Barion Pixel

A hetedik fiú hetedik fia és a griffmadár


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Valahol az Üveghegyen túl, de még az Óperenciás tengeren innen élt egy hatalmas király, s annak volt egy csodaszép leánya, akit Amarillának hívtak. A királykisasszony üde volt, mint a kora reggeli harmat, ragyogóbb, mint a nyári ég, és kedves, mint egy...

Kép forrása: pixabay.com

Valahol az Üveghegyen túl, de még az Óperenciás tengeren innen élt egy hatalmas király, s annak volt egy csodaszép leánya, akit Amarillának hívtak. A királykisasszony üde volt, mint a kora reggeli harmat, ragyogóbb, mint a nyári ég, és kedves, mint egy kis bárány. Naphosszat csak azt nézte, hol tehetne jót, a szegény embereknek ennivalót: búzát meg zöldséget, gyümölcsöt vitt. Még a királyi kert aranyalmáit is elhordta volna nekik, ha királyapja meg nem tiltja neki. A királylány szeretett estelente a kertben sétálgatni, a virágzó bokrok, a tündöklő rózsalugasok, a zöldellő lombok között. Keresztül-kasul járta a zegzugos ösvényeket, a kertész pedig ilyenkor illemtudóan távol maradt, nehogy megzavarja a királykisasszonyt csöndes elmélkedésében.

Egy hűvös, szeles estén Amarilla belefeledkezett a rózsák bódító illatába, az estéli madarak trillái elzsongították a szívét, és maga sem nézte, merre, melyik ösvényen vezetik a lábai. Addig-addig kószált, amíg eltévedt a bokrok útvesztőjében, és a magasba nyúló mandula- meg diófáktól azt sem látta, merrefelé lehetnek a palota tornyai.

Ahogy ott forgolódott, keresgélte az utat, egyszerre egy szépséges bokor állt előtte, olyan hatalmas kék bogyókkal teli, amilyeneket a királykisasszony még soha nem látott. Nem tudott ellenállni az ínycsiklandó gyümölcsöknek, leszedett pár szemet, és evett belőlük. Amarilla abban a pillanatban összeesett, mintha hirtelen elaludt volna. Akkor az égből nagy szárnysuhogás közepette leereszkedett egy óriási griffmadár, felkapta őt, és már repült is vele messze, a magas égbolton át.

A király kertésze a távolból látta, mi történt, és már szaladt is a hírrel a palotába. Nagy szomorúság ereszkedett a királyi udvarra. A király feketébe vonatta a várat nagy bánatában, és megtiltotta még azt is, hogy bárki a királyságban nevetni merészeljen.

Élt a királyi udvarban egy vénséges vén javasasszony, a király hozzá fordult tanácsért: hogyan szerezhetné vissza a grifftől egyetlen leányát.

Az öregasszony belenézett varázsgömbjébe, aztán így szólt a királyhoz:

– A griffmadár, aki a királykisasszonyt elrabolta, hetedhét országon túl éldegél, egy hatalmas hegy gyomrában. Csakis egy olyan legény mentheti meg a leányod, aki a hetedik fiú hetedik fia, és ért az állatok nyelvén.

A király nyomban körbedoboltatta az országában, hogy tüstént jelentkezzék a palotában minden olyan legény, aki hetedik fia az apjának, s akinek az apja is hetedik fia a maga apjának. Ha pedig megmenti a királykisasszonyt a griffmadártól, megkapja az egész királyságot és a királylány kezét.

Várt a király, várakozott a királyné és az egész udvar, de hiába, mert nem jelentkezett senki emberfia. Végül aztán nagy sokára leszállt a palota tornácára egy holló, és egy leveles ágat hullajtott le a király lába elé. Egy héttel később egy galamb szállt le a palota korlátjára egy gyöngyvirág-szállal. Legvégül egy kis veréb hozott egy fűszálat, s leejtette azt a király elé.

– Ez azt jelenti, felséges királyom, hogy jön egy legény, úton van már a palotába, de az út igen hosszú – mondta a javas öregasszony.

