A HÁROM KALMÁRFI

A HÁROM KALMÁRFI.

Volt a világon egy igen gazdag kalmár s ennek három fia. Hogy im gazdag volt az ember, hogy im egy pár zsák pénzért nem igen ment a szomszédba: két idősb fiát - mert a harmadik még csak 7 esztendős volt - mindenféle tudományokra, hadi vitézségekre kitanittatta.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, egy éjszaka mind a három fiu álmot látott.

Reggelre kelve a fölöstökömnél, mikor mindnyájan együtt voltak, csak elkezdi a legnagyobb:

- Ejnye, uram-atyám, be különös álmot láttam!

- Mit, édes fiam? kérdé a kalmár.

- Hát, itt la, az öcsémmel elmentünk ország-világszerte a dicsőség pálmáját keresni s megtaláltuk azt a zöld király birodalmában. A zöld királynak volt három szép eladó leánya. Egyik szebb volt mint a másik, de nekem még is legjobban tetszett a legnagyobb. Itt a zöld király országszerte kihirdette, hogy az egész föld kerekségéről gyűljenek össze a hirneves vitézek s a ki egy sudar fenyőfa szál tetején levő bagolyfiut sziven tud lőni, annak adja feleségül legidősb leányát. A vitézek közt én is jelen voltam s nekem szolgált a szerencse legjobban, mert én lőttem sziven a bagolyfit s enyém lett a királykisasszony egy herczegséggel együtt. Én ezt álmodtam.

- Ez szép álom volt. Hát te fiam, szólt a kalmár a középső fiához, mit álmodtál?

- Én is azt álmodtam, a mit a bátyám, csak azzal a kis különbséggel, hogy nekem a királykisasszonyok közül legjobban tetszett a középső, kinek a kezét s vele együtt egy herczegséget nyertem el; mert második próbául azt vetette föl a zöld király, hogy középső leánya kezét annak adja, ki legmesszebb tud hajitani parittyából, az pedig én voltam.

- Ez is szép álom volt. Hát te kis fiam, kérdé a kalmár legkisebb fiát, mit álmodtál?

- Én is azt álmodtam a mit a két bátyám, csak azzal a kis különbséggel, hogy én a legkisebb leány kezét - a ki most még csak öt esztendős - nyertem el az egész királysággal együtt. Hogy mi uton és módon, azt most nem mondom meg.

- Ez is szép álom volt, válaszolt a kalmár.

- De nem azt mondom én atyámuram, vette át a szót a legidősb fiú, hanem azt, hogy csináltass a számunkra, már mint az én és az öcsém számára - téged itthon hagyunk, már mint a legkisebbet, mert te még csak gyermek vagy - mondom csináltass a mi számunkra herczegi ruhát, végy alánk drága paripákat, oldalunkra görbe kardot, mert mi elmegyünk a zöld király birodalmába szerencsét próbálni; mert mához egy esztendőre lesz a viadal napja s nekem pedig tovább nincs itthon maradásom.

- Nekem sincs, erősité a középső.

- Teljék szivetek kivánsága, édes fiaim, szólt a kalmár, menjetek el a dicsőség pálmájáért, lesz czifra köntös, tüzes paripa és éles kard, csakhogy aztán szégyent és bút ne hozzatok vén apátok fejére.

Mit volt mit tenni a gazdag kalmárnak, az országban a legjobb két paripát, a legczifrább köntöst és a legélesebb kardot megvette s átadta a fiainak, kik aztán emigy felkészülve, elindultak ország-világszerte a zöld király rezidencziája felkeresésére.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer valahára beértek a zöld király rezidencziájába. Hol már, mint álmodák, széles e világból össze voltak gyülve a hirneves vitézek, kiknek szép száma a mi két kalmár fiunkkal is szaporodott.

De a két vitéz átalotta, hogy ők csak egy kalmár cselédei, azért herczegfiaknak adták ki magukat. Fogadják őket nagy czeremoniával, hajlongnak előttük jobbra is, balra is, a két királykisasszony pedig ép eléjük szaladt s karon fogva vezették fel a 12 fehér márvány-garádicson.

És a számnélküli sok vitéz között csakugyan, a mint megálmodák, a két kalmár-fiu lett a nyertes; mert a legöregebb a nyilával ugy sziven lőtte a fenyőszál hegyén levő bagolyfiut, hogy még csak nem is nyikkant, a középső pedig a parittyájával annyira túl hajitott, hogy a vitézek közül egyetlenegy sem tudta még csak megközeliteni sem. Igy az öregebbiké lett a zöld király nagyobbik leánya, a kisebbiké pedig a középső királykisasszony, mindegyik egy-egy herczegséget kapott nászajándékul.

Már a két kalmárfiu fedél alá jutott, selyemágyban hált, kinek-kinek királykisasszony volt a felesége és már sok ideig együtt éltek nagy boldogan. Egyszer azonban csak megszólal a legnagyobbik kalmárfiu:

- Ejnye, kedves öcsém, be rosz álmom volt az éjszaka; azt álmodtam ugyanis, hogy az apám földig leégett, mindene porrá lett s igy koldusbotra jutott.

- Én is ezt álmodtam, erősité a középső.

- De nem azt mondom én, testvér, hanem azt, hogy mi már úgyis gazdagok vagyunk, azért menjünk haza, keressük fel szükölködő apánkat, épittessük fel a házát, töltsük meg a boltját s gazdagitsuk fel ujra.

- Jó lesz biz az, erősité a középső.

