A Fecskehasú

https://gabicsabi.hu
Amikor az első kukorékolásra ébredő Nap sugarai végigpásztázták a baromfiudvart, igencsak elcsodálkoztak a kutricába bekukkantva. A minap Kocamama sok-sok apró malackát fialt, akik egymás hegyén-hátán hengeredve sivalkodtak. A boldog mama nagyon büsz...

Kép forrása: Free Photo | Playdough art with cute pig and grass (freepik.com)

Amikor az első kukorékolásra ébredő Nap sugarai végigpásztázták a baromfiudvart, igencsak elcsodálkoztak a kutricába bekukkantva. A minap Kocamama sok-sok apró malackát fialt, akik egymás hegyén-hátán hengeredve sivalkodtak. A boldog mama nagyon büszke volt, hogy majdnem mindegyik szép halványrózsaszín göndör-böndör, de amikor a legkisebbre pillantott, bizony elszomorodott. A többiek pár hét múlva szépen kigömbölyödtek, de az a csöpp nagyon picurka maradt, és mintha egy kicsit sántított volna. Testvérei félrelökdösték, így nehezen jutott az éltető tejecskéhez. Színében is különbözött: a hasát fekete-tarka foltok színezték. Kocamama el is nevezte őt Fecskehasúnak.

Bizony, bizony az idő nyurga perclábain a szélnél is sebesebben száguldott és a cocák gyorsan kinőttek a szopóskorból, már a vályúhoz jártak enni. Fecskehasú csak döcögni tudott, de azt is lassacskán, így mindig utolsónak érkezett. Csúfolták is a bátyjai, nővérei:

– Miért Fecskehasú a neved, ha még röpülni sem tudsz? Bezzeg, ha nem csak a neved lenne fecske, akkor te érnél hamarabb az etetőhöz! De nincs szárnyad, és a lábad is kacska!

Egyszer Bóbita, a tündérlány, aki a közelben táncolt az angyaloknak a hegedülő béka-, és sáskahadak gyűrűjében, meghallotta a gúnyolódásukat. Mivel régen szerette volna kipróbálni a varázserejét, arra gondolt, hogy erősen összpontosít, és szárnyat igéz a malackára. Mire Fecskehasút különös érzés kerítette hatalmába: borzalmasan elkezdett viszketni mindkét oldala. Ezért, hogy csillapítsa, oda-odakapott turcsi orrocskájával, ami furcsa módon minduntalan valamibe beleakadt. Társai álmélkodva figyelték.

– Nézzétek, nézzétek! Megfogadta a kis lüke a tanácsunkat: szárnyat növeszt! – kiáltott az egyik bátyja.

– Cs… cs… csa… csa… csak, n… n… ne, ne, nem? D… d… de m… m… mé… mé… mégis, h… h… ho… ho… hogyan? – dadogott döbbenten az egyik.

– Milyen pompás szárnyak! – csodálta meg a legkisebb nővére.

Hiába nőttek Fecskehasúnak gyönyörű szárnyai, testvérei továbbra is gunyorosan szurkapiszkálva a feje fölött beszéltek róla.

– Nem is tud repülni! – kiáltotta az egyik.

– Menni sem tud, csak bicegni, nemhogy szállni! – kontrázott rá a másik.

– Olyan kis bicebóca – sajnálkozott, aki időnként szívesen bánt vele.

– Bice-poca, bice-poca, bice-poca, döc-döc, döc-döc – zendítettek rá egynéhányan.

– Lehet, hogy ezentúl nem is fogja használni a lábait, csak a szárnyait – szólalt meg a harmadik.

– Ha, ha, ha-ha, ha-ha, egy röfi, még hogy repül! Ki hallott már ilyet? – és a hasukat fogva majd kipukkadtak a hangos hahotától.

– Már ne is Fecskehasúnak hívjuk, hanem Szárnyas Malacnak! – üvöltötték.

– Micsoda szégyen! Szárnyast nem tűrünk! Menjen a tyúkok közé!  Odavaló! – bömbölték innen is, onnan is.