Három hét múltán egy poros gúnyájú legényke zörgette meg a palota kapuját. Menten a király színe elé vezették. Így szólt a fiú:

– Palkó a nevem, felséges királyom, és azért jöttem, hogy visszahozzam a királykisasszonyt.

Elővezették akkor a javasasszonyt, s az így szólt a legényhez:

– Indulj, fiam, meg se állj, amíg a hetedik faluig el nem érsz. Onnantól gyalogolj tovább hét napon és hét éjjelen át. A nyolcadik reggelen elérkezel egy kemencéhez, az az én öreganyám, az majd útba igazít.

Elindult Palkó, a tarisznyája roskadásig töltve hamuban sült pogácsával meg jóféle borral, s már csak az kellett, hogy bírja a lába, amíg a hetedik falut is el nem éri. Három napig szakadatlan ment, s amikor odaért végre, lepihent egy szénakazal tövében, s másnap pitymallatkor folytatta az útját még hét napon és éjen át.

A nyolcadik nap reggelén egy vénséges, kidőlt-bedőlt kemencéhez ért. Lerogyott annak a tövébe, hátát a falának vetette, és el is aludt volna abban a szempillantásban, ha meg nem szólal mellette egy mély, kongó-recsegő hang:

– Csakhogy itt vagy, Palkó fiam, már igen régóta vártalak. Megéheztél-e?

– Meg biz én, öreganyám – felelte Palkó a kemencének.

– Akkor hát tapaszd meg az oldalamat, súrolj ki, fűts be, s mikor ezekkel végeztél, vesd be ezt a három cipót, és süsd meg őket.

Csakugyan, a kemence mellett egy péklapát hevert, rajta három gyönyörűen megkelt cipóval, hogy Palkónak máris összeszaladt a szájában a nyál. Hamar megtisztította, megtapasztotta a kemencét, befűtötte jó száraz fával, aztán nézte, ahogy a kerek cipók szép pirosra sülnek benne.

Amikor kivette a kenyereket, a kemence újra megszólalt:

– Vidd magaddal a cipókat, Palkó, és folytasd az utadat, amíg az én nénémet, egy sebesen csobogó patakot meg nem leled. Az majd útba igazít.

A legény köszönetet mondott, és útnak eredt. Ahogy ment, mendegélt, egy nagy csapat erdei hangya keresztezte az útját. Hosszú sorban meneteltek, hátukon cipelték kicsiny fehér tojásaikat. Már régen elvonult a menet, amikor Palkó egy sártócsához ért, és abban meglátott egy vergődő hangyát. Sokkal kisebb volt a többinél.

– Segíts rajtam, Palkó – szólította meg a legényt a hangyácska. – Látod, beleragadt gyenge lábam a sárba, s nem tudok kikecmeregni belőle.

Palkó lehajolt hozzá, és kiszabadította. A hangya megköszönte, és így szólt:

– Most még adj ennem egy szem morzsát a tarisznyád aljáról, mert már három napja, hogy ideragadtam, és azóta nem ettem semmit.

A legény jó szívvel megkínálta kenyeréből a hangyácskát, és együtt eszegettek. Akkor aztán a hangya ezt mondta:

– Jól tudom, mekkora fába vágtad a fejszédet. Jó tettedért jót várj! Fogd ezt a sípot, s ha szükséged lesz a segítségemre, csak fújd meg, tüstént ott leszek.

Palkó megköszönte a sípot, eltette a tarisznyájába, és folytatta útját. Napszállatra egy erdő széléhez ért. Ott elébe toppant egy cirmos bundájú macska.

– Te legény, segíts rajtam! Nyolc kölykem van, s már úgy kimerített, hogy azokat etetgessem, hogy a fáradtságtól elaludni sem tudok. Maradj mellettem, és tarts szóval, amíg el nem alszom.

Palkónak nem kellett kétszer mondani, leült egy fa tövébe, mert igencsak elcsigázta már a sok vándorlás. Alig vakargatta meg a cirmos fejét, az máris hangos szuszogással elszundított, és csakhamar Palkót is elnyomta az álom. Ahogy hajnalban a pacsirták dalra fakadtak, felébredtek mind a ketten. Akkor a macska így szólt a legényhez:

– Megtetted, amit kértem, Palkó. Úgy kipihentem most magam, mint még soha, mióta a világon vagyok. Nesze, adok neked egy szőrszálat, ha bajba kerülsz, engedd szélnek, és én ott termek a segítségedre.

