Holdasszony és Meztelenke

http://mocorgohaz.hu/
       Topog a piciny lány, napfény ragyogja körbe kis alakját, és szalad, hozza könyvét, mondja:
     – Mesélj ebből, a szépből! – s máris az ölembe fészkeli magát.
Együtt ülünk a széken, és kalandozunk pöttömlények lábnyomában, törpék, manók őshonában.
  ...

Kép forrása: Unokám, Markó Veszta rajza

       Topog a piciny lány, napfény ragyogja körbe kis alakját, és szalad, hozza könyvét, mondja:

     – Mesélj ebből, a szépből! – s máris az ölembe fészkeli magát.

Együtt ülünk a széken, és kalandozunk pöttömlények lábnyomában, törpék, manók őshonában.

      – Még, még mesélj! De mégse ebből – tolja el a könyvét –, hanem úgy, mint Apa szokta! Tudod, úgy fejből! – s mutat apró kezével a buksijára.

Meglátott a fűben egy csigát, ahogy éppen vonszolta magát, és így, hipp-hopp, meg is született a fejében a mesetéma.

     – Mesélj, mesélj, Mémör, a csigáról! – és buzdítón rám emelte tengerkék szemét. – Nézd, nincsen neki háza! Akkor hova bújik? Megfázik! No, mondd, mondd már!

        Hogy türelmetlen szájacskáját csendre intsem, mesélésbe kezdtem egy meztelen-csigáról:

     – Emlékszel a Holdra? Tudod, ott lakik az égen, és nap mint nap a Földet kíséri.

     – De ott a Nap van!

     – Most igen, mert nappal van. Virradattól szürkületig a Nap uralja az eget, de mindig helyet cserélnek: este, amikor sötét lesz, alkonyattól pirkadatig a Nap elbújik, és helyette feljön a Hold. Ott fenn baktat estéről estére, és közben folyvást változtatja az alakját. Hol ilyen, hol olyan formát ölt magára. Időnként meghízik, kövér lesz, és akkor olyan, mint egy óriási pampuska, mint amilyet Anya süt. Nos, akkor van újhold – ilyenkor meg is rázom a pénztárcámat, hogy sok-sok pénzem legyen!

       – És attól sok pénzed lesz? – kérdezte kétkedve Dorci.

        – Á, dehogy, ezt csak Nanától, az anyukámtól hallottam, amikor olyan kicsi lányka voltam, mit te, és nagyon megtetszett. Jó kis móka volt, ahogy újhold idején hatalmasakat kacarászva ráztuk a majdnem üres pénztárcánkat. De nézzük csak meg, miket csinál Holdasszony, vagyis Luna asszony, mert bizony több neve is van annak a hatalmas jáde színű gömbnek.

Egy idő után Luna asszony pampuska gömbölydedsége apadni kezd, lefogy, és pontosan olyan alakot formál, mint a reggeli kakaód mellett a kifli. Mielőtt azonban teljesen elfogyna, újra dagadni kezd, egyre jobban testesedik, testesedik, míg kerek tányérképe nem lesz, ilyenkor van telihold. Aztán megint soványodik. Most nem sokat, csak egy kicsit, de még most is akkora pocakja marad, mint a szomszéd bácsinak. Ez így ment, és megy körbe-körbe, mert Luna asszony már nagyon-nagyon régóta és sokáig fogja járni odafent az útját.

Az egyik napnyugta után rettenetesen fáradt maradt, így alig tudott az álmosságtól és a hatalmas pókhasától caplatni. Szívesen durmolt volna a pihe-puha, fodros-bodros felhőtakarója alatt, de hívta Sötétégbolt, hogy itt az ideje: gyerünk világítani! Hiába vágyakozott vissza Álomországba, nem volt mese, menni kellett, mert tisztában volt vele, hogy a kötelesség mindennél előbbre való. Botorkálva csetlett-botlott. Majdnem orra is bukott, és közben hol jobbra, hol balra ásított, de akkorákat, hogy a közelében viháncoló csillagoknak meg kellett kapaszkodniuk a Tejút gázfelhőinek csücskében, nehogy bekapja őket. Ebbe azét keveredett egy csipetnyi huncutság is, mert nem kedvelte a gőgös, üresfejű bolygókat, akik csak arról tudtak cseverészni, hogy mi a legújabb divat, milyen új ruhát vegyenek fel, melyik sebészhez menjenek el, hogy átszabassák, átvarrassák a testüket. Ő is hódolt a divatnak; igaz, mértékkel, de hogy éjhosszat csak arról csacsogjon, az már több lett volna a soknál! Jobban szerette azokat, akik sokat olvasnak, igyekeznek minél többet tanulni, tisztelik az idősebbeket, udvariasak, szépen beszélnek, okosakat mondanak, és nem pletykálkodnak. Velük szívesen elegyedett szóba, mert ők igazi értékeket képviseltek.

