A holdbíró

A holdbíró.

A holdbíró

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer régen, hogy a hold az égen pirossá változott. Mindenki ezt nézte, figyelte. Nagy szemekkel bámulták a holdat, ami korábban mindig fehér volt, és ezüstös fényű. De hogy valaha piros lett volna, arra nem emlékezett senki. Erre még nem volt példa. Összegyűlt a falu apraja-nagyja, s nézték a holdat, ami olyan vörös volt, mint a vér. Az emberek beszéltek mindenfélét. Meséltek egymásnak régi történeteket, és közben találgattak, hogy…

• Biztosan azért vörös, mert a vámpírok ellepték és vér folyik a holdon. Azt is mondták, hogy…
• Azért vörös, mert befestette valaki. Fölment egy űrhajós a holdra, és befestette. - mondták… Persze nevettek egymáson az emberek, hogy mindenféle fura történeteket találtak ki. De aztán hirtelen csend lett… Mert megjelent egy kamaszlány a tömegben. Úgy hívták, hogy Emma. Ő nagyon szeretett feketében járni. Mindig csak fekete ruhákat vett fel. Nagyon vad zenéket hallgatott és rendszerint kerülte az embereket. Nem szeretett körülöttük lófrálni, igyekezett mindig kikerülni őket. Beszéltek is róla a háta mögött, nagyon furcsának, különcnek tartották. De azért érdeklődéssel figyelték is. Ezúttal nem tudta elkerülni az embereket, mert az egész falu az út közepén állt vagy ült és a holdat bámulta. Ő is felnézett az égre, aztán nézte az embereket. Nem értett valamit, ez egyértelműen látszott rajta.
• Ti miért álltok itt? - kérdezte.
• Nézzük a holdat. - mondták. Nem látod, milyen vörös? Ilyen még soha nem volt, biztos valami baj lehet. - folytatták. Erre megdöbbenve válaszolt Emma.
• Hogyhogy nem láttátok még soha ilyen vörösnek a holdat? A hold mindig pont ugyanilyen vörös!
• Tessék? A falu népe összenézett, majd Emmára, majd újra vissza, egymás szemét vizslatták, hogy ekkora butaságot ki fog először visszautasítani? Aztán egyszer csak megszólalt egy ember.
• De hát, ez nem igaz. Mi mindig fehérnek látjuk. Te nem???
• Én mindig vörösnek látom.
• Hát ez nagyon furcsa dolog. - mondták az emberek. Hogy lehet az, hogy ő, aki mindig kerüli az embereket és folyton elégedetlenkedik az élet dolgaival, mindig fekete ruhákban jár, vörösnek látta a holdat, mindenki más pedig fehérnek…? Ezt a különös rejtélyt mindenképp szerették volna megfejteni. Ezért elkezdték faggatni Emmát.
• És? Látsz még valami mást is a holdon? - kérdezték.
• A vörös holdon emberek dolgoznak számítógép szerűségeken. Ezek a gépek vezérlik a holdat. - mondta. Mert ez nem az igazi hold ám. Ez csupán egy műhold. Amit emberek hoztak létre és irányítanak.

Van egy fátyolszerű izé előtte, az valamiféle illúziót teremt a valóság elé, amin én valamiért átlátok. Ne kérdezzétek, miért. Fogalmam sincs róla. Látom és kész.

• Szóval azt akarod mondani Emma, hogy azért látod vörösnek a holdat, mert te látod az igazságot, mi pedig az illúziót?
• És valamiért most már ti is látjátok, amit én. Ezen az emberek nagyon elgondolkodtak…
• Hogy lehet ez? - Eddig vakok voltunk? - Miért láttuk fehérnek? - Igazából vörös a hold? - És nem is igazi??? – Hogy van ez?
• Létezik az igazi hold. - mondta Emma. Csak éppen a műanyag hold mögött van. Őt nem láthatjuk, mert eltakarják előlünk. Nahát, ez már aztán igazán sok volt a falusiaknak. Néztek egymásra meg Emmára, hogy higgyjenek-e neki, vagy sem? Nem is tudták mit gondoljanak, de valahol érezték, hogy nem butaság, amit ez a kislány állít. Volt, akit nagyon érdekelt, amit Emma mondott. Ők tovább kérdezgették. A többiek pedig hazamentek, hiszen nem tudtak mit kezdeni ezzel a dologgal. Emma egyre kellemesebben érezte magát. Örült, hogy van, aki figyel arra, amit mond, és nem tartják teljesen zakkantnak érte. Örült, hogy végre átadhatott valamit, amit ő régóta tud, csak eddig nem tudta, hogy a többiek nem tudják. :-)

Ettől a naptól kezdve minden ember a háza udvaráról távcsővel nézte a holdat, kémlelte, kutatta, hátha meglátják ők is, amit Emma mondott. …

Otthon az ágyában Emma is elgondolkodott ezen a dolgon, hogy ő miért tud ezekről a dolgokról és a többiek miért nem? Aztán egy pillanatban megszólította őt valaki. Olyan volt, mintha az ő saját hangján beszélt volna, mégis más. Talán kicsit mélyebb, bölcsebb hang volt. A hang így szólt:

 - Emma! Kiválasztottad magad egy feladatra, még mielőtt leszülettél volna a földre. Ez a feladat arról szól, hogy segítesz az embereknek ráébredni a hamisság mögött rejlő igazságokra. Segítesz nekik felébredni. Levetni a szemellenzőt.

• Ki vagy te? Kérdezte Emma.
• A Teremtőd vagyok. Te vagyok és mégis sokkal több annál, mint amit most tudsz magadról. Nem kell, hogy értsd, csak tudd, hogy így van.
• Na jó. Ez fura.
• Igen, tudom.
• És most mit kívánsz tőlem? Minek jöttél?
• Elmondtad az embereknek az igazságot, ők most kételkedni kezdtek az eddig megélt hazugságaikban, ez jó. De egyben nagyon nehéz is nekik. Segítened kellene, hogy könnyebb legyen kicsit.