– Igen, kergessük el! Kergessük el! – zendítettek rá egyre többen és többen.

– El kell mennie! Nem szégyenkezünk miatta! – röfögték kórusban, és azzal kisöprűzték a biztonságos ólból, de még az udvarból is száműzték.

Szegény kis Fecskehasú lábát húzva, esetlenül csetlett-botlott lelógó szárnyaival. Patakzó könnyein keresztül alig látott. Mit tegyen, hova menjen? Anyja sincsen itthon, hogy megóvja! Igaz, nem mindig teszi, hisz meg kell tanulnia magát megvédeni. De most, most óriási a baj: elkergették! Ilyen és hasonló gondolatok motoszkáltak a fejében. Kétségbeesésében az jutott eszébe, ha már lettek, kipróbálja a szárnyait. Hátha…, és ahogy a madaraktól látta, elkezdett velük egyre gyorsabban és gyorsabban verdesni. Hiába igyekezett csapdosni, nem sikerült felemelkednie, és orra bukott. Így ment ez párszor, mire kimerülten úgy döntött, hogy feladja. Elszontyolodva két első csülke közé vette buksiját, és maga elé meredt. Ahogy tűnődött, tűnődött, eszébe ötlött Kocamama egyik meséje, és el-elpityeredve, magát ringatva sutyorogta:

Élt egyszer nagyon-nagyon régen, messze-messze a hatalmas kínai birodalomban egy herceg. A fiatalembert Zhen Wu-nak hívták, aki a fönséges hegyek között megbújó kolostorban a taoista tanításokat tanulmányozta. Ennek a kolostornak az udvarán történt a híres Tűreszelő Kútjánál – ami még ma is áll – a következő történet: Zhen Wu belefáradt a tanulmányaiba, és úgy döntött, hogy visszamegy szüleihez a császári udvarba. Nem sokkal azután, hogy útnak indult, találkozott egy idős hölggyel, aki egy nagy vasdarabot csiszolgatott. Megkérdezte a hölgyet, hogy mi célja a hatalmas fém csiszolásával, aki azt felelte, hogy tűt készít belőle. Ezen Zhen Wu igen meglepődött, hisz egy ekkora vasból tűt reszelni kilátástalanul nagy munka. Erre az idős asszony elmondta neki, hogy ha bármit el szeretnénk érni az életben, az csak hosszú, kitartó munkával lehetséges. Zhen Wu megértette a különös tanítást, és újult erővel tért vissza tanulmányaihoz. Később megtudta, hogy az idős hölgy Ma istennő volt.

Fecskehasúnak felrémlett, hogy emsemama mindig felhívta a figyelmüket, hogy minden mesében sok-sok igazság és tanítás lakozik. Soha semmi nem történik véletlen. Mindennek megvan az oka, és a rosszban is ott szunnyad a jó, illetve fordítva.

Ettől kellemes nyugalom kerítette hatalmába. Bóbita már épp közbe akart avatkozni, hiszen bőven ludasnak érezte magát a történtekben, ám amikor meghallotta a fojtott röfögést, úgy döntött, hogy mégsem. S tovább rejtőzködött láthatatlan halványzöld köntösében. Kecsesen fellibbent egy tárulkozó lila virág szirmára, és kényelmesen elhelyezkedve várt. No, nem kellett sokáig.

– Ezek szerint nem véletlen, hogy pont ez a mese jutott az eszembe. Most az a dolgom, hogy ráleljek a tanításra. Az fog kihúzni a csávából! Rossz, hogy elüldöztek, de biztos történni fog valami kellemes is – vonta le a következtetést bizakodóan Szárnyas Malacka.

Ugye, mondanom sem kell, ha testileg kissé elmaradott is volt, az esze vágott, mint a borotva.

– Mi a tanítás? Mi is a tanítás? – ismételgette –. Hopp, megvan! – kurjantott örömében. – „Ha bármit el szeretnénk érni ebben az életben, az csak hosszú, hosszú és kitartó munkával lehetséges.” Ezek szerint, tovább kell próbálkoznom, amíg repülni nem fogok.

