A Viharlovag és a Sötét Fergeteg

A Viharlovag és a Sötét Fergeteg.

- Milyen hangos! Milyen mérges! - kiáltotta Peti a nyári éjszaka csendjébe belehasító mennydörgés hallatán. - Bárcsak parancsolhatnék a viharnak és megállíthatnám!
- Élt egyszer valaki, aki ugyanezt kívánta kisunokám. Feküdj vissza szépen az ágyadba és elmesélem neked a történetét - válaszolta nagyanyó.
A történtek sok száz évvel ezelőtt estek meg, midőn az Északi Hercegség trónja a fiatal hercegre szállt. Az ifjú herceg elhatározta, hogy felvirágoztatja a birodalmat. Igazságos törvényeket hozott, az udvarba pedig mestereket és tudósokat hívatott, hogy tudományukat a nép szolgálatába állítsák. A birodalom gyarapodásának már csak egy dolog állta útját: a hercegséget kelet felől régóta ostromló vihar, amely éjsötét fellegekkel, pokoli mennydörgéssel és romboló széllel tört be az országba.
A nép csak a Sötét Fergeteg néven emlegette a jelenést, s hitték, hogy amögött egy ősi szellem áll. A Fergeteg által keltett vihar kárt tett a termésben, megrémisztette a jószágokat és a népet is az otthonaikba kényszerítette. Mindig máshol csapott le, mintha egymás után le akarná rombolni a hercegség minden szegletét.
Már az ifjú herceg apja, nagyapja és az ő eleik is harcoltak ellene, de legyőzni egyiküknek sem sikerült. Apja a herceget is arra nevelte már egészen kiskorától, hogy felnőve neki is küzdenie kell majd a Fergeteg ellen. A vén udvari mágus, aki már emberemlékezet óta a hercegek szolgálatában állt, minden héten felkereste a fiút és olyan varázslatokat tanított neki, amelyekkel majd felveheti a harcot a Fergeteggel.
Trónra kerülésétől kezdve, ahányszor csak a Fergeteg átlépte a hercegség határait, a herceg felpattant Szélvész nevű lovára, s megküzdött vele. A nép akkor aggatta rá a Viharlovag nevet. Bár büszkék voltak rá, nem tudták nem észrevenni, hogy a korábban életvidám ifjú a Fergeteggel vívott minden egyes csata után egyre komorabbá és kimerültebbé válik. De nem csak a herceg ereje csökkent, a Fergeteg sem tombolt már olyan erővel, mint korábban. Úgy tűnt, addig küzdenek, míg oda nem vesznek mindketten.
- Miért gyűlőlsz bennünket ennyire, miért akarod elpusztítani az országunkat? - kiáltotta utolsó harcuk közben a viharba az ifjú.
- Nem gyűlöllek herceg, de van a birodalmadban valami, ami nem téged illet. Add ki nekem, s elvonulok - ígérte a Fergeteg, majd eldörögte szomorú történetét. A herceg a históriából megtudta, hogy a Fergetegnek van egy testvére, Felhőterelő Szellő, akinek már réges rég nyoma veszett. Egy boszorkány ejtette fogságba: bezárta egy kőbe, hogy ne fújdogálhasson kedvére, a követ pedig a hercegségben rejtette el. De akárhogy vallatta is elfogása után a Fergeteg, ennél többet a banya nem árult el.
- Ezért dúltál hát fel mindent, mert a követ, s vele testvéredet kerested - értette meg a herceg a Fergeteg tetteit. Ezután alkut kötött az ősi szellemmel, hogy ha nem tesz kárt a birodalomban és lakóiban, akkor átkutathat minden egyes zugot.
A Fergeteg elfogadta az alkut és újult erővel veselkedett neki a keresésnek a tájakon, ahová eddig nem juthatott el. Minden helyet megnézett, amit a boszorkányok szerettek: árnyas ligeteket, zúgó forrásokat, mély barlangokat, de a követ sehol sem lelte. Szomorúan állt a herceg elé a palotában, hogy nem járt sikerrel. Ekkor megütötte fülüket egy halk hang, amely a palota udvaráról, az Éneklő Nimfa szobrából jött. 
- Csak nem? - gondolta a Fergeteg. - Ilyen furmányos lett volna a boszorkány, hogy egy barlang mélye helyett a palota közepén hagyta volna a Szellőt rabságban tartó követ?
A Fergeteg felkapta a szobrot, s teljes erejéből a márványpadlóhoz vágta. S láss csodát, a darabokra zúzott kőhalom alól Felhőterelő Szellő libbent elő.
Nagy volt az öröm, ahogy a testvérek újból egymásra találtak. A szellemek köszönetet mondtak a hercegnek, majd megtértek keletre, a hazájukba. A nép többé nem élte át a Fergeteg által okozott ítéletidőt, de amikor a macska dorombolásához hasonlóan morajlott az ég alja és termékeny esőt hozó felhők öntözték a földeket, tudták: a testvérek végtelen útja újra a birodalmon vitt keresztül.