Menj el hozzájuk és beszélgess velük, hogy szépen lassan megértsék, méginkább megérezzék, hogy az igazság felszabadító dolog és nem kell többé hazugságban élniük.

• Hallgatni fognak rám?
• Tudod miért?
• Miért?
• Mert igazat beszélsz. Az igazság energiája veled lesz. Ő biztosítja a sikeres végkifejletet. Emma vett egy nagy levegőt és azt mondta:
• Megteszem. Bár szerintem hülyeség, de legyen. A hang nevetett.
• Szeretlek! - mondta. Emma szemei nagyra kerekedtek, de csak annyit tudott kinyögni, hogy Én is…izé…vagy mi…mi az, hogy szeretsz? Nem is ismersz engem.
• Azt hiszem, ebbe most ne menjünk bele…fontos dolog miatt jöttem. Hamarosan eljön hozzád valaki, aki elmond neked mindent a hold igazságáról. Ő a holdbíró. Ha készen állsz rá, fölvisz téged magával a holdra és megmutat mindent, amit tudnod kell ahhoz, hogy továbbadhasd az embereknek. Minden képesség és feladat azért talál meg minket, hogy odaadjuk másoknak. Ha megtartod magadnak, nem éri el a célját. Ezért nagyon kell figyelned erre, hogy mindig átadd a tudást másoknak is. Ne tartsd magadban.

Megvan a képességed rá, hogy megtaláld azokat a szavakat, azokat a módszereket, amelyekkel át tudod adni. Csak figyeld a holdbíró szavait és utasításait és minden tudás a föld és a hold kapcsolatáról a birtokodban lesz.

