépnek magát tartotta. Szolgálatába fogadta hát a dolgos fiút és megparancsolta neki, hogy olyan pompás kertet építsen a palota köré, aminek messzi földről csodájára járnak. A fiú igazi mestermunkát végzett: egy esztendő múlva árnyas ligetek, kellemes sétányok és színes virágok fogadták a báró udvarába érkezőket, akik elismeréssel adóztak az ügyes kertész előtt. Az egyetlen, aki csak fintorgott, a báró leánya volt. Önhittségében úgy vélte, a kert nem ér fel a szépségéhez, s nem méltó arra, hogy egy olyan csodás teremtmény sétáljon benne, mint ő. Büntetésül apja vitézeivel elfogatta a fiút és eladta a szomszéd grófnak gályarabnak.

A gróf nyughatatlan ember volt, mindig valamilyen kalandot kergetett. A fiú érkezésekor épp hajóit, a Viperát és a Saphirát készítette fel egy tengeri expedícióra. A grófságot keletről határoló tengerben volt ugyanis egy sziget, amelyen a fák gyöngyöt teremtek. A szigetre érve a fiú a többi matrózzal ládákba gyűjtötte a rengeteg gyöngyöt, a ládákat pedig berakodták a hajók gyomrába. Az ötvenedik láda után a fiú szólt a grófnak, hogy megteltek a hajók, felhúzhatják a vitorlát, a gróf viszont nem hallgatott rá. Mohóságában újabb és újabb ládákat vitetett a hajóra, nem foglalkozva a fiú figyelmeztetésével, hogy a nagy súlyt a hajók nem fogják elbírni. Már félúton jártak hazafelé, amikor a Sziklás Part mellett vitt el az útjuk. A Sziklás Parton állt ugyanis a gróf régi riválisának, az óriásnak az erődje. A gróf bosszantani akarta az óriást azzal, hogy az erőd előtt hajózik el, miközben a hajó fedélzetére felhozott, nyitott ládákban lévő gyöngyökön megcsillan a nap fénye. Hadd egye a méreg a másikat, hogy így elorozta az orra elől a zsákmányt.

Ekkor azonban a Saphira rakteréből egyre ijesztőbb hangok kezdtek hallatszani. A dugig pakolt hajó mélyebben merült a vízbe, mint az odaúton, a víz alatti sziklák pedig már a hajófeneket súrolták. A Viperán utazó fiú matróztársaival kétségbeesetten fordult a grófhoz: váltson útirányt vagy dobassa ki a terhes rakományt, különben a Saphira a tengerbe veszik. A gróf azonban nem törődött vele, sőt, olyan méregbe gurult, hogy a fiú így rávilágított a kapzsisága következményeire, hogy a ládák helyett a fiút és a mellé álló matrózokat taszította a vízbe a hajóról. Szerencsére a víz sem volt hideg és a part is közel volt, így ki tudtak evickélni. Visszafordulva még látták, ahogy a Saphira deszkáit felaprítják a víz alatti sziklák, s a gyöngyökkel együtt a hullámsírba veszik, a gróf pedig dühöngve hajózik tova a Viperán.

A fiú ekkor megelégelte a világjárást és úgy döntött, hazatér a királyságba. Ekkoriban történt, hogy az öreg király jobblétre szenderült, s trónjára a lánya, a szépséges királylány került. A dolgos fiú híre a királylányhoz is eljutott, s az udvarba kérette, hogy meséljen neki a kalandjairól. A fiú elregélte neki hol, s merre járt, mik estek meg vele. A királylány szomorúan hallgatta a fiú beszámolóját, hogy a nemesek milyen cudarul bántak egy ilyen dolgos és becsületes emberrel. Hogy érdemeinek megfelelő élete lehessen, a királylány kinevezte a dolgos fiút udvari ezermesterré. A fiú ettől kedzve a királyság építésén, szépítésén dolgozott, s nevét máig áldja az utókor nevezetes találmányaiért, amelyek megkönnyítették a nép életét. Talált egy kedves leányt, akit feleségül vett és boldogan élt vele és gyermekeivel élete végéig.

Volt azonban valami, amiről a dolgos fiúnak sejtése sem volt. Az öreg király lánya titokban varázslónő volt. Amikor trónra kerülése alkalmából a herceg, a gróf és a báró is vendégül látta, mindőjükre varázst bocsátott. A herceg ezután élete végéig a bányáiban bolyongott. Mindenhol a drágaköveit kereste, de sehol nem találta őket. Őrületéből egy rázuhanó szikla szabadította meg. A nyughatatlan gróf eztán sem nyughatott: a királylány bűbája addig hajtotta, amíg a tenger fenekéről ki nem halásztatta az összes gyöngyös ládát és kárpótlásul oda nem adta a vízbe veszett matrózok családjainak. A báró szép leánya is megkapta a jussát: a fiú elűzését követő első télen lehullott hó soha nem olvadt el. A leány attól kezdve csak akkor láthatta a pompás kert növényeit, ha saját leheletével olvasztotta ki őket a hó rabságából.