Palkó elköszönt a cirmostól, a szőrszálat eltette a tarisznyájába, s mendegélt tovább a patakot keresgélve. Nemsokára egy tisztásra ért, amelyen vadlovak legelték a friss füvet. Amint meglátták a legényt, mind elszaladtak, csak egy kacska lábú kanca maradt ott. Fejét felvetette, hátsó lábaira ágaskodott és hangosan felnyihogott.

– Hallod-e, Palkó, eddig még senki emberfia nem tudott megülni a hátamon, de ha te megállod a próbát, megjutalmazlak érte.

A ló kettőt fordult, és el akart nyargalni, de Palkó gyorsabb volt nála, felkapott a hátára, átölelte a nyakát, jól megragadta a ló fekete sörényét, s az akármint is igyekezett ledobni őt, bizony megült a hátán. Amikor a kanca úgy kifáradt, hogy szakadt le a hab a hátáról, azt mondta:

– Győztél, Palkó, te aztán bátor legény vagy, le fogod tudni győzni a griffmadarat is. Nesze, adok neked egy szálat a sörényemből. Ha segítségre lesz szükséged, csak ereszd szélnek, és én ott termek.

Megköszönte Palkó, eltette a sörényszálat is, és ment, mendegélt tovább. Amint leszállt az éj, egy fa alatt letelepedett pihenni. Reggel éktelen huhogás ébresztette fel. Felnézett a fa ágaira: hát egy bagoly ücsörgött ott. Így szólt hozzá a bagoly:

– Palkó, segíts rajtam, és majd én is megsegítelek téged. Éjszakánként őrizgetem a tojásaimat, de nappal, amíg én alszom, valaki mindig megdézsmálja őket. Már két tojást elcsent a fészkemből. Segíts nekem ébren maradnom, hogy vigyázhassak rájuk!

Palkó szíves örömest ráállt, már csak azért is, mert ő maga igencsak elfáradt a szüntelen vándorlásban, jólesett az erdő hűvösében lustálkodnia. Elbeszélte hát a bagolynak, mi mindenen ment már keresztül, mióta vándorbotot vett a kezébe, és éppen akkor fejezte be a mondókáját, amikor az erdő mögött lebukott a nap korongja az égről. A bagoly, aki figyelmesen hallgatta minden szavát, így szólt:

– Köszönöm, hogy szóval tartottál, és nem hagytál elaludni! Lám, itt van az összes fiókám, mind előbújtak a tojásból. – Azzal kitépte egy tollát, és Palkónak adta. – Tedd el ezt a tollat, és ha bajba jutsz, ereszd szélnek. Én ott leszek, hogy segítsek.

Eltette Palkó a tarisznyájába a tollat is, búcsút vett a bagolytól és fiókáitól, azzal továbbindult. Már messziről hallotta, hogy valamerre egy patak csordogál, s gondolta, tán az öreg kemence nénje lesz az. Nemsokára kiért a rengeteg erdőből, s mindjárt meg is pillantott egy csörgedező patakocskát. Odament a partjára, fölé hajolt, és csillapította szomját a kristálytiszta, hűs vízzel. Akkor egyszeriben megszólalt a patak:

– Csakhogy itt vagy, Palkó fiam, már igen régóta vártalak. Nézd, mennyi kavicsot hordott a medrembe az ár, tisztíts meg, hogy újra sebesen csoboghasson a vizem!

Mire Palkó szépen megtisztogatta a patakot, kihordta medréből a köveket, egészen leszállt az éj. A patak szépen megköszönte neki, és azt mondta:

– Most feküdj le a selymes pázsiton, és aludj reggelig!

Mire megreggeledett, Palkó egy korsót talált maga mellett.

– Fogd ezt a korsót – csobogta a patak –, merítsd tele vízzel! Amikor elfogy belőle az utolsó csepp víz, akkor elérsz majd a Szélfútta Hegyhez, annak a tetején találod meg a griffmadarat. De hogy feljuss a tetejére, abban magadnak kell boldogulnod.

Palkó szépen megköszönte a korsó vizet is, az útbaigazítást is, és újra nekivágott az útnak. Ment, mendegélt egész nap. Mire a nap vörös korongja a látóhatár közelébe ért, a korsó kiürült, a legény pedig ott állt a Szélfútta Hegy lábánál. De az a hegy olyan magas volt, hogy látni sem lehetett felhőkbe burkolózott tetejét. Palkó megpróbált felmászni rajta, de a göröngyök mindegyre elgurultak a lába alatt, nem jutott egy lépéssel sem feljebb, s olyan erős szél fújt ott, hogy ha lett volna kalapja Palkónak, azt messzire repítette volna a fejéről. Már most mitévő legyen?, töprengett, s akkor eszébe jutott a cirmos macska. Előkereste a szőrszálat, elengedte a szélben, s mire hármat pislogott, a macska ott állt előtte.

– Miben segíthetek, Palkó? – kérdezte a cirmos.

A legény elbeszélte neki, hogy fel kellene jutnia a hegy tetejére, de nem tud felmászni.

– Gyere csak utánam – szólt a macska. – A hegy napnyugati oldalán indák kúsznak felfelé, azokon feljutunk. Csak bízz bennem, és mindig oda lépj, ahova én lépek.

Palkó követte a macskát, meg is találták a borostyánt, amely a hegy oldalán kapaszkodott, és megindult rajta felfelé a cirmos nyomában. Egész éjszaka másztak, kapaszkodtak a süvítő szélben, és éppen akkor értek fel a tetejére, amikor a nap felkelt a látóhatáron. Aranyló fény áradt szerteszét a világban és a hegy csúcsán, ahol csodálatos szélcsend uralkodott. Palkó meglátta ott a kék bogyókkal teli bokrot.

– Vigyázz, mert veszedelmes tövisei vannak – figyelmeztette őt a macska. – Ha egy is megszúrna, halál fia vagy. Tudd meg, hogy ennek a hegynek a gyomra rejti a rettenetes griffet, amely minden hétszázhetvenhetedik esztendőben feljön a föld színére, hogy ifjú leányokat raboljon. Ha elejt valahol egy bogyót, abból tüstént bokor sarjad, s ha egy leány csak egy szemet is eszik róla, azt a griff mindjárt hatalmába keríti, és elrabolja. Csak úgy juthatsz el a királykisasszonyhoz, ha mind az összes bogyót leszeded a bokorról anélkül, hogy a tüskéi megszúrnának. De hogy ezt hogyan tedd meg, abban már nem segíthetek.

Így szólt a macska, s ahogy ezt elmondta – köd előtte, köd utána, már ott sem volt.

Palkónak mindjárt eszébe jutott a kis hangya. Belefújt a sípocskába, s ahogy lenéz a porba, a hangya már ott is toporgott előtte. Nem telt bele egy szempillantás, és csinos kék halomban álltak Palkó lába előtt a bokor termései.

 

 

Hirtelen nagyot döndült a hegy, szerteszét gördültek tetején a sziklák, Palkó épphogy félre tudott ugrani előlük, és a bűvös bokor helyén egy óriási szakadék tárult a szeme elé. A mélyből iszonyatos vijjogás hangzott fel.

– Most rejtőzz el hamar egy szikla mögé – mondta a hangya –, mert a griffmadár fel fog jönni a felszínre, hogy lássa, ki merészelte leszüretelni a bogyókat.

Palkónak annyi ideje volt, hogy egy szikla mögé lépjen, amikor előtűnt a griff rettenetes alakja. Kiterjesztett szárnya akkora volt, hogy eltakarta a napot is Palkó elől. Óriási szárnycsapásokkal felemelkedett a levegőbe, és messzire repült, csakhamar el is tűnt a szemük elől.

A legény letekintett a vörösesen derengő mély szakadékba. Törte a fejét, hogyan juthatna le a királykisasszonyért.

– Én most már nem segíthetek rajtad – sajnálkozott a hangyácska.

– Oda csak akkor juthatnék le, ha nekem is szárnyam nőne – mondta Palkó. Erre eszébe jutott valami. Előhúzta a bagolytollat, eleresztette, s három szempillantás múlva már ott is termett a bagoly.

– Kapaszkodj a lábamba, Palkó, leröpülünk a szakadék aljára – szólt a bagoly. Palkónak nem kellett kétszer mondani. Már suhantak is lefelé a sziklavölgyben, a legény a szemét is behunyta, nehogy elszédüljön. Úgy érezte, mintha egy egész napig tartott volna az út, mire végre-valahára földet értek. Palkó egy hatalmas, gallyakból font fészekben találta magát. És mellette – láss csodát! – a királykisasszonyka ült egy kupac griffmadár-toll közepén. Olyan szépséges szép volt, mint a hajnali napsugár.

– Érted jöttem, szép királykisasszonyom – szólt hozzá Palkó –, máris indulunk haza.

– A legjobbkor érkeztél, mert a griff minden nap egy leányt felfalt azok közül, akiket elrabolt, és ma már én következtem volna – felelte Amarilla, és elpirult örömében, mert nagyon megtetszett neki a szép szál legény. Megfogták egymás kezét, egymás szemébe néztek, és megfogadták, hogy el nem válnak soha többé.

– Most már csak azt kell kitalálunk, hogyan jutunk fel innen a föld színére – töprengett el Palkó.

– Arra tudok egy módot – szólt a királyleány. – A griffmadárnak van egy varázsbabja. Ha azt a földre dobja, és háromszor megköpdösi, mindjárt egy hatalmas paszulynövény nő ki belőle. Ha azt ki tudnánk venni a ládafiából, amiben tartja, azon megmenekülhetnénk.

Lemásztak a fészekből, és meg is találták a ládafiát egy nagy halom gally és levél között. Palkó elővette a kiskését, és egy pillanat alatt kinyitotta vele a ládafiát. Ott volt benne a varázspaszuly.

Úgy történt minden, ahogyan a királykisasszony mondta. A babszemből, miután háromszor megköpdösték, egy óriási növény tekergőzött fel az ég felé. Kényelmesen fel lehetett mászni a levelein, amelyek úgy álltak éppen, mintha lépcsők volnának. A bagoly mindvégig a közelükben röpdösött, amíg csak fel nem értek a hegytetőre. Akkor a legény megköszönte a segítségét, és útjára engedte.

– Most már végre itt volnánk – sóhajtott egy nagyot Palkó, és lehuppant pihenni egy kőre. – Együnk, igyunk egyet, aztán induljunk el hazafelé.

Belenyúlt a tarisznyájába, de biz abban már egy morzsácska sem volt. Volt azonban más, ami a kezébe akadt: egy fekete szál a vadló sörényéből. Eleresztette a szélnek, és mire hármat pislogott, a ló ott toporzékolt előttük a hegytetőn.

– Üljetek fel a hátamra, de jól kapaszkodjatok meg! – mondta nekik a ló. – Három nap múlva otthon is leszünk.

Nyargaltak le a hegyről, mint a szélvész, vágtattak erdőkön, mezőkön, réteken át, és mire harmadszor is lement volna a nap a királyi palota tornyai mögött, már ott álltak a feketébe vont falak és kapuk előtt. De nem sokáig maradtak már feketék a palota falai – olyan dínomdánom kezdődött, hogy még a hetedik határból odasereglett szegényeknek is jutott a nyárson sült ökörpecsenyéből. Három hétig folyt a bor meg a tánc, a legrongyosabb koldus is libapecsenyén meg tortán élt. Palkó feleségül vette a királykisasszonyt, még ma is boldogan élnek.

Szeder Marina, amatőr író

Ezt a mesét írta: Szeder Marina amatőr író

Két gyermekes anya, alsó tagozatban tanító pedagógus vagyok. Már gyerekként rajongtam az olvasásért - emlékszem, az egyik karácsonyon történetesen egyetlen könyv sem volt a karácsonyfa alá került ajándékok között, szóvá is tettem, hogy nem kaptam semmit... Akkoriban, a nyolcvanas években még nem volt ennyi mesekönyv a boltokban, és a képernyőn is egy-egy ötperces rajz vagy bábfilmmel kellett beérnünk esténként. Ne...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!