S ezzel a két herczegfi, mert már most azok voltak, egy zsák aranyat keresztül vetettek a nyereg-kapán s elindultak hazafelé kárvallott édes apjuk fölsegélésére.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer mégis azt mondhatták, itthon vagyunk.

Az öreg kalmár csakugyan porrá égett és a fiával együtt egy ingben-gatyában szaladt ki az égő házból. Aztán a kalmárnak nem volt sem testének, sem lelkének hová lenni, a fiával együtt, ki már ekkor szép legénykévé nyult föl, beállott csordásnak, kik most is, midőn a két herczegfi megérkezett, ott őrizték a marhát a tarlón.

A két herczegfi aztán az öreg kalmár házát szépen felépittette, ugy, hogy az még különb volt mint azelőtt, s pénzt adtak neki - mert volt arany egész dögével - hogy kalmárkodhasson; de a legkisebb testvérüket, bár ők ellenezték, az öreg kivánságára, hogy ebből is faragjanak embert, elvitték magukkal.

S ezzel a három testvér útnak indult. A legkisebb azonban az egész úton szomorú volt s egyet sem szólt. A két idősb testvér előbbre lovagolt s azt mondja a legnagyobbik a középsőnek:

- Ugyan testvér, mondd meg nekem, nem bajunkra hoztuk-e mi el ezt a fajankót magunkkal?!... Ládd ez még, a mily igaz szive van és a mily ostoba, elárul bennünket, hogy mi nem vagyunk herczegfiak.

- Az ám, kontrázott neki a középső.

- Egyet mondok, testvér, kettő lesz belőle: veszitsük el. Majd mikor keresztülmegyünk ezen a nagy hidon, mely itt előttünk van, taszitsd a mélységes tengerbe.

Ugy is lett. - A középső testvér a legkisebbet beletaszitotta a mélységes tengerbe; de biz abból azért még sem lett halétek; mert a zöld király legkisebbik leányát, kiről azt álmodta a legkisebb kalmárfiu, hogy felesége lesz, elrabolták a zsiványok, kik azt megölni, nem ölték meg, hanem leszedték róla a drágaságokat, magát pedig egy bárkába csukták s bevetették a mélységes tengerbe. És a kalmárfiu, a mint ott uszkált a tengerben, e bárkában kapaszkodott meg. Aztán szép csendesen felmászott a bárka tetejére, benéz az ablakon, hát látja, hogy ott egy szalmaágyon egy szerelemtől lelkezett gyönyörü leány fekszik. A kalmárfiut rögtön kitörte a szerelem hidege, még pedig ugy, hogy még a foga is vaczogott.

A kalmárfiu aztán megkoczogtatta az ablakot háromszor s bekiáltott rajta:

- Ébredj, szivem szép szerelme, kelj föl s ereszsz be az ablakon.

A királykisasszony föl ébredt, kitekint az ablakon, hát látja, hogy a bárka tetején egy ékes ábrázatu ifju ül, még pedig olyan, hogy olyant sem azelőtt, sem azután, sem azóta nem látott. Ezt is rögtön kilelte a szerelem hidege, majd felugrott az ágyról, izibe kinyitotta az ablakot, s beeresztette a kalmárfiút, kik aztán azt mondták egymásnak:

- Én a tiéd, te az enyém, ásókapa se választ el egymástól.

S ezzel megölelték, megcsókolták egymást s szent lett a békesség. Aztán vitte őket a viz csendes ringatással, egyszer egy szigethez értek, hol a bárka magától megállott, a kalmárfiu pedig elindult a sziget belsejébe. A merre csak ment, sehol egy lelket sem látott, csak kisebb-nagyobb kővé vált embercsoportokra akadt. Mikor a legnagyobb csoport mellett elment volna, megszólal valaki ilyeténképen:

- Hej, vitéz kalmárfi, ne menj el mellettünk, hanem jőjj vissza, mert egy kis beszédem van veled.

A kalmárfi csak ekkor tekintett hátra, hát látja, hogy a kőcsoport kellős közepén álló ember integet neki, hogy menjen vissza. A kalmárfi visszament s ekkor azt mondja neki a középütt álló kővé vált ember, ki maga a király volt:

- Édes fiam, mert én fiammá fogadlak, látod ezt a márványpalotát, mely ide madárlátta távolban van? No ha látod, eredj fel a 12 fehér márvány-garádicson, fogd meg az aranykilincset, nyisd be az ajtót s majd aztán szebbnél szebb kisasszonyok szaladnak eléd, kik karon fogva bevezetnek a fehér szobába s tánczolni hinak; de te, mintha néma volnál, egy szót se szólj, hanem ülj le szótlanul az asztalszegbe. S ekkor aranyabroszt teritnek eléd, az aranyabroszra czintányért tesznek, a czintányér mellé kanalat, villát és szarvasnyelü kést raknak. Mikor emigy fölteritettek, mindenféle világi jókkal kinálnak, hogy egyél-igyál; de te, egy falat étel és egy korty ital, nem sok, de még annyit se végy magadhoz, hanem ülj ott némán mint egy darab fa. S ekkor majd megharagszanak a kisasszonyok, hogy se nem eszel, se nem iszol, se nem tánczolsz, s kidobnak az ajtón; de az ételeket és italokat is, minden abroszostul együtt utánad hajitják. S te ekkor szedd fel az ételeket és italokat s hozd el magaddal; de mielőtt odább állhatnál, majd utadat állja egy óriás, ki meg akar veled küzdeni. De te ne tarts semmitől, csak húzd ki az oldalomon függő éles kardot s vedd ki hátul a frakkom zsebében lévő három üveg közül a legkisebbet s igyál belőle néhány cseppet. A mi megmarad az üvegben, azt tedd vissza ismét a frakkom zsebébe.

