Nefelejcskék, szilvakék

Nefelejcskék, szilvakék.

Luca valami szokatlant érzett, amikor belépett a harmadik osztályba. A kakaó miatt talán, amit az első padban kortyolgattak az ikrek? Vagy a vaníliás keksz illatát érezte, amit Robi körbekínált éppen a tanári asztal mellett? A hátsó sorok között énekelgető Eszti dalocskája keltett volna benne különös hangulatot? Nem, valami másról lehetett szó, de Luca nem tudta volna megmondani, mi olyan furcsa ezen a hétfői napon.

A kislány a padjához ment, letette esőtől vizes táskáját, és előpakolta a matekfelszerelését az első órára. A padja másik oldalára pillantva szomorúan állapította meg, hogy ma is egyedül fog ülni: Zsombi még mindig beteg.

Becsengettek, az osztály nagy lármával kereste a helyét, de amikor Nóra néni belépett, mindenki elcsendesedett. A tanító néni kezét ugyanis egy megszeppent, szőke kislány fogta. Mind a huszonöten rábámultak.

– Jó reggelt, gyerekek! A mai naptól van egy új osztálytársatok – szólt a tanító néni. – Miroszlavának hívják, és nemrég érkezett Magyarországra, még keveset ért magyarul. – Körbepillantott a teremben, tekintete az egyetlen üres helyen állapodott meg. – Egyelőre Luca mellé ül, aztán majd meglátjuk.

Az új kislány leült a füzetével Luca mellé. Halk pusmogás zsongott a teremben: az osztály érdekesebbnek találta a jövevényt, mint az összeadásokat és kivonásokat, amiket Nóra néni a táblára írt. Luca szorgalmasan körmölte füzetébe a számokat, de a szeme sarkából ő is a padtársát figyelte. Miroszlava lassan, reszkető kézzel írt, amíg a ceruzája hegye ki nem tört. Akkor megállt a munkában.

– Nincs hegyeződ? – súgta oda neki Luca. Az új lány azonban értetlenül nézett vissza rá. Kék volt a szeme, éppen olyan kék, mint Luca füzetének borítóján a nefelejcsek.

Hogy le ne maradjon a munkájával, Luca odaadta neki az egyik grafitját. A kislány biztos volt benne, hogy az osztály soha nem várta még ennyire a matekóra végét. A szünetben ki kellett menniük az udvarra, és a tolongásban Miroszlava eltűnt. Mindenesetre a tízpercben mindenki a váratlan eseményt tárgyalta. Hogyan fognak vele beszélgetni, ha nem tud magyarul? Hová fog ülni, ha Zsombor meggyógyult? Tud-e vajon ipiapacsfogót játszani?

Rajzórán gyümölcstálat festettek. Az új kislány kölcsönecsettel dolgozott, mert nem volt rajzfelszerelése, és a vizestálkája egy kiürült kakaós pohár volt. Luca középre tolta a festékkészletét, hogy a szőke kislány is elérhesse, akinek fehér rajzlapján hamarosan pompás piros almák, ragyogóan kék szilvák virítottak. Luca azonban a saját művével nem volt elégedett, sosem volt igazán ügyes rajzoló, bárhogyan igyekezett is. De néhány ötletet ellesett padszomszédja művéről, és mire kicsengettek, az ő gyümölcstálja is élénkebb színekben tündökölt, mint remélte volna.

Tízóraiszünetben gyorsan elkapkodták a kalácsszeleteket, az új lánynak már nem is jutott. Eszti elszaladt, és a konyhásnéniktől kunyerált még egy szelet kalácsot. Miroszlava hálásan fogadta a finom tízórait.

– Köszönöm – mondta halkan. A szó idegenül, különösen csengett az ő szájából.

A gyerekek többsége a jövevény köré gyűlt. Eszti megtapogatta Miroszlava hosszú haját, és copfba fonta, mialatt eszegettek.

– Szólni kell Józsi bácsinak, hogy hozzon be még egy padot – mondta Robi, és körbeadta a kekszes zacskót.

Angolóra elején a hetes kiállt a tábla elé:

– Tanító néninek jelentem, az osztály létszáma huszonhat…

– Huszonhét – kiáltott közbe tucatnyi hang. Az új osztálytárs végre elmosolyodott.