• Megértettem. Köszönöm. Emma másnap reggel felkelt és elment beszélgetni a szomszédokhoz, mindennap másokat látogatott meg. És nagyon élvezte. Egyik éjjel pedig újra hangot hallott. A holdbíró érkezett hozzá, ahogyan a Teremtő előre jelezte.
• Szervusz kedvesem! Emma csak nézte és nem hitt a szemének. Fátyolszerű ruhában volt, fényesen világított, hosszú fehér göröngyös bot volt a kezében és hosszú fehér szakálla volt. Egyértelműen nem volt emberi kinézete, de valahol mégis be tudta fogadni a látványt. Csak bámulta, szinte le se tudta venni róla a szemét. Fantasztikusnak találta őt. Szinte megbabonázta a látványa.
• Kedvesem! Gyere, megmutatom neked, amit látnod kell. Emma felkelt az ágyából, lassan, szinte csigatempóban, teljesen belassult a holdbírótól. - Semmi baj, ráérünk. - mondta.
• Mivel megyünk? - kérdezte Emma.
• A gondolat erejével - mondta.
• Mi? Hogy? A gondolat erejével?
• Igen, majd meglátod. Kezdett egy kicsit összeszorulni a torka Emmának. De azért kíváncsi is volt, hogy most mégis ez hogyan fog bekövetkezni. De legyen. Mi baj lehet? - gondolta…Legfeljebb lezuhanok. Na és? - és nevetett magában. Felkelt, felöltözött, elkészült az útra, megigazította az ágyát, hogy húzza még egy kicsit az időt,…és aztán…
• Na jó, essünk túl rajta - mondta. Akkor a holdbíró Emma mellé állt és létrehozott egy nagy-nagy burkot, egy buborékot, amiben mindketten elfértek, megfogta Emma kezét és a burok elindult fölfelé. A burokban utaztak fel egészen a holdig. Már az út is fantasztikus volt. Csodálatos dolgokat láttak közben. Előbb a madarakkal párhuzamosan repültek, Emma látta azt a perspektívát, amit a madarak látnak. Óriási élmény volt ez neki. Aztán ahogy beléptek az űrbe, látta a csillagokat, bolygókat eredeti nagyságukban. Látta, mennyire gazdag az űrben lévő élet. Aztán megérkeztek a nagy vörös holdhoz. Amit egy fehér fátyol borított. Így közelről még érdekesebb volt látni, mint lentről a földről. A vörös bolygó hátulján volt egy mozgóajtószerűség, ami kinyílt előttük, hogy bemehessenek. Amikor beléptek a gömb szertefoszlott, ami körülöttük volt, és megérkeztek a műhold belsejébe. A belseje nem volt vörös, egy hatalmas légüres tér volt, ahol csak néhány emberi kinézetű lény dolgozott. Ültek a számítógépeik előtt és dolgoztak. Emma ránézett a holdbíróra,
• Szabad? - kérdezte.
• Ezért jöttünk. Akkor közelebb lépett az egyik emberhez, de az nem látta őt.
• Hogyhogy nem lát engem? - kérdezte.
• Azért nem lát, mert mi másik dimenzióban vagyunk, mint ő. Más síkról jövünk. Te is és én is. Látna minket, ha akarnánk. De mi most nem akarjuk, hogy lássanak minket.
• Miért?
• Azért, mert nem zavarhatjuk meg a munkájában. Mégis megfigyelhetjük, mi az, amit tesz.
• Miért nem zavarhatjuk meg?
• Mert nem tudhatják, hogy mi tudjuk, hogy mit csinálnak. Ha tudnák, az háborúhoz vezetne és nekünk nem célunk a háború. Minden úgy jó, ahogy van. Engedjük nekik, hogy tegyék a dolgukat még akkoris, ha ez a dolog nem az emberiség javára történik, hanem éppen a tanítására, ébresztésére. Hagynunk kell, hiszen az élet a földön nem a tökéletes világról szól, hanem a játékról, arról hogy mindent lehet. A lényeg a tapasztalás, nem pedig a tökéletesség. Ez a nagy terv része. Nem szólunk bele, de figyelemmel kísérjük őket. Érted már?
• Értem. Ez kemény. Elég bölcs dolgot csináltok.
• Igen, ez pontosan így van. Emma közelebb hajolt a géphez hogy megnézze, mit csinál az ember rajta. De előbb megakadt a szeme az ember arcán.
• Nem úgy tűnik, mintha ember volna…- mondta Emma. Olyan, mint egy robot. Meg se mozdul. Csak bámulja a gépet…
• Ők igazából programok.
• Mi? Programok? Miféle programok?
• Elvették az érzéseiket, a lelküket, csak és kizárólag a kapott feladatukra tudnak koncentrálni, semmi másra.
• Most akkor emberek vagy nem? Ezt nem értem.
• Emberek voltak. De megfosztották őket attól, amitől valóban ember az ember. És így már csupán programként működnek.
• Ahhaaa…kezdem kapizsgálni. Durva.
• - mosolygott a bíró.
• És hogy kerültek ide?
• Sok-sok kísértést kaptak, amikkel mind éltek is, ezért egyre befolyásolhatóbbak lettek és egyre közelebb kerültek a sötétség birodalmához, ahol a félelem az úr. Túlságosan eluralkodott rajtuk a félelem és a lelkük egyre távolabb került tőlük emiatt, mert a félelem kitolja a lelket az aurából, az ember közeléből eltávolítja. Bármennyire szeretne a lélek vele maradni, nem tud. Szóval a félelem miatt már nem tudták, hogy kik ők valójában és miért születtek a bolygóra, így a félelmükre hatva végül elragadta őket a sötétség.
• Azt akarod mondani, hogy a sötétség hozta létre ezt a bolygót?
• Emberek hozták létre, de a sötétség irányításával. A sötétség legnagyobb fegyvere a félelem. Akit legyőz a félelme, az a sötétség táborában játszik tovább. Ráadásul úgy, hogy nem is tud róla.
• Ez szomorú.
• Igen, a fény szempontjából az. De az egész szempontjából csupán tapasztalás.
• Oh…igen, értem. Ezt még meg kell szoknom…
• Mit?
• Hát ezt a minden jól van így dolgot….ugye a földön azt tanuljuk, hogy a jót kell követni és a rosszat nem. De te azt mondod, hogy nem baj, ha valaki rossz, és ha azt követi.
• Így van, mert a tapasztalás számít, nem pedig az, hogy megítéljük az emberi tetteket a földön.
• Erről majd még azért beszéljünk, mert nehezen jön át.
• Fogunk még beszélni erről is és sokminden másról is.
• Jól van. - mondta Emma. De most nézzük meg, mit csinálnak ezeken a gépeken. A képernyőre pillantva Emma nyilakat látott. Rengeteg nyilat. Olyan volt, mint egy térkép. A nyilak az utakat térítették el. Az utak vastag kék vonallal voltak jelezve, azok felett pedig vékonyabb kék nyilak voltak rajzolva. Mindegyik másfelé fordult. Volt olyan rész a térképen, ahol sok nyíl próbálta eltéríteni az utat, de egyiknek sem sikerült, és bizony volt olyan is, ahol egyetlen nyíl képes volt másfelé irányítani azt. Rengeteg féle út és még több félrevezető nyíl. Ez látszott a térképen. - Ez azért hatalmas munka lehet. - mondta Emma. - Igen. Az. - mondta a bíró.
• Azt hiszem, már tudom, mit csinálnak itt.
• Igen? - kérdezte a bíró.
• Azon dolgoznak, hogy eltérítsék az embereket a saját kijelölt útjukról.
• Nagyon jól látod. - mondta a bíró.
• Ez döbbenetes.
•  
• De miért teszik ezt?
• Ezt akarja a sötétség. Hogy minél több ember letérjen az útjáról, mert azt hiszi, hogy akkor ő nyer. Neki a bolygók sorsa puszta verseny. A sötétség mindig versenyezni akar a fénnyel, hiába mondjuk neki, hogy csak azzal lehet versenyezni, aki maga is versenyezni akar. De a fény nem versenyez. A fény mindent megenged. Aki mindent megenged, azzal pedig nem lehet versenyezni.
• Hm…igaz. - mondta Emma. Szóval akkor most az van, hogy az embereket a sötétség próbálja elirányítani, hogy ő uralhassa őket?
•  
• Csak a verseny miatt?
• Igen, mert nyerni akar.
• De mégis ki teremtette a sötétséget?
• Természetesen Isten. Isten teremtett mindent. Ahhoz hogy a fényt megtapasztalhasd, ahhoz sötétnek is lennie kell. És a sötétnek ilyennek kell lennie, amilyennek teremtve lett.
• Szóval isten teremtette a sötétséget és most a sötétség le akarja nyomni Istent és a fényt.
• Igen, mert ilyen a természete.
• Értem.
• De sosem tudja lenyomni, mert a fényt nem lehet lenyomni. Csupán az illúzió hiteti el az emberekkel, hogy a fényt le lehet nyomni.
• Wow, ez igen. Ez jó. Akkor tényleg nincs semmi baj.
• Én mondtam. - mosolygott a bíró.
• De azért jó ezeket a dolgokat tudni. Már Emma is mosolygott és egyre kíváncsibb lett erre a dologra. - Szóval akkor ez az emberszabású program itt ül és robotként az a dolga, hogy eltérítő nyilakat tegyen az emberek saját maguk által kijelölt útjára?
•  
• Ha nem sikerül, újabbat és újabbat tesz rá.
• Ez elég kellemetlen lehet az embereknek odalenn.
• Így van. Ez az.
• És ezt ti hagyjátok?
•  
• Nem értem, akkor miért vagyunk itt, ha nem akartok tenni semmit?
• Azt nem mondtam, hogy nem akarunk tenni semmit. Nagyon is akarunk. Csak épp mi a saját eszközeinket használjuk. Harc helyett beszivárogtatjuk a fényt minden ember elméjébe.

Akit elérünk közvetlenül, nála intuíció formájában, akit pedig nem érünk el, oda küldjük a fényt képviselő embereket, mint például most téged.