Ugy is lett. - A kalmárfi kihúzta a kővé vált király kardját s a maga hüvelyébe dugta, majd kivette a frakkja zsebéből a kis üveget s jót huzott belőle. Eddig is erős legény volt a kalmárfi, de most hétszerte erősebb; akár egy oroszlánnal is megverekedett volna. A kalmárfi aztán elindult a márványpalota felé, s hogy odaért, izibe felszaladt a 12 fehér márvány-garádicson, s ekkor mindenféle énekeket, muzsikát, tánczolást s nevetést hallott, majd megfogta az aranykilincset s benyitotta a puszpángfa ajtót.

A szoba telisded teli volt szebbnél szebb dalló, tánczoló, nevető kisasszonyokkal, kik alighogy megpillantották a mi kalmárfiunkat, huszan is eléje szaladtak, ki a karjánál, ki a frakkjánál fogva húzták-vonczolták, hogy jöjjön velük tánczolni; de a kalmárfi, mintha néma lett volna, egy árva szót sem szólt, hanem szótlanul leült az asztalszegbe.

Itt mindjárt nagy sürgés-forgás támadt; a kisasszonyok teritékért szaladtak; az egyik az aranyabroszt teritette fel a puszpángfa asztalra, a másik a czintányért hozta, a harmadik kést, kanalat és villát tett a tányér mellé, a negyedik az ezüstkancsót állitotta fel s igy sorba, mig csak meg nem volt teritve az asztal.

Mikor meg volt teritve a puszpángfa asztal, egyszeribe, mint a parancsolat, az asztalon termettek a különbnél különb, száj-iznek kedves ételek és italok; de a kalmárfi se nem evett, se nem ivott, hanem ott ült szótlanul, mintegy sóbálvány. A kisasszonyok aztán odamentek melléje, ölelik, csókolják, nyalják-falják, imhogy meg nem ették, hogy igyék, egyék, de a kalmárfinak is volt esze; se nem evett, se nem ivott. S ezer volt a szerencséje, mert mihelyest akár egy korty bort, akár egy falat ételt lenyelt volna, tüstént azon szempillantásban kővé vált volna!

Mikor látták a kisasszonyok, hogy biz ezt nem vezethetik a jégre: megragadták a szegény kalmárfit s kihajitották az ajtón. Aztán mindent: ételt, italt, kést, kanalat, villát, poharat, abroszt utána dobáltak.

A kalmárfi pedig leteritette az aranyabroszt, s bele rakta az ételeket és italokat az evőeszközökkel együtt, majd hurkot vetett rá s hazafelé akarta vinni az irháját, de egy irtóztató óriás utját állta, ki szót szólt hozzá ilyeténképen:

- Hej, mindig hallottam a hiredet, azért mérkőzzél meg velem, jer az ólomszérűre.

Kimentek az ólomszérűre, megfogja az óriás a mi kalmárfiunkat s bokáig belevágta az ólomszérűbe.

Hej, a kalmárfi sem rest, kiugrik a lyukból, megfogja az óriást s térdig belevágta az ólomszérűbe.

Hej, az óriás sem rest, kiugrik a lyukból, megfogja a kalmárfit s egész derékig bevágta az ólomszérűbe.

Hej, a kalmárfi sem rest, kiugrik a lyukból, megfogja az óriást s egész nyakig bevágta az ólomszérűbe.

Most az óriás ki akart ugrani a lyukból, de nem lehet, benn rekedt s mig ott kászmálódott, a kalmárfi kihúzta a kardját s leszelte a gombját. Aztán a kalmárfi fölvette az aranyabroszt, visszament a kővé vált királyhoz, ki azt mondja neki:

- No édes fiam, mert már aztán igy nevezlek, most dugd be a kardot a maga helyére, menj haza, vigy a kedvesednek ételt, italt, mert most már ehettek is ihattok is belőle; de holnap reggel még korábban kelj föl s jőjj ide hozzám.

A kalmárfi aztán a kővé vált király kardját bedugta a hüvelyébe s visszament a mátkájához, ki már a dolgot nem tudta mire vélni, hogy az ő jegyese oly sokáig tér vissza: azért három kendőt is tele sirt, hogy ő már megint árván marad. A mint ott sirdogál, kitekint az ablakon, hát imhol látja jőni a jegyesét. A királykisasszony sem rest, kinyitja az ablakot, kiugrik rajta, eléje szalad a mátkájának. Aztán mindketten bementek a bárkába s az evéshez láttak.

Itt másnap reggel a kalmárfi még korábban fölkelt mint tegnap, majd felöltözködött s elment a kővé vált királyhoz, ki azt mondja neki:

- Húzd ki csak édes fiam az oldalomon függő kardot s vedd ki a frakkom zsebéből a három üveg középsőjét s igyál belőle.

A kalmárfi kihúzta a kővé vált király kardját, kivette a frakkja zsebéből a három üveg középsőjét s jót húzott belőle. Eddig is erős volt a kalmárfi, de most hétszerte erősebb lett.