Tudja az ördög, hogy miért, miért nem, ma mégis kedvetlenül indult el – hiába gondolt kedves barátaira, és állt jó kedélyű asszonyság hírében –, így zsörtölődött magában:

          – Fenn baktatni minden éjen, azon az unalmas égbolton, ugyan kinek van hozzá állandóan kedve! Örökké csak a csillagok, a Tejút, és a Földön a munkában megfáradt emberek, vagy a mulatozók, ahogy éppen pityókásan bóklásznak hazafelé. Ugyanazok az óvatosan csellengő, hosszú bajszú háztetőzenészek és a hangosan ugató, vonyító házőrzők! Jó, jó – morgolódott most már enyhébben, ahogy egyre inkább elpárolgott a levertsége –, időnként egész érdekes dolgok történnek. És duzzogva gördült tova a bársonyos, fekete mennybolton.

 Ahogy gurult, gurult az jutott az eszébe, hogy így az egész napját – mert neki az éjszaka volt a nap – rosszkedvűen fogja eltölteni, és ez nem volt az ínyére. Ezért úgy döntött, hogy szélnek ereszti a búját, hiszen csak tőle függ, hogyan érzi magát. Ezzel háromszor megpördült a sarkán, és közben háromszor elmondta a varázsigét, amit egyszer egy bölcs embertől lesett el:

 

Perdülj, sarkam,

csendülj, dallam,

      hess, el rosszkedv,

sötét mocsár,

jöjj el, jókedv

tarka kosár!

 

És láss csudát, a szomorúsága abban a pillanatban úgy elillant, mintha ott se lett volna soha. Virágos jókedvében most már biztos volt abban, hogyha sétája közben körülnéz a Földön valami újat, valami érdekeset fog észrevenni.

     – Na, mit gondolsz, Dorci: mit látott két, óriási szemével?

Holdasszonyság egyszer csak valami mozgást vett észre a szeme sarkából. Leste, leste, de mivel már nem látott jól, hogy jobban szemügyre vegye és megismerje, előkapta fényes, kissé kopott kabátja zsebéből a szemüvegét, és közben dünnyögött magában:

       – Ni csak, ni csak! Ki lopakodik ott lent? Ki az az ólálkodó fura alak?

Szemüveggel az orrán már tudta, hogy az nem lehet más, mint a jeges ruhás Fagyanyó, aki sietősen sürgött-forgott egész éjjel. Bizony igyekeznie kellett, mert, ha reggel előbukkan a Nap, egy szempillantás alatt elűzi. Ezért napkelte előtt csipkés, deres lett tőle minden, mert fehér, jeges leheletét otthagyta úton-útfélen: a füvön, a fán és a levélen.

S ezen a dérlepte hajnalon egy icurka-picurka csiga araszolt lassan, meztelen, akinek a neve: Meztelenke volt, de barátai Házatlannak is hívták. Húzta maga után csillogó csíkja útját, ezüstszínű uszályát. Pőre volt a csiga, nem volt néki háza, és nem volt rajta a meleg ruhája. Fázott, reszketett is bizony, kicsiny teste, és rátapadt a jeges ereszre. Szegényke! Brr, brr… nagyon-nagyon vacogott, mert Zordapó betódult hideget hozó zsákjával, és hatalmas nagy szája bekebelezte az egész színes pompában tündöklő őszi világot. Holdasszony részvéttel tekintett rá, de hiába akarta melengetni, az ő fénye nem adott meleget.

Egykettőre elröpült az éjszaka és az ég másik oldalán már türelmetlenül topogott a Nap. Itt volt a helycsere ideje, de elhatározta, hogy holnap mindenképpen megkeresi azt a pici meztelencsigát.

Délután a csöppnyi Házatlan bojtos sapkát húzott, és hogy el ne tévedjen, a két kis csápját kidugta belőle. Nyakára hosszú sálat tekert, és húzott volna lábára is pöttöm, csíkos, színes zoknit, de nem volt néki lába, csak meztelen teste. Persze ez már eső után köpönyeg volt, mert estére a mi kis csigabigánk biz megfázott, hiába volt már csíkos ruhában, köhögött, prüsszögött: hapci, hapci, hapci! – olyan hatalmasakat, hogy majdnem össze-vissza repkedtek a csigalak tarkabarka levelei. Orra pedig megduzzadt, olyan pirossá vált, mint egy hatalmas sárgarépa, és a szeme is könnybe lábadt. Magas láza lett, és remegve citerázott. Itatott véle jó anyukája forró mézes-citromos bodzateát, és bedugta az ágyikóba, a finom, meleg paplan alá, ahol nem volt más dolga, csak izzadnia kellett. Még Bagoly-doktorbácsi is meglátogatta, hogy megvizsgálja, és felírja az orvosságot.

        – Csak nem kanalast? Jaj, jaj, szerencsétlen csiga, de sajnálom! – mondta Dorci ráncolva homlokát, és sopánkodva tördelte kezét. – Az nem jó! Azt én sem szeretem! Ezt ne meséld! – fojtotta belém a szót.

       – Inkább rajzold le Meztelenkét, a csigát… de mégis, mégiscsak folytasd, kérlek! Mi lett a picurka Házatlannal?

        – Igazad van – szőttem tovább mesémet –, az a gyógyszer igencsak keserű volt, és nem ízlett a csigának, így nem is akaródzott bevennie. Ezért azt fundálta ki, hogy megkéri az anyukáját, engedje meg, hogy egyedül vegye be a kanalast, mert ő már nagyfiú. Persze, esze ágában sem volt bekapni, és a következő gondolatok motoszkáltak a bubájában: Még hogy ő, azt a rosszat lenyelje! No, nem, inkább kilöttyinti az ablakon.

 A következő este Holdasszonyság a csöppnyi meztelencsiga keresésére indult, és amikor megpillantotta, végtelenül elkomorult, mert a szófogadatlan kis beteg éppen az ablakon kihajolva csurgatta ki a gyógyító nedűt.

Napok múltán csigamama aggódva figyelte csemetéjét, és csodálkozott, hogy miért nem gyógyul, hiszen megígérte, szedi a gyógyszert. Eszébe sem jutott, hogy mit művel egyszem, féltett magzatja. Csigaapó is csóválta a kobakját, és egyre mogorvábban szívta, pöfögtette a pipáját, eregetve a füstjét, miközben ekképpen töprengett csendesen:

      – Nem értem, nem értem. Talán eltévesztette, és rosszat írt fel Bagoly-doktor – de ilyet nem szokott tenni –, pedig jaj, de drága volt az az orvosság! Most, amikor alig van munkám, pedig mindenféle teendőt elvállalok az erdőben, sőt a szomszéd tölgyesben is, és az asszony sem tud elhelyezkedni, hiába tevékeny és megbízható, csak talpal munkáért naphosszat. Alig folyik be valami csekély pénzecske. Haj, haj, nehéz idők járnak mostanában, bizony szorosra kell húzni a nadrágszíjat.

Rövidesen itt a karácsony, és milyen jó lenne a lurkót meglepni egy korcsolyával! Nem mondja, de látom rajta, hogy évek óta megszakad érte a szíve. Megérdemli a kölyök, hiszen rendes, szépen tanul, segít itthon, és nem is követelődző. Bezzeg a szomszédban a csigalány mindenért nyafog, hiába van egymás hegyén-hátán, halomban az a rengeteg játék, mindig más kell neki. Nem vigyáz rájuk: töröttek a babái, kitekerve a kezük, a lábuk, mégis mindent megkap a szüleitől. Valószínű, ezért nem becsül meg semmit sem.

Luna asszony, ahogy csigapapa gondolatait hallotta, mert biz ilyen képességekkel is rendelkezett, elhatározta, hogy mindenképpen segít a becsületes, szorgalmas meztelencsiga családon. Törte a fejét, hogyan tudja rávenni azt a haszontalant, hogy ne csináljon ilyen butaságot, amivel elszomorítja a szüleit, akik bíznak benne. Hirtelen eszébe ötlött, hogy megkéri Duli-fuli Förgetegkisasszonyt: amikor Meztelenke ki akarja nyitni az ablakot, cserdítsen oda egyet, akkor biztos nem tudja kiönteni a gyógyszerét, és hamarosan lábadozni fog. Biztos, ami biztos, még Fagyanyót és Zordapót is felkereste, hogy a Békás-tóra, ami éppen a csigalak előtt terül el, olyan vastag jeget duzzasszanak, hogy biztonsággal korcsolyázhassanak rajta az erdő lakói.

Amikor Házatlanka ki akarta loccsantani a kanalast, abban a minutumban ott termett Duli-fuli Förgetegkisasszony. Az ablak meg sem moccant, úgy beékelődött, mintha sosem lett volna rajta kilincs. Fagyanyó és Zordapó sem volt rest, olyan vaskosra hizlalták a jeget, hogy még egy hatlovas, megpakolt szánt is kibírt volna. Csigabigánk vágyakozó tekintettel nézte, ahogy pajtásai a tó jegén korcsolyáznak, kergetőznek, hógolyóznak, és hóembert készítenek a hóesésben. Igaz, ő csak álmaiban húzott korcsolyát, de mégis csúszkálni, nagyokat huppanni és a többiekkel együtt hancúrozni, kacagni nagyon szeretett. Bánatosan nézegette magát a tükörben. Még nagyon sápadt volt, ugyanúgy köhögött, prüsszögött, folyt a sárgarépaszínű orra… és ekkor, gyors elhatározásra jutott.

      – Meg kell gyógyulnom! Egye manó, ha ez az ára: ezentúl beveszem a kanalast, még ha borzalmas is az íze.

Ahogy napról napra hatott az orvosság, egyre jobban érezte magát, erősödött, és egy hét sem telt bele, már kint csúszkálhatott. Volt is öröm a házban! Hát még akkor, amikor a csillogó karácsonyfa alatt ott pompázott a régen óhajtott fényes, új korcsolya. De fenséges is volt, ahogy táncoltak rajta a gyertyák vibráló lángocskái! Ez nem akármilyen korcsolya volt ám, hanem igazi, meztelencsigáknak való. Ahogy Meztelenke nézte-nézte a korcsolyát, egyszerre csak eleredtek a könnyei. Úgy sírt, mint a hétnapos záporeső. Szülei rémülten meredtek egymásra. Végképp nem tudták felfogni, hogy mi történhetett, amikor gyermekük hüppögve, akadozva vallomásba kezdett:

     – Én, én nem érdemlem meg… hüpp, hüpp… a gyönyörű ajándékot, mert, mert... hüpp, hüpp… kiöntöttem az ablakon, kiöntöttem az ablakon… hüpp, hüpp…, amit Bagoly-doktorbácsi felírt… hüpp, hüpp… –, és rázta a zokogás egész aprócska testét. Csigamama és Csigapapa megbocsájtón mosolyogtak, és elégedetten simogatták meg Meztelenke feje búbját.

       Ide már egy hang, egy szó sem kellett. Mindhárman összeölelkezve álltak, és nézték, ahogy ellobbannak a gyertyák pislákoló fényei, és az utolsó csillagszóró is útjára bocsátja legkisebb csillagát. Amikor a Csendes éj karácsonyi dallamának végső akkordjai elcsendesültek, az odakint szállingózó, kergetődző hópihék között Holdasszonyság is újra kerekre hízott határtalan boldogságában.

 

 

 

Szabó Aida (Jampa drolma), amatőr

Meztelen lelkem / zavarruháját öltve / tárom elibéd Szabó Aida (Jampa drolma) – voltam és vagyok: ok, okozat… és okozó –. 1951-ben születtem Budapesten, és újraszülettem 2002-ben. Úton orromra / fricskát nyomott a tavasz. / Egy csokor élet Műszaki végzettséggel rendelkezem. 1975-től hivatásos katonaként szolgáltam, és 1998-ban századosi rendfokozattal szereltem le. Három gyermekem és – egy kosárnyi – t...