• Oh…értem. Szóval engem küldetek a csatába.
• Nem, szó sincs róla. Ez nem háború. Aki ezt mondja, az nagyon másképp gondol erre az egészre. Te csupán végzed a dolgod, ugyanúgy, mint ahogy ez a robotember itt. Nem teszel mást.
• Értem. Nincs harc. Feladat van. Oké. Nem lenne egyszerűbb fogni ezeket a gépeket és összetörni, ha már úgyis itt vagyunk?
• Semmit sem érnénk el vele. Készítenének újabbakat és tovább csinálnák a munkájukat.
• Oh értem. Szóval akkor csak egy út van. Le kell mennem és el kell mondanom az embereknek hogy mi folyik itt.
• Pontosan.
• Hát ne haragudj, de ha ezt nekem valaki letolná, tuti nem hinném el. Tök hülyének nézném.
• És bizony lesznek, akik pont így fognak reagálni, de neked nem dolgod meggyőzni őket. Annyi a dolgod, hogy elmondd nekik. Bárhogyan is, de szólj róla. Az hogy mit szólnak hozzá, már nem feladatod, hogy azzal foglalkozz. Az másodlagos dolog. Ha egyetlen embert felébresztesz az igazságra, aki rádöbben, hogy ezek a nyilak próbálják őt folyamatosan eltéríteni az álmaitól, tudni fogja, mit tegyen. Nem fog többé hallgatni a kísértő jelekre, nem lesz többé elcsábítható, már akkor megérte, hogy elmondtad.
• Értem. Az azért karcsú volta, ha csak egy ember, de oké, értem a csíziót. Világos. Elmondom, lesz ami lesz.
• Boldog vagyok-mondta a bíró.
• Na de várj, szóval akkor ez a vörös bolygó itt, amit holdnak neveznek és van rajta egy fehér fátyol, ez a kamuhold irányítja a félrevezető nyilakat. És akkor mi van az igazi holddal?
• Ő itt van mögöttünk. A műhold mögött van közvetlenül.
• Szegény. Milyen rossz lehet neki, hogy eltakarja egy ilyen izé… - a bíró nevetett.
• Igen, kellemetlenül érinti, de azért nem veszi a szívére.
• Ő az, aki támogatja a valódi utakat ugye? Azokat, amiket a műholdasok el akarnak téríteni ugye?
• Az ő feladata a valódi, igaz utak támogatása, az arra való terelése. - nagyon jól látod.
• Akkor a hold igazából egy szuper cucc. Nem okoz semmi rosszat, álmatlanságot vagy ingerültséget.
• Az bizony.
• Csak így sokkal nehezebb dolga van.
• Ez így igaz. Ezért kell nektek is segítenetek odalenn.
• Értem. Ez kemény.
• Az - mosolygott a bíró.
• Na, mostmár mindent értek. Eddig is láttam dolgokat, de sosem értettem, hogy igazából mi is folyik itt. Mostmár minden kerek. Mehetünk haza. Intézkedni fogok, hogy minél több ember megtudja, hogy csak a sötétség próbálja eltéríteni az utunkat. És az eltérített út nem járhat elégedettséggel, mert a sötétbe visz, nem a fénybe. Egy dologról még nem beszéltünk. Mi a te dolgod? Van egy jól hangzó neved, te vagy a holdbíró, ez vagány amúgy, de most végülis melyik holdnak vagy a bírája? A műnek vagy az igazinak?
• Jó a kérdésed. - mosolygott. - Igazából mindkettőnek.
• Az meg hogy lehet?
• Hát úgy, hogy a műhold egy másolata az igazinak. És mivel az eredeti hold szelleme vagyok, ugyanígy nekem is van egy másolatom, ami a műholdnak a szelleme.
• Ööööö akkor neked is van sötét részed?
• Miért gondolod hogy a műhold maga sötét?
• Mert a sötétség működteti.
• De nem ő csinálta. Ő csak lemásolta az eredetit. De mivel nem jószándékkal tette, hanem hogy az emberiséget eltérítse eredeti szándékától, ezért bevörösödött. Ezzel jelezvén, hogy itt valami másról van szó.
• Áhhh szóval ezért vörös.
• Igen, ezért.
• És ezért kellett a fátylat ráhúzniuk, hogy eltakarják, értem.
•  
• És tovább fog vörösödni?
• Igen, egészen feketévé fog válni, ha még sokáig dolgoznak rajta. Idővel pedig el is tűnik, hiszen minden, ami hamis az univerzumban, nem kap támogatást, így idővel elpusztul.
• Ohhhh, szóval el is fog pusztulni?
• Igen, de ez hosszú-hosszú emberi évekbe is telhet. Ezt pedig nem szeretnénk kivárni. Mert végzetesen más irányba viheti a bolygón az életet, mint az eredeti szándék volt.
• Értem, de durva.
•  
• Jólvan. Gondolom visszafelé is a gondolat erejével távozunk ugye? - nézett Emma sejtelmesen a bíróra.
• Igen, azzal. - mondta.
• Oké, hívhatod a gömbödet. A bíró elgondolkodott és azt mondta.
• Tudod ugye, hogy ezt te is meg tudod tenni?
• Mi? Hogy én?
•  
• Hogyan?
• Hát a gondolat erejével.
• És azt mégis hogy kell?
• Amire gondolsz, azt megteremted. Gondolj egy védőburokra, egy akkora védő gömbre, amibe mindketten beleférünk és itt lesz, meglásd.
• Ohhhh ez jó, kipróbálom. Akkor Emma gondolt. És tényleg ott lett a gömb. - Ez óriási! Én nem tudtam, hogy tudok ilyet.
• Mindenki tud, csak nem hiszi el.
• Igen, értem. Király. Akkor mehetünk. És elindultak lefelé. Útközben még Emma megkérdezte, hogy mitől kell megvédeni magukat az utazás során? Minek a gömb?