- No édes fiam, látod-e azt a három márvány-kastély középsőjét? No, ha látod, eredj fel oda a 12 fehér márvány-garádicson, fogd meg az aranykilincset, nyisd be a puszpángfa ajtót s ekkor még százszorta szebb kisasszonyok szaladnak eléd, kik karon fogva bevezetnek a fehér szobába s tánczolni hinak; de te ismét, mintha se szemed, se füled, se nyelved nem volna, se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, hanem szótlanul ülj be az asztalszögbe az ezüstlóczára. S ekkor a szebbnél szebb kisasszonyok majd azt gondolják, hogy éhes is vagy, szomjas is vagy: ezért aranyabroszt teritenek eléd, az aranyabroszra ezüsttányért tesznek, az ezüsttányér mellé villát, kanalat és kést raknak. Mikor emigy fölteritenek, mindenféle világi jók teremnek az asztalon; de te, egy falat étel, vagy egy korty ital nem sok, de még annyit se végy a szádba, hanem ülj ott némán mindaddig, mig az ajtót ki nem nyitják s ki nem hajitanak rajta. S ekkor mindent, de mindent: kést, kanalat, villát, ételt, italt, ezüstpoharat utánad hajigálnak, te pedig teritsd le az aranyabroszt s mindeneket szedj fel. Mikor a 12 fehér márvány-garádics legalsójára érsz, utadat állja egy óriás, ki meg akar veled mérkőzni: ezért az ezüstszérűre hiv birkózni; de te, ha ugy cselekszel, mint az imént mondám, ezen is diadalmaskodol.

Ugy is lett. - A kalmárfi aztán elindult a három márvány-palota középsője felé, s hogy odaért, izibe felszaladt a 12 fehér márványgarádicson, megfogta az ezüstkilincset s benyitotta a puszpángfa ajtót.

Alig tette be a lábát, alig pillantották meg, már húsz leány is szaladt feléje. Egyik kisasszony az egyik karját fogta, a másik a másikat, a harmadik pedig a frakkja szárnyánál fogva húzta. Csókolták, ölelték, nyalták-falták, hogy menjen velük tánczolni. Szólt a banda, húzta a czigány. De a kalmárfi, mintha se füle, se szeme, se nyelve nem lett volna, se nem hallott, se nem látott, se nem beszélt, hanem szótlanul leült az asztalszögbe az ezüstlóczára.

Most a szép kisasszonyok azt gondolták, hogy tán éhes és szomjas a gavallér. Azért mindjárt nagy sürgés-forgás támadt; a kisasszonyok teritékért szaladtak s husz is rohant mint az eszeveszett, mint a bódult, egymásután. Az egyik aranyabroszt húzott a puszpángfa asztalra, a másik ezüsttányért tett eléje, a harmadik ezüstkést, kanalat és villát tett a tányér mellé, az ötödik ezüstkancsót hozott s igy sorba mindaddig, mig csak az asztal meg nem volt teritve.

Mikor a puszpángfa asztal meg volt teritve, egyszeribe, mint a parancsolat, száj-iznek kedves, különbnél különb ételek és italok termettek elő; de a kalmárfi se nem evett, se nem ivott, hanem ott ült szótlanul, mint egy darab fa. A kisasszonyok oda ültek melléje, ölelik, csókolják, nyalják-falják, hogy ebből egyék, hogy abból igyék, de a kalmárfinak is volt esze, nem enni és nem inni. S ezer volt a szerencséje, mert mihelyest akár egy korty bort, akár egy falat ételt lenyelt volna, tüstént azon szempillantásban kővé vált volna.

Hogy látták a kisasszonyok, hogy biz azon sem szép szó, sem édes csók, sem mézes beszéd nem fog: megragadták a szegény kalmárfit, ki a lábát, ki a kezét, ki a haját, s kidobták az ajtón. De ez még nem volt elég, hanem mindent: ételt, italt, kést, kanalat, villát, abroszt, kancsót kihajigáltak utána.

A kalmárfi aztán az ambituson szépen leteritette az aranyabroszt s mindent belepakolt, majd hurkot vetett rajta s lefelé indult a 12 fehér márvány-garádicson.

Mikor a márvány-garádics legalsó fokára ért: egy irdatlan óriás útját állta, ki nagy mérgesen rárivalkodott:

- Hej, emilyen-amolyan kalmárfia! világszép éltemben mindig hallottam a hiredet, az öcsémet is kivégezted csúf halállal: azért jöszte velem az ezüstszérűre, mérkőzzünk meg!

Mit volt mit tenni a kalmárfinak, vagy akart, vagy nem, meg kellett az óriással birkóznia.

Kimennek az ezüstszérűre, hol az óriás megfogja a mi kalmárunkat s bokáig belevágta az ezüstszérűbe.

Hej, a kalmárfi sem rest, kiugrik a lyukból, megfogja az óriást s térdig vágta az ezüstszérűbe.

Hej, az óriás sem rest, kiugrik a lyukból, megfogja a kalmárfit s egész derékig belevágta az ezüstszérűbe.

Hej, a kalmárfi sem rest, izibe kiugrik a lyukból, megfogja az óriást s egész nyakig belevágta az ezüstszérűbe.

Most az óriás ki akar ugrani a lyukból, de nem lehet, mert két széles vállánál fogva benn rekedt s mig ott kászmálódott, a kalmárfi kihúzta a kardját s izibe leszelte a gombját.

Miután a kalmárfi emigy elvégezte a dolgát, fölvette az aranyabroszt s visszasietett a kővé vált királyhoz, ki azt mondja neki:

- No, édes fiam, most már dugd be a kardot a maga hüvelyébe, menj haza, vigy a kedvesednek ételt, italt, de holnapra kelve még korábban kelj fel s jöjj ide hozzám.