Ezzel röfikénk nekicihelődött, futott, futott, ahogy csak sánta kis csülkei bírták. Közben pedig egyre szaporábban mozgatta a szárnyait. Csakhogy mielőtt eredményre jutott volna, kifulladt. Pihegve kapdosta a levegőt, de amint erőre kapott, összeszorította a száját, és újra kezdte. Most sem járt sikerrel. Sőt akkorát zuhant, hogy az orrából szivárgott a vér. De nem adta fel. Arcán elmaszatolta a kigördülő könnycseppeket, aztán ismét nekiveselkedett, közben pedig egyfolytában mondogatta Ma istennő szavait:

– „Ha bármit el szeretnénk érni az életben, az csak hosszú, kitartó munkával lehetséges. Ha bármit el szeretnénk érni az életben, az csak hosszú, kitartó munkával lehetséges. Ha bármit…”

És lám, lám, a kitartó munkának meglett a gyümölcse, mert Fecskehasú egyszer csak azt vette észre, hogy szárnyrakapott, és a levegőben evickél. Bizony, hirtelen meg is rémült.

– Hú, de magasan vagyok! Jaj, jaj, jaj (!) mi lesz velem, ha leesem? – sóhajtozott félelmében.

Kérdésére azonban nem érkezett sehonnan sem válasz. Mit volt, mit tenni, hát repült tovább. Ahogy repdesett, repdesett – mert bizony egy idő után nagyon megtetszett neki odafent a végtelen kékségben –, iszonyú csivitelésre lett figyelmes. Az egyik fán meglátott egy fészket.

– Aha, innen jön ez az irtózatos zaj – észlelte –, a butuskák ezzel az éktelen lármával idecsalogatják az összes ragadozót. Szólnom kellene nekik – morfondírozott tovább cocánk.

Szerencsére rövidesen megérkezett madármama, és a tátott szájakba egymás után ejtette be a kövér hernyókat. Így a hangos fiókák egy időre elnémultak, de amint lenyelték, már újból nyílt a szájuk. Ekkor jött meg cinkepapa, aki tovább folytatta a táplálást hízott pókokkal és szöcskékkel. Épp csak eltűntek az ízes falatok, már megint tátogtak a csőrök. A szorgos szülők felváltva, lankadatlan röpdöstek oda-vissza, mire jóllakottan elcsendesültek a kis pelyhesek. Végre cinkemama és cinkepapa is kifújhatta magát.

– Ha felébredtek a csemeték, el kell kezdeniük a repülést – szólt szieszta közben madárpapa.

– Korai az még! – aggódott a tojó.

– Nem, nem! Itt az ideje, a huszonkettedik napnál tartunk! – jegyezte meg ellenvetést nem tűrő hangon cinkepapa.

– Nem mindegyik nőtt meg még eléggé! – vetette közbe harciasan cinkemama.

– Megerősödtek, és mi sem bírjuk már ezt a hajtást – szögezte le határozottan a hím. – Láttam, ahogy többször is megpihentél az úton – és szemével óvón megcirógatta párját.

– Az egyik nagyon véznácska. Tud-e majd repülni? – féltette legapróbb csemetéjét cinkemama.

– Lárifári, nem akarok erről többet hallani! – mordult cinkepapa –. Nem tetszik, hogy annyira elfáradsz! – fűzte hozzá megenyhülve, és szárnyával gyengéden átölelte hitvesét.

Rövidesen sorban ébredeztek a fiókák, és megint követelték az ennivalót. Hiába volt a nagy zenebona, Cinkepapa kiparancsolta őket az ágra, és elkezdte a tanítást. Nemsokára legtöbbjük nagyon ügyesen körözött a levegőben. Időnként még vissza-visszaszálltak, de aztán egyre távolabb és távolabb merészkedtek. A büszkeségtől dagadt a szülők melle.

– Ám valami nincs rendjén. Valaki hiányzik. – fedezte fel cinkepapa, és bedugta a fejét a lyukon. – Na, megvagy! Gyere ki, te kis haszontalan! – azzal kipenderítette a legkisebbet. Csakhogy a csöppség úgy remegett, mint a miskolci kocsonyában a béka, és majdnem leesett az ágról. Hiába noszogatták, csak reszketve gubbasztott, és egyre sűrűbben pislogott az odú felé.

– Majd holnap megpróbálja! – kelt a védelmébe cinkemama. Cinkepapának nem nagyon tetszett, de nem akart civakodni, inkább elszállt kiszellőztetni a fejét. Miután cinkemama betessékelte féltett kincsét a biztonságos fészekbe, ő is útra kelt.

Fecskehasú, aki egy közeli fa ágán telepedett le, szemtanúja volt az eseményeknek. Szíve együttérzőn dobbant, amikor a parányi madárkát megpillantotta. Gyönyörködve nézegette, milyen helyes a kis sárga kabátban, fekete mellényben és a barettsapkában. Elhatározta, hogy megtanítja repülni. Nagy nehezen előcsalogatta a gyökerekből, fűszálakból és mohából készült, szőrszálakkal bélelt odúból a kis fekete mellényest, akit végül a kíváncsisága hozott ki.

– Hát te ki vagy, honnan jöttél? És milyen nagy vagy! – meredt rá szénfekete szemével.

– Fecskehasúnak hívnak, azaz már Szárnyas Malacnak – mutatkozott be röfi, és elmesélte a történetét. A madárka részvéttel hallgatta, és azonnal barátságot kötött vele.

– Úgy félek! A többiek már mind elrepültek, csak én… – csipogta a cinke.

– Láttam! Segítek neked! Menni fog! Rugaszkodj el az ágról, sűrűn verdess a szárnyaiddal, és kapj el egy légáramlatot! Közben pedig ismételjük együtt: „Ha bármit el szeretnénk érni ebben az életben, az csak hosszú, hosszú és kitartó munkával lehetséges.”

A fióka épphogy csak felszállt, már vissza is érkezett az ágra.

– Ügyes vagy! Próbáld újra! No, még egyszer! – tüzelte tovább Fecskehasú kis barátját, aki már magasabbra emelkedett, de hamarosan ismét a biztonságos ágon kuporgott. Szárnyas Malacka addig lelkesítette, noszogatta, és mondogatta vele Ma istennő tanácsát, míg a következő fáig sikerült elröpülnie. Mire a szülők megérkeztek, kis tollasunk már vígan ide-oda röpdösött. Nézett is nagyot cinkemama és cinkepapa. Hát még akkor, amikor fiókájuk bemutatta újdonsült pajtását, akinek friss tudományát köszönhette.

A különleges eseménynek egy szempillantás alatt híre ment. Az erdő és a falu lakói ott tolongtak a fa alatt, hogy lássák, és hírül vigyék majd a Szárnyas Malac történetét.

Kocamama ragyogott a boldogságtól, és büszkén ölelte keblére jólelkű, megtalált malackáját. A testvérek megszégyenülten rejtőztek anyjuk mögött. Fecskehasú viszont anyja öleléséből kibontakozva szeretettel és mosolyogva bújt közéjük.

Bóbita, aki végignézte a történteket, kilibbent halványzöld láthatatlan köntöséből, és hatalmas csókot lehelt a röfi sebes orrára.

Így jutott el hozzám is szájról szájra Fecskehasú, bocsánat, Szárnyas Malacka története, és ha megtetszett, meséljétek ti is tovább!

 

 

Szabó Aida (Jampa drolma), amatőr

Meztelen lelkem / zavarruháját öltve / tárom elibéd Szabó Aida (Jampa drolma) – voltam és vagyok: ok, okozat… és okozó –. 1951-ben születtem Budapesten, és újraszülettem 2002-ben. Úton orromra / fricskát nyomott a tavasz. / Egy csokor élet Műszaki végzettséggel rendelkezem. 1975-től hivatásos katonaként szolgáltam, és 1998-ban századosi rendfokozattal szereltem le. Három gyermekem és – egy kosárnyi – t...