A bíró azt mondta, hogy a gömb segít a testnek, épségben maradni. Mivel dimenzió átjárókon kell haladniuk, ilyenkor előfordulhat, hogy az emberi test nem bírja ezeket az energiákat, hiszen nem efféle utazásokra találták ki. A test a Földön fontos, ott van rá szükség, idefenn nem. És őt kell megóvni a gömb segítségével.

• Aha, értem. Hát köszönöm ezt a csodautazást kedves holdbíró, nagyszerű volt. Tudom mi a dolgom, és végzem.
• Ennek végtelenül örülök. Így az én munkám sem haszontalan. Szép álmokat neked Emma!
• Neked is! Vagy gondolom te nem szoktál aludni…
• Nem, én nem szoktam. - mosolygott a bíró, és úgy tűnt el a gondolat erejével, ahogyan érkezett.

Békéscsaba, 2021. október 13.

A holdbíró

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer régen, hogy a hold az égen pirossá változott. Mindenki ezt nézte, figyelte. Nagy szemekkel bámulták a holdat, ami korábban mindig fehér volt, és ezüstös fényű. De hogy valaha piros lett volna, arra nem emlékezett senki. Erre még nem volt példa. Összegyűlt a falu apraja-nagyja, s nézték a holdat, ami olyan vörös volt, mint a vér. Az emberek beszéltek mindenfélét. Meséltek egymásnak régi történeteket, és közben találgattak, hogy…

• Biztosan azért vörös, mert a vámpírok ellepték és vér folyik a holdon. Azt is mondták, hogy…
• Azért vörös, mert befestette valaki. Fölment egy űrhajós a holdra, és befestette. - mondták… Persze nevettek egymáson az emberek, hogy mindenféle fura történeteket találtak ki. De aztán hirtelen csend lett… Mert megjelent egy kamaszlány a tömegben. Úgy hívták, hogy Emma. Ő nagyon szeretett feketében járni. Mindig csak fekete ruhákat vett fel. Nagyon vad zenéket hallgatott és rendszerint kerülte az embereket. Nem szeretett körülöttük lófrálni, igyekezett mindig kikerülni őket. Beszéltek is róla a háta mögött, nagyon furcsának, különcnek tartották. De azért érdeklődéssel figyelték is. Ezúttal nem tudta elkerülni az embereket, mert az egész falu az út közepén állt vagy ült és a holdat bámulta. Ő is felnézett az égre, aztán nézte az embereket. Nem értett valamit, ez egyértelműen látszott rajta.
• Ti miért álltok itt? - kérdezte.
• Nézzük a holdat. - mondták. Nem látod, milyen vörös? Ilyen még soha nem volt, biztos valami baj lehet. - folytatták. Erre megdöbbenve válaszolt Emma.
• Hogyhogy nem láttátok még soha ilyen vörösnek a holdat? A hold mindig pont ugyanilyen vörös!
• Tessék? A falu népe összenézett, majd Emmára, majd újra vissza, egymás szemét vizslatták, hogy ekkora butaságot ki fog először visszautasítani? Aztán egyszer csak megszólalt egy ember.
• De hát, ez nem igaz. Mi mindig fehérnek látjuk. Te nem???
• Én mindig vörösnek látom.
• Hát ez nagyon furcsa dolog. - mondták az emberek. Hogy lehet az, hogy ő, aki mindig kerüli az embereket és folyton elégedetlenkedik az élet dolgaival, mindig fekete ruhákban jár, vörösnek látta a holdat, mindenki más pedig fehérnek…? Ezt a különös rejtélyt mindenképp szerették volna megfejteni. Ezért elkezdték faggatni Emmát.
• És? Látsz még valami mást is a holdon? - kérdezték.
• A vörös holdon emberek dolgoznak számítógép szerűségeken. Ezek a gépek vezérlik a holdat. - mondta. Mert ez nem az igazi hold ám. Ez csupán egy műhold. Amit emberek hoztak létre és irányítanak.

Van egy fátyolszerű izé előtte, az valamiféle illúziót teremt a valóság elé, amin én valamiért átlátok. Ne kérdezzétek, miért. Fogalmam sincs róla. Látom és kész.

• Szóval azt akarod mondani Emma, hogy azért látod vörösnek a holdat, mert te látod az igazságot, mi pedig az illúziót?
• És valamiért most már ti is látjátok, amit én. Ezen az emberek nagyon elgondolkodtak…
• Hogy lehet ez? - Eddig vakok voltunk? - Miért láttuk fehérnek? - Igazából vörös a hold? - És nem is igazi??? – Hogy van ez?
• Létezik az igazi hold. - mondta Emma. Csak éppen a műanyag hold mögött van. Őt nem láthatjuk, mert eltakarják előlünk. Nahát, ez már aztán igazán sok volt a falusiaknak. Néztek egymásra meg Emmára, hogy higgyjenek-e neki, vagy sem? Nem is tudták mit gondoljanak, de valahol érezték, hogy nem butaság, amit ez a kislány állít. Volt, akit nagyon érdekelt, amit Emma mondott. Ők tovább kérdezgették. A többiek pedig hazamentek, hiszen nem tudtak mit kezdeni ezzel a dologgal. Emma egyre kellemesebben érezte magát. Örült, hogy van, aki figyel arra, amit mond, és nem tartják teljesen zakkantnak érte. Örült, hogy végre átadhatott valamit, amit ő régóta tud, csak eddig nem tudta, hogy a többiek nem tudják. :-)

Ettől a naptól kezdve minden ember a háza udvaráról távcsővel nézte a holdat, kémlelte, kutatta, hátha meglátják ők is, amit Emma mondott. …

Otthon az ágyában Emma is elgondolkodott ezen a dolgon, hogy ő miért tud ezekről a dolgokról és a többiek miért nem? Aztán egy pillanatban megszólította őt valaki. Olyan volt, mintha az ő saját hangján beszélt volna, mégis más. Talán kicsit mélyebb, bölcsebb hang volt. A hang így szólt:

 - Emma! Kiválasztottad magad egy feladatra, még mielőtt leszülettél volna a földre. Ez a feladat arról szól, hogy segítesz az embereknek ráébredni a hamisság mögött rejlő igazságokra. Segítesz nekik felébredni. Levetni a szemellenzőt.

• Ki vagy te? Kérdezte Emma.
• A Teremtőd vagyok. Te vagyok és mégis sokkal több annál, mint amit most tudsz magadról. Nem kell, hogy értsd, csak tudd, hogy így van.
• Na jó. Ez fura.
• Igen, tudom.
• És most mit kívánsz tőlem? Minek jöttél?
• Elmondtad az embereknek az igazságot, ők most kételkedni kezdtek az eddig megélt hazugságaikban, ez jó. De egyben nagyon nehéz is nekik. Segítened kellene, hogy könnyebb legyen kicsit.

Menj el hozzájuk és beszélgess velük, hogy szépen lassan megértsék, méginkább megérezzék, hogy az igazság felszabadító dolog és nem kell többé hazugságban élniük.

• Hallgatni fognak rám?
• Tudod miért?
• Miért?
• Mert igazat beszélsz. Az igazság energiája veled lesz. Ő biztosítja a sikeres végkifejletet. Emma vett egy nagy levegőt és azt mondta:
• Megteszem. Bár szerintem hülyeség, de legyen. A hang nevetett.
• Szeretlek! - mondta. Emma szemei nagyra kerekedtek, de csak annyit tudott kinyögni, hogy Én is…izé…vagy mi…mi az, hogy szeretsz? Nem is ismersz engem.
• Azt hiszem, ebbe most ne menjünk bele…fontos dolog miatt jöttem. Hamarosan eljön hozzád valaki, aki elmond neked mindent a hold igazságáról. Ő a holdbíró. Ha készen állsz rá, fölvisz téged magával a holdra és megmutat mindent, amit tudnod kell ahhoz, hogy továbbadhasd az embereknek. Minden képesség és feladat azért talál meg minket, hogy odaadjuk másoknak. Ha megtartod magadnak, nem éri el a célját. Ezért nagyon kell figyelned erre, hogy mindig átadd a tudást másoknak is. Ne tartsd magadban.

Megvan a képességed rá, hogy megtaláld azokat a szavakat, azokat a módszereket, amelyekkel át tudod adni. Csak figyeld a holdbíró szavait és utasításait és minden tudás a föld és a hold kapcsolatáról a birtokodban lesz.

• Megértettem. Köszönöm. Emma másnap reggel felkelt és elment beszélgetni a szomszédokhoz, mindennap másokat látogatott meg. És nagyon élvezte. Egyik éjjel pedig újra hangot hallott. A holdbíró érkezett hozzá, ahogyan a Teremtő előre jelezte.
• Szervusz kedvesem! Emma csak nézte és nem hitt a szemének. Fátyolszerű ruhában volt, fényesen világított, hosszú fehér göröngyös bot volt a kezében és hosszú fehér szakálla volt. Egyértelműen nem volt emberi kinézete, de valahol mégis be tudta fogadni a látványt. Csak bámulta, szinte le se tudta venni róla a szemét. Fantasztikusnak találta őt. Szinte megbabonázta a látványa.
• Kedvesem! Gyere, megmutatom neked, amit látnod kell. Emma felkelt az ágyából, lassan, szinte csigatempóban, teljesen belassult a holdbírótól. - Semmi baj, ráérünk. - mondta.
• Mivel megyünk? - kérdezte Emma.
• A gondolat erejével - mondta.
• Mi? Hogy? A gondolat erejével?
• Igen, majd meglátod. Kezdett egy kicsit összeszorulni a torka Emmának. De azért kíváncsi is volt, hogy most mégis ez hogyan fog bekövetkezni. De legyen. Mi baj lehet? - gondolta…Legfeljebb lezuhanok. Na és? - és nevetett magában. Felkelt, felöltözött, elkészült az útra, megigazította az ágyát, hogy húzza még egy kicsit az időt,…és aztán…
• Na jó, essünk túl rajta - mondta. Akkor a holdbíró Emma mellé állt és létrehozott egy nagy-nagy burkot, egy buborékot, amiben mindketten elfértek, megfogta Emma kezét és a burok elindult fölfelé. A burokban utaztak fel egészen a holdig. Már az út is fantasztikus volt. Csodálatos dolgokat láttak közben. Előbb a madarakkal párhuzamosan repültek, Emma látta azt a perspektívát, amit a madarak látnak. Óriási élmény volt ez neki. Aztán ahogy beléptek az űrbe, látta a csillagokat, bolygókat eredeti nagyságukban. Látta, mennyire gazdag az űrben lévő élet. Aztán megérkeztek a nagy vörös holdhoz. Amit egy fehér fátyol borított. Így közelről még érdekesebb volt látni, mint lentről a földről. A vörös bolygó hátulján volt egy mozgóajtószerűség, ami kinyílt előttük, hogy bemehessenek. Amikor beléptek a gömb szertefoszlott, ami körülöttük volt, és megérkeztek a műhold belsejébe. A belseje nem volt vörös, egy hatalmas légüres tér volt, ahol csak néhány emberi kinézetű lény dolgozott. Ültek a számítógépeik előtt és dolgoztak. Emma ránézett a holdbíróra,
• Szabad? - kérdezte.
• Ezért jöttünk. Akkor közelebb lépett az egyik emberhez, de az nem látta őt.
• Hogyhogy nem lát engem? - kérdezte.
• Azért nem lát, mert mi másik dimenzióban vagyunk, mint ő. Más síkról jövünk. Te is és én is. Látna minket, ha akarnánk. De mi most nem akarjuk, hogy lássanak minket.
• Miért?
• Azért, mert nem zavarhatjuk meg a munkájában. Mégis megfigyelhetjük, mi az, amit tesz.
• Miért nem zavarhatjuk meg?
• Mert nem tudhatják, hogy mi tudjuk, hogy mit csinálnak. Ha tudnák, az háborúhoz vezetne és nekünk nem célunk a háború. Minden úgy jó, ahogy van. Engedjük nekik, hogy tegyék a dolgukat még akkoris, ha ez a dolog nem az emberiség javára történik, hanem éppen a tanítására, ébresztésére. Hagynunk kell, hiszen az élet a földön nem a tökéletes világról szól, hanem a játékról, arról hogy mindent lehet. A lényeg a tapasztalás, nem pedig a tökéletesség. Ez a nagy terv része. Nem szólunk bele, de figyelemmel kísérjük őket. Érted már?
• Értem. Ez kemény. Elég bölcs dolgot csináltok.
• Igen, ez pontosan így van. Emma közelebb hajolt a géphez hogy megnézze, mit csinál az ember rajta. De előbb megakadt a szeme az ember arcán.
• Nem úgy tűnik, mintha ember volna…- mondta Emma. Olyan, mint egy robot. Meg se mozdul. Csak bámulja a gépet…
• Ők igazából programok.
• Mi? Programok? Miféle programok?
• Elvették az érzéseiket, a lelküket, csak és kizárólag a kapott feladatukra tudnak koncentrálni, semmi másra.
• Most akkor emberek vagy nem? Ezt nem értem.
• Emberek voltak. De megfosztották őket attól, amitől valóban ember az ember. És így már csupán programként működnek.
• Ahhaaa…kezdem kapizsgálni. Durva.
• - mosolygott a bíró.
• És hogy kerültek ide?
• Sok-sok kísértést kaptak, amikkel mind éltek is, ezért egyre befolyásolhatóbbak lettek és egyre közelebb kerültek a sötétség birodalmához, ahol a félelem az úr. Túlságosan eluralkodott rajtuk a félelem és a lelkük egyre távolabb került tőlük emiatt, mert a félelem kitolja a lelket az aurából, az ember közeléből eltávolítja. Bármennyire szeretne a lélek vele maradni, nem tud. Szóval a félelem miatt már nem tudták, hogy kik ők valójában és miért születtek a bolygóra, így a félelmükre hatva végül elragadta őket a sötétség.
• Azt akarod mondani, hogy a sötétség hozta létre ezt a bolygót?
• Emberek hozták létre, de a sötétség irányításával. A sötétség legnagyobb fegyvere a félelem. Akit legyőz a félelme, az a sötétség táborában játszik tovább. Ráadásul úgy, hogy nem is tud róla.
• Ez szomorú.
• Igen, a fény szempontjából az. De az egész szempontjából csupán tapasztalás.
• Oh…igen, értem. Ezt még meg kell szoknom…
• Mit?
• Hát ezt a minden jól van így dolgot….ugye a földön azt tanuljuk, hogy a jót kell követni és a rosszat nem. De te azt mondod, hogy nem baj, ha valaki rossz, és ha azt követi.
• Így van, mert a tapasztalás számít, nem pedig az, hogy megítéljük az emberi tetteket a földön.
• Erről majd még azért beszéljünk, mert nehezen jön át.
• Fogunk még beszélni erről is és sokminden másról is.
• Jól van. - mondta Emma. De most nézzük meg, mit csinálnak ezeken a gépeken. A képernyőre pillantva Emma nyilakat látott. Rengeteg nyilat. Olyan volt, mint egy térkép. A nyilak az utakat térítették el. Az utak vastag kék vonallal voltak jelezve, azok felett pedig vékonyabb kék nyilak voltak rajzolva. Mindegyik másfelé fordult. Volt olyan rész a térképen, ahol sok nyíl próbálta eltéríteni az utat, de egyiknek sem sikerült, és bizony volt olyan is, ahol egyetlen nyíl képes volt másfelé irányítani azt. Rengeteg féle út és még több félrevezető nyíl. Ez látszott a térképen. - Ez azért hatalmas munka lehet. - mondta Emma. - Igen. Az. - mondta a bíró.
• Azt hiszem, már tudom, mit csinálnak itt.
• Igen? - kérdezte a bíró.
• Azon dolgoznak, hogy eltérítsék az embereket a saját kijelölt útjukról.
• Nagyon jól látod. - mondta a bíró.
• Ez döbbenetes.
•  
• De miért teszik ezt?
• Ezt akarja a sötétség. Hogy minél több ember letérjen az útjáról, mert azt hiszi, hogy akkor ő nyer. Neki a bolygók sorsa puszta verseny. A sötétség mindig versenyezni akar a fénnyel, hiába mondjuk neki, hogy csak azzal lehet versenyezni, aki maga is versenyezni akar. De a fény nem versenyez. A fény mindent megenged. Aki mindent megenged, azzal pedig nem lehet versenyezni.
• Hm…igaz. - mondta Emma. Szóval akkor most az van, hogy az embereket a sötétség próbálja elirányítani, hogy ő uralhassa őket?
•  
• Csak a verseny miatt?
• Igen, mert nyerni akar.
• De mégis ki teremtette a sötétséget?
• Természetesen Isten. Isten teremtett mindent. Ahhoz hogy a fényt megtapasztalhasd, ahhoz sötétnek is lennie kell. És a sötétnek ilyennek kell lennie, amilyennek teremtve lett.
• Szóval isten teremtette a sötétséget és most a sötétség le akarja nyomni Istent és a fényt.
• Igen, mert ilyen a természete.
• Értem.
• De sosem tudja lenyomni, mert a fényt nem lehet lenyomni. Csupán az illúzió hiteti el az emberekkel, hogy a fényt le lehet nyomni.
• Wow, ez igen. Ez jó. Akkor tényleg nincs semmi baj.
• Én mondtam. - mosolygott a bíró.
• De azért jó ezeket a dolgokat tudni. Már Emma is mosolygott és egyre kíváncsibb lett erre a dologra. - Szóval akkor ez az emberszabású program itt ül és robotként az a dolga, hogy eltérítő nyilakat tegyen az emberek saját maguk által kijelölt útjára?
•  
• Ha nem sikerül, újabbat és újabbat tesz rá.
• Ez elég kellemetlen lehet az embereknek odalenn.
• Így van. Ez az.
• És ezt ti hagyjátok?
•  
• Nem értem, akkor miért vagyunk itt, ha nem akartok tenni semmit?
• Azt nem mondtam, hogy nem akarunk tenni semmit. Nagyon is akarunk. Csak épp mi a saját eszközeinket használjuk. Harc helyett beszivárogtatjuk a fényt minden ember elméjébe.