A kalmárfi aztán a kővé vált király kardját bedugta a maga helyére s visszament a mátkájához, ki, mint a párjavesztett galamb, nem tudta a dolgot mire vélni, hogy az ő mátkája oly sokáig tér vissza: azért sirva fakadt, hogy ő már megint árván maradt, mint a kinek senkije sincsen s három kendőt is tele sirt ebbeli szive szomorúságában. A mint ott sirdogál az ablaknál, kitekint rajta, hát imhol látja jőni a mátkáját. A királykisasszony sem rest, kinyitja az ablakot, kiugrik rajta s eléje szalad.

Aztán mindketten bementek a bárkába s az evéshez láttak.

Másnapra kelve, a kalmárfi még korábban fölkelt, izibe felöltözködött, mátkájától elbúcsúzott s a kővé vált királyhoz sietett, ki azt mondja neki, szót szólván:

- No, édes fiam, hát megérkeztél, azért hát húzd ki harmadszor is az oldalomon függő kardot, tedd a magadéba, s aztán vedd ki a frakkom zsebéből a legnagyobb üveget s igyál belőle.

A kalmárfi azonképpen cselekedett. - Kihúzta a kővé vált király kardját, azt a maga hüvelyébe dugta, majd a három üveg legnagyobbikát is kivette s jót húzott belőle. Eddig is erős volt a kalmárfi, de most hétszerte erősebb lett.

- No édes fiam, az üveget vidd el magaddal, majd hasznát veszed még; mert vagy volt dolgod erős óriással, vagy ne, de most ugyan mokány gyerekkel tűzöl össze. Azért ha erőd fogyatékát érzed, csak ebből az üvegből igyál. Aztán látod-e madár-látta távolban azt a harmadik márvány-palotát? No, ha látod, eredj el oda. S ott még ezerszerte szebb leányok szaladnak eléd, kik karon fogva bevezetnek a fehér szobába s tánczolni hinak; de te ujra, mintha se szemed, se füled, se nyelved nem volna, se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, hanem szótlanul ülj be az asztalszögbe az aranylóczára. A szebbnél szebb kisasszonyok ekkor azt gondolják, hogy éhes is vagy, szomjas is vagy. S ekkor az asztalteritéshez látnak s mindenféle világi jókkal kinálnak, hogy egyél, igyál; de te semmihez se nyulj, se egy falat kenyeret ne egyél, se egy korty bort ne igyál, hanem ülj ott veszteg, mint egy darab fa, mindaddig, mig az ajtót ki nem nyitják s ki nem löknek rajta. S ekkor a kisasszonyok mindent, de mindent: kést, kanalat, villát, ételt, italt, poharat utánad hajigálnak, te pedig teritsd le az aranyabroszt s mindeneket szedj fel s aztán jőjj le a 12 fehér márvány-garádicson. Mikor a márvány-garádics legalsójára érsz, utadat állja egy óriás, ki meg akar veled mérkőzni; de te, ha a szavamra hallgatsz, ennek is leütöd a gombját.

Ugy is lett. - A kalmárfi elindult a harmadik márvány-palota felé. Hogy odaért, izibe felszaladt a 12 fehér márvány-garádicson, megfogta az aranykilincset s benyitotta a puszpángfa ajtót.

Alig tette be a lábát, alig pillantották meg, már is husznál is több leány szaladt feléje. A másik két palotában is szép leányokra talált de azok még csak fiai sem lehettek ezeknek. A kisasszonyok aztán a kalmárfi nyakába akasztották magukat; ki az egyik karját, ki a másikat, ki a frakkja végét fogta. Csókolták, ölelték, nyalták-falták, hogy menjen velük tánczolni; de a kalmárfi, mintha se füle, se szeme, se nyelve nem lett volna, szótlanul leült az asztalszögbe az aranylóczára.

Most a szép leányok azt gondolták, hogy alkalmasint hamarább, mint nem, éhes is, szomjas is a gavallér. Azért mindjárt nagy sürgés-forgás támadt; a kisasszonyok teritékért szaladtak s husz is rohant - imhogy a nyakukat ki nem törték, - mint bódultak, egymásután. Az egyik abroszt húzott a puszpángfa asztalra, a másik tányért tett eléje, a harmadik a tányér mellé kést, kanalat és villát rakott, az ötödik aranykancsót hozott: igy sorba mindaddig, mig az asztal nem volt teritve.

Mikor a puszpángfa asztal meg volt teritve, egyszeribe, mint a parancsolat, száj-iznek kedves, különbnél különb ételek és italok termettek maguktól az asztalon; de a kalmárfi se nem evett, se nem ivott, hanem ott ült az asztalszögben szótlanul mint egy lelketlen darab fa. A kisasszonyok odaültek melléje, ölelik, csókolják, nyalják-falják, imhogy a lelküket tenyerükre nem tették, hogy csak egyék, ha nem többet is, legalább egy falatot, hogy csak igyék, ha nem többet is, legalább egy kortyot; de a kalmárfinak is volt esze, nem enni és inni. S ezer volt a szerencséje, mert mihelyest akár egy korty bort, akár egy falat ételt lenyelt volna, tüstént azon szempillantásban kővé vált volna.

A kisasszonyok hasztalan vették elő minden mesterségöket, hasztalan csábitották ékes szóval, édes beszéddel, zengő muzsikával és mindenféle tánczokkal, mert a kalmárfit sehogysem vezethették a jégre.

S hogy im látták a kisasszonyok, hogy semmire sem mehetnek vele: megragadták a szegény kalmárfit, kinyitották az ajtót s kihajitották rajta. De ez még nem volt elég, hanem mindent: ételt, italt, kést, kanalat, villát, kancsót és aranyabroszt kihajigáltak utána.

A kalmárfi aztán az ambituson szépen leteritette az aranyabroszt, mindent belepakolt, majd hurkot vetett rajta, s elindult lefelé a 12 fehér márványgarádicson.

Mikor a márványgarádics legalsójára ért: egy irdatlan óriás útját állta, ki nagy mérgesen rárivalkodott:

- Hej, emilyen amolyan kalmárfia! - vesztél volna az anyádnál - világszép éltemben mindig hallottam hiredet, két öcsémet is csúf halállal kivégezted: azért jöszte velem az aranyszérűre, mérkőzzünk meg!

Kimennek az aranyszérűre, hol az óriás megfogja a mi kalmárunkat a félkezével s ugy odavágta a szérűhöz, hogy az bokáig sülyedt le.

Hej, a kalmárfi sem rest, kiugrik a lyukból, megfogja az óriást s térdig vágta a szérűbe.

Hej, az óriás sem rest, kiugrik a lyukból, megfogja a kalmárfit s egész derékig belevágta az aranyszérűbe.

Hej, a kalmárfi sem rest, izibe kiugrik a lyukból, hirtelen kivette a zsebéből a kis üveget s jót húzott belőle, mert már az ereje igen fogyatékán volt. S ekkor megfogja az óriást s ugy odavágta az aranyszérűhöz, hogy az egész nyakig sülyedt le.

Most az óriás ki akar ugrani a lyukból, de nem lehet; nem ereszti a leszakadt aranyszérű s mig ott kászmálódik, addig a kalmárfi kihúzta a kardját s izibe leszelte a gombját.

Miután a kalmárfi emigy elvégezte a dolgát, fölvette az aranyabroszt s visszasietett a kővé vált királyhoz, ki szót szólt hozzá ilyeténképen:

- No édes fiam, most már tartsd meg magadnak jó kardomat, mert az megillet téged, s menj haza, vigy a kedvesednek ételt és italt; de holnap reggel a királykisasszonynyal együtt jőjj ide hozzám.

A kalmárfi aztán visszament a mátkájához, ki, mint a párjavesztett galamb, nem tudta a dolgot mire vélni, hogy az ő mátkája vajjon mért késik olyan soká, hogy vajjon, mért nem siet, azért nagy könyhullatások között kiült az ablakba és hullt a könye mint a zápor eső, hogy ő már megint ugy marad, mint az ujjam, hogy ő már megint árva lesz, mint a kinek senkije sincsen.

A mint ott sirdogál, kitekint az ablakon, hát imhol látja jőni a mátkáját. Ennek sem kell több, kinyitja az ablakot, kiugrik rajta, eléje szalad a mátkájának.

A kalmárfi megölelte, megcsókolta a mátkáját s aztán mindketten bementek a bárkába, hol az est-ebédet jó izűen elköltötték.

Más napra kelve, mind a kalmárfi, mind a szép királykisasszony a kővé vált királyhoz siettek, ki azt mondja nekik:

- No édes gyermekeim, hát megérkeztetek?... Nagyon jól van, de nem azt mondom én nektek, hanem azt: te édes leányom, menj föl erre a hegyre, annak a leghegyében találsz egy termő-aranyvesszőt, mely a földbül nőtt ki. Szakitsd le azt az aranyvesszőt, vedd magadhoz s csapd meg háromszor ezt az irdatlan kőfalat, mely itt ennek az irdatlan hegynek a tövében van. A hol megütöd, ott egyszeribe ajtó támad. Szaladjatok be az ajtón s mindaddig fussatok, mig csak a gyomrába nem értek. Ott a legmélyebb tömlöczben találtok egy 9 mázsás vasra vert királyfit. Ő az én fiam. Kerüljétek meg háromszor visszafelé a fiamat s aztán lóhalálába rohanjatok vissza; de se jobbra, se balra ne tekintsetek, sem sehol meg ne álljatok, mert ha elkéstek, az ajtó becsukódik, ti pedig benn rekedtek és kőbálványnyá változtok. Ha szerencsésen kijöhettek, te leányom ezt a czédrus fát, mely itt előttem van, vágd meg háromszor a földből nőtt aranyvesszővel s a többi aztán, mint a parancsolat, magától jön.

No jól van, itt a királykisasszony fölmászott az irdatlan magas hegyre s annak a kellős csucsán meglelte a termő aranyvesszőt. Leszakasztotta s azzal a mint fölment az irdatlan hegyre, ugy le is jött.

Már ekkor a kalmárfi ott várta a hegy lábánál. A királykisasszony aztán megütötte a kőfalat az aranyvesszővel s ime, ott azonnal ajtó támadt. Az ajtón aztán mindketten beszaladtak.

Alig tették be a lábukat, már is a hátuk mögött névről szólitgatták őket, kiabáltak utánuk, hogy álljanak meg: de ezeknek is volt eszük meg nem állni, hanem tovább szaladtak.

Csak szaladnak, csak szaladnak, egyszer mindenféle tánczoló, dalló kisasszonyok és urfiak jőnek eléjük, névről szólitják őket, hogy mulatozzanak velük; de azoknak is volt eszük nem mulatni, hanem félre lökték a kisasszonyokat és urfiakat s tovább szaladtak.

Csak szaladnak, csak szaladnak, egyszer mindenféle éneklő madarakhoz értek, melyek aranykaliczkába zárva, szebbnél szebb nótákat danolgattak. A királykisasszony meg akart állni, hogy hadd bámulja meg azokat a szépen szóló aranyos madarakat; de a kalmárfi megrántotta a kezét s igy megint tovább szaladtak.

Csak szaladnak; csak szaladnak, egyszer a lábuk alatt mindenféle drágaság: karika-gyűrü, függő, karperecz, aranyfüzőtű, csördült meg. A királykisasszony le akart hajolni, hogy majd felkap legalább egyet; de a kalmárfi visszarántotta s igy aztán megint tovább szaladtak.

A mint tovább futnak; itt meg mindenféle aranykardok, aranynyergek, aranyzablák hevertek a lábuk alatt. Most meg a kalmárfi akart lehajolni, hogy majd felkap egy aranyos kardot; de a királykisasszony visszarántotta s igy aztán ujra tovább szaladnak.

Csak szaladnak, csak szaladnak, egyszer mindenféle, rútnál rútabb kigyók, varancsos békák kerültek a lábuk alá; de mindketten behunyt szemmel, keresztül szaladtak rajta.

Egyszer valahára a hegy gyomrába értek, hol 9 mázsás vasra verve égő tűz között ült a kővé vált király fia. A lánczra kötött királyfi imhogy meg nem halt egy korty vizért, pedig ott buzgott fel mellette, alig egy pár lépésnyire tőle a hideg forrás-viz. És ő abból egy kortyot sem ihatott, mert a láncz nem engedte odáig menni.

Hogy az égő tűz között ülő királyfi meglátta az egy pár cselédet, térden állva kérte őket, hogy itassák meg.

A királykisasszonynak megesett a szive rajta, meg akarta itatni, de a kalmárfi visszarántotta. Aztán mindketten a tűz között ülő királyfit visszájára megkerülték háromszor s azzal, a mint bementek, kiszaladtak a hegyből. S ezer volt a szerencséjök, nem egy, mert ha csak néhány szempillantással tovább késnek, a kőfal-ajtó rájuk csapódott volna; mert már most is odacsukta a kalmárfi csizmája sarkát, a királykisasszonynak pedig a szoknyája szélét.

De már ekkor a tűz között ülő királyfi is szabad volt, ki eléjük jött s nagy hajlongások és hálálgatások között köszönte meg élte megszabaditását.

A királykisasszony aztán kezébe vette az aranyvesszőt, fölkereste a czédrusfát, melynek az oldalát megütötte háromszor az aranyvesszővel.

Az első ütésre megmozdultak az elátkozott kővé vált emberek; a másodikra lélekzetet vettek, a harmadikra pedig feltámadtak s az egész dolog előttük olybá tetszett, mintha aludtak és álmodtak volna.

Itt a kővé vált király, egész népétől kisérve, nagy hajlongások és hálálkodások között jött az egy pár cseléd elé s alig volt hosszavége a köszönéseknek.

Egyszer, a mint ott legjobban hajlongnának, egy fehér galamb lecsap a levegőégből s a királykisasszony ölében húzta meg magát. A királykisasszony azonnal felösmerte benne, rég nem látott kedves galambját. Ő már tudta a módját, hogyan kell az ilyes históriával bánni, mert csak a hóna alá nyult a galambnak s onnan egy levelet húzott elő, melyre kivül ez volt irva: "Ezen levelem felbontását ajánlom legkisebb, legkedvesebb leányomnak."

A királykisasszony izibe feltörte a levelet, s mikor a végihez ért, kiesett a levél a kezéből és sirva fakadt.

A kalmárfi vette föl a levelet, ki fennszóval ezt olvasta ki belőle:

"Kedves egyetlenegy szeretett leányom! Nem tudom, élsz-e, halsz-e, minekutána nem tudhatom, hogy a világnak melyik zugában vagy zegében létezel rablókezek által. Én hála istennek erőben egészségben vagyok, melyhez hasonlót kivánok neked is tiszta szivemből, csakhogy a tömlöcz fenekén sinlődöm. Mert gondold meg csak, azok az átkozott nénéid, még átkozottabb férjeikkel együtt, minekutána a királyságot át nem adtam nekik, megfogtak, tömlöczre vetettek s holt hiremet költötték. S azótátul fogva itt tartanak kigyók és békák között és sem ennem, sem innom nem adnak, csak mint valami országos tolvajnak, egy darab fekete kenyeret és egy korsó vizet, ágyam pedig egy kéve zsúp. Azért anyád kinszenvedésére kérlek, hogyha élsz és ha teheted: mentül előbb a segitségemre légy. Köszöntetlek szépen, ösmeretlen vőmet is mind közönségesen. - Szerető apád, a zöld király."

Most a szót a kővé vált király vette át.

- No édes gyermekeim, jótét helyébe jót várjatok. Mostani nagy bajotokból, majd én segitlek ki. A három óriás minden kincseit, minden jószágát nektek adom azért a jóért, a mit ti én velem cselekedtetek. Azért édes leányom, fogd fel az aranyvesszőt, járd sorra mindhárom márványpalotát s üsd meg mindegyik oldalát háromszor az aranyvesszővel. Majd meglátjátok, hogy a három márványpalota milyen szép három aranyalmává változik. Azokat aztán tegyétek el akár a zsebetekbe, akár az ing-deréktokba, vagy oda, a hová nektek tetszik. Otthon aztán a három aranyalmát tegyétek le a zöld király birodalma, vagyis a ti saját birodalmotok legszebb helyére, te pedig leányom, üsd meg ismét háromszor az aranyvesszővel, majd meglássátok, hogy milyen gyönyörves három márvány palotátok lesz. De még azt is akarom mondani, folytatá beszédét a kővé vált király, majd mikor már letelepedtél a zöld király birodalmában, adjál nagy lakomát, még pedig akkorát, hogy egy kis lakzival érjen föl. Hirnök által hivasd meg gonosz két bátyádat minden családostul együtt. De az ország tanácsosait, herczegeit, grófjait, báróit, urait, urfiait, válogatott czigánylegényeit és hosszu süveges kankós tótjait is hidd össze pecsétes levéllel. S mikor mindnyájan együtt lesznek, terjeszd eléjök a dolgot: hogy mit érdemel az olyan két személy és az olyan két vő, kik egyetlenegy jótevőjüket, tulajdon édes apjukat kigyók, békák közé börtön fenekére vetik s ott, mint valami országos tolvajt, kenyéren és vizen tartják? Mikor az ország bölcsei és irástudói kimondják az itéletet, akkor füleltesd le gonosz két bátyádat s még gonoszabb két sógorasszonyodat s hajtasd rajtuk végre az itéletet.

Ugy is lett. - A királykisasszony sorra járta a három óriás márványpalotáját, mindegyik oldalát megütötte háromszor az aranyvesszővel s azok aranyalmává változtak. Az aranyalmákat aztán a kebelébe dugta.

Aztán nagy sirás-rivás és könyhullatások között elbúcsúztak a kővé vált királytól, édes magzatjától s minden ismerőseiktől s felültek a bárkába.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer valahára még is azt mondhatták: itthon vagyunk s kikötöttek a zöld király birodalmában. A kalmárfi aztán kiválasztotta a birodalom legszebb részét, hol is a három aranyalmát egymás mellé lerakta, a mátkája pedig az aranyvesszővel háromszor oldalba ütötte, s ime, azokból, mint varázslat, három márványpalota keletkezett.

Itt az országban hire futamodik, hogy milyen gróf, báró, vagy pedig ép herczeg jött a zöld király birodalmába lakni; ugyannyira, hogy az uralkodó két király fülébe is eljutott, kik már szerették volna megtekinteni azokat az ékes palotákat, melyeknek csak a hire jutott el hozzájuk.

Ki örült akkor legjobban, mint a két király, mikor egyszer csak beállit hozzájuk a hirnök, ki jelenti alásan, hogy ekkorra meg ekkorra hivatalosak a márvány-palotába minden háznépestül együtt.

A két király hajlongott erősen, hogy köszönik szépen a szives megemlékezést s ott lesznek minden háznépestől együtt a mondott időre.

A kalmárfi pedig pecsétes levél által az országban levő minden herczegeket, grófokat, bárókat, urakat, urfiakat, válogatott czigánylegényeket, hosszu süveges kankós tótokat egybehivatott, kik a mondott időre meg is jelentek szép számmal. Ott voltak a jó madarak és a szép mákvirágok is, már mint: a két bátyja és a két sógornéja. S ekkor a kalmárfi az egész palotát, fegyveres katonákkal vetette körül.

Mikor igy mindnyájan együtt voltak, a kalmárfi beült az első székbe s megkérdezte a bölcseket és irástudókat, hogy mit érdemel az olyan egy pár leány és az olyan egy pár vő, kik jótevő édes atyjukat kigyók békák közé tömlöcz fenekére vetik; de még ekkor is ugy bánnak azzal, mint a legutolsó országos tolvajjal: kenyéren és vizen tartják.

A két gonosz madár és a két vő mindjárt tudták, hogy ő róluk szól a leczke. Azért elsápadtak, elkékültek, majd kisurrantak a szobából, hogy szárazon viszik el az irhát, de a katonák visszaűzték őket s ismét behozták a szobába.

Az irástudók kimondták az itéletet: Azt érdemli, fölséges herczegünk, mert ékes ábrázatárul itélve nem is lehet más, azt érdemli, hogy a két leányt a legszilajabb lófarkára kell kötni, hétszer meghordozni a beretvahidon, tüzes vassal csipkedni s a mi kevés megmarad belőlük, négyfelé vágni s világcsúfjául az ország négy részére kifüggeszteni. - A két jó madarat pedig, már mint a két vőt, a legelső fára felhúzni.

- Hallottátok, fordult most a kalmárfi a jó madarak felé, hallottátok? de én, minthogy testvéreim vagytok, kegyelmet adok, de 24 óra alatt elhagyjátok a birodalmat minden kincseitekkel együtt, különben itéletet láttatok a fejetek fölött.

A két gonosz testvért és a feleségeiket 24 óra lefolyása alatt a hóhér seprőzte ki az országból, magát pedig a zöld királyt tüstént kihozták a tömlöcz fenekéről, a trónusba ültették; de ő ekkor az összegyült népek előtt kedves vejének adta át a királyságot. Igy lett a kalmárfiból a hires zöld király, ki még most is él a feleségével együtt nagy boldogságban, hogyha meg nem haltak. Eddig volt, mese volt.

A mű forrása: https://mek.oszk.hu/ - Sajóvölgyi eredeti népmesék
Válogatta és szerkesztette: Merényi László
Erre a népmesére a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu