A gölődin leves

A gölődin leves.

Élt valahol, a telekparti tanyákon egy jóravaló, szorgalmas ember. Volt annak egy szép, fiatal, de igencsak lusta felesége. Ennek az asszonynak ilyen volt a szava járása:

• Bizony nem futok, ha sétálhatok is. És nem sétálok, ha állhatok is. Nem állok, ha ülhetek, és nem ülök, ha fekhetek. Ha fekszek, akkor meg már alszok is!
• Ej, te asszony! Ha ilyen lusta vagy, hamar utol ér minket a szegénység!

De bizony beszélhetett annak naphosszat, ki sem kelt az ágyból. Egyszer aztán, amikor a kaszálóra indult, azt mondta az ember:

• Te, én úgy ennék egy kis gölődin levest. Mire haza jövök, itt legyen a terített asztalon!
• Ejnye, no! Hát nincs egy valamire való asztalunk, ami mellé leülhetnénk!

Indult rögtön az ember az asztaloshoz, az asztalos menten elkészítette a csinos asztalkát, az meg nagy boldogan haza futott vele.

• Itt az asztal, most már főzheted a gölődin levest!
• Jaj, te ember, hát hogyan is főznék én neked, mikor még vászon abroszunk sincsen, amit az asztalra teríthetnék.

Az ember nagyot nézett, de aztán mégis elszaladt a takácshoz és azt mondta:

• Takács, szőjél nekem vászon abroszt, mert a feleségem nem tud asztalt teríteni a gölődin leveshez.

A takács, megszőtte az abroszt, az ember pedig futott haza vele:

• Itt az abrosz, teríthetsz asszony!
• Ugyan ember, hiszen a fazakunk is elrepedt.

Szaladt az ember, keresi a drótos tótot, hát hallja ám, hogy éppen a falu végén óbégatja:

• „Fazikat fótoznyi! Drótooznyi, fótoznyi! „
• Ehol e! Jöjjön csak velem, mert éppen elrepedt a vászon fazakunk.

Futott az ember, vitte magával a drótos tótot, aki megfoltozta a fazekat.

• Itt a fazak, most már készülhet a gölődin leves!
• A kamrában van a lisztes szuszék, és ni’ csak, a kamra kulcsa is eltörött!

Rohant az ember a kovácshoz, készítetett egy új kulcsot, viszi az asszonynak.

• Itt a kulcs! Nyithatod a kamrát, főzheted a gölődin levest!
• Ó, jaj, te ember, a lisztünk is elfogyott!

Nyargalt az ember a molnároz, vásárolt lisztet egy szakajtóval s vitte haza.

• Itt van a liszt, most már főzheted a gölődin levest!
• Édes, drága uram! Nincs itthon egy kis zöldség sem a leveshez.

Loholt az ember, kereste a kertészt, s vásárolt tőle egy kosár zöldséget.

• Itt van a zöldség is, most aztán már főhet a gölődin leves!
• Ember, ember! Hát most meg a kés éle csorbult ki, mivel hámozzam meg a zöldséget?

Szedte lábát az ember, a köszörűssel megköszörültette a kést, és vitte az asszonynak.

• Itt a kés, hámozhatod a burgonyát a gölődin leveshez!
• Most aztán már igazán jaj nekem! Nincs egy fakanalam, hogy megkeverjem a levest.

Futott az ember a teknőkaparóhoz, s amíg az a fakanalat faragta közben beszélgetni kezdett vele. A teknőkaparó meg elmeséltette tövéről hegyire, mihez kell a fakanál. Amikor pedig elkészült, a kezébe adta és azt mondta:

• Ez majd jó segítségetekre lesz, hogy végre elkészüljön az a gölődin leves!

Most már aztán rohant haza az ember, az asszony meg éppen a dunyhák között lustálkodott. Odapattant az ágy végébe, aztán jó nagyot vágott a dunyhára, hogy rögvest ki is szakad a ciha.

• Itt van a fakanál, te asszony!

No, erre bizony felugrott az asszony, szaladt és leterítette a vásznat az asztalra. Az ember meg utána:

• Itt van a fakanál, te asszony! – és nagyot csapott vele az asztalra.

Az asszony meg ijedtében feltette a vászon fazekat a tűzre, s a kamrakulccsal futott, hogy lisztet hozzon a kamrából. De bezzeg mikor az asszony hátán táncolt a fakanál addigra még a zöldség is belekerült a levesbe. Az ember meg csak egyre ezt kiabálta:

• Itt van a fakanál, te asszony!

Képzeljétek csak! Ezek után a fakanállal mindketten jó barátságba kerültek.