Akit elérünk közvetlenül, nála intuíció formájában, akit pedig nem érünk el, oda küldjük a fényt képviselő embereket, mint például most téged.

• Oh…értem. Szóval engem küldetek a csatába.
• Nem, szó sincs róla. Ez nem háború. Aki ezt mondja, az nagyon másképp gondol erre az egészre. Te csupán végzed a dolgod, ugyanúgy, mint ahogy ez a robotember itt. Nem teszel mást.
• Értem. Nincs harc. Feladat van. Oké. Nem lenne egyszerűbb fogni ezeket a gépeket és összetörni, ha már úgyis itt vagyunk?
• Semmit sem érnénk el vele. Készítenének újabbakat és tovább csinálnák a munkájukat.
• Oh értem. Szóval akkor csak egy út van. Le kell mennem és el kell mondanom az embereknek hogy mi folyik itt.
• Pontosan.
• Hát ne haragudj, de ha ezt nekem valaki letolná, tuti nem hinném el. Tök hülyének nézném.
• És bizony lesznek, akik pont így fognak reagálni, de neked nem dolgod meggyőzni őket. Annyi a dolgod, hogy elmondd nekik. Bárhogyan is, de szólj róla. Az hogy mit szólnak hozzá, már nem feladatod, hogy azzal foglalkozz. Az másodlagos dolog. Ha egyetlen embert felébresztesz az igazságra, aki rádöbben, hogy ezek a nyilak próbálják őt folyamatosan eltéríteni az álmaitól, tudni fogja, mit tegyen. Nem fog többé hallgatni a kísértő jelekre, nem lesz többé elcsábítható, már akkor megérte, hogy elmondtad.
• Értem. Az azért karcsú volta, ha csak egy ember, de oké, értem a csíziót. Világos. Elmondom, lesz ami lesz.
• Boldog vagyok-mondta a bíró.
• Na de várj, szóval akkor ez a vörös bolygó itt, amit holdnak neveznek és van rajta egy fehér fátyol, ez a kamuhold irányítja a félrevezető nyilakat. És akkor mi van az igazi holddal?
• Ő itt van mögöttünk. A műhold mögött van közvetlenül.
• Szegény. Milyen rossz lehet neki, hogy eltakarja egy ilyen izé… - a bíró nevetett.
• Igen, kellemetlenül érinti, de azért nem veszi a szívére.
• Ő az, aki támogatja a valódi utakat ugye? Azokat, amiket a műholdasok el akarnak téríteni ugye?
• Az ő feladata a valódi, igaz utak támogatása, az arra való terelése. - nagyon jól látod.
• Akkor a hold igazából egy szuper cucc. Nem okoz semmi rosszat, álmatlanságot vagy ingerültséget.
• Az bizony.
• Csak így sokkal nehezebb dolga van.
• Ez így igaz. Ezért kell nektek is segítenetek odalenn.
• Értem. Ez kemény.
• Az - mosolygott a bíró.
• Na, mostmár mindent értek. Eddig is láttam dolgokat, de sosem értettem, hogy igazából mi is folyik itt. Mostmár minden kerek. Mehetünk haza. Intézkedni fogok, hogy minél több ember megtudja, hogy csak a sötétség próbálja eltéríteni az utunkat. És az eltérített út nem járhat elégedettséggel, mert a sötétbe visz, nem a fénybe. Egy dologról még nem beszéltünk. Mi a te dolgod? Van egy jól hangzó neved, te vagy a holdbíró, ez vagány amúgy, de most végülis melyik holdnak vagy a bírája? A műnek vagy az igazinak?
• Jó a kérdésed. - mosolygott. - Igazából mindkettőnek.
• Az meg hogy lehet?
• Hát úgy, hogy a műhold egy másolata az igazinak. És mivel az eredeti hold szelleme vagyok, ugyanígy nekem is van egy másolatom, ami a műholdnak a szelleme.
• Ööööö akkor neked is van sötét részed?
• Miért gondolod hogy a műhold maga sötét?
• Mert a sötétség működteti.
• De nem ő csinálta. Ő csak lemásolta az eredetit. De mivel nem jószándékkal tette, hanem hogy az emberiséget eltérítse eredeti szándékától, ezért bevörösödött. Ezzel jelezvén, hogy itt valami másról van szó.
• Áhhh szóval ezért vörös.
• Igen, ezért.
• És ezért kellett a fátylat ráhúzniuk, hogy eltakarják, értem.
•  
• És tovább fog vörösödni?
• Igen, egészen feketévé fog válni, ha még sokáig dolgoznak rajta. Idővel pedig el is tűnik, hiszen minden, ami hamis az univerzumban, nem kap támogatást, így idővel elpusztul.
• Ohhhh, szóval el is fog pusztulni?
• Igen, de ez hosszú-hosszú emberi évekbe is telhet. Ezt pedig nem szeretnénk kivárni. Mert végzetesen más irányba viheti a bolygón az életet, mint az eredeti szándék volt.
• Értem, de durva.
•  
• Jólvan. Gondolom visszafelé is a gondolat erejével távozunk ugye? - nézett Emma sejtelmesen a bíróra.
• Igen, azzal. - mondta.
• Oké, hívhatod a gömbödet. A bíró elgondolkodott és azt mondta.
• Tudod ugye, hogy ezt te is meg tudod tenni?
• Mi? Hogy én?
•  
• Hogyan?
• Hát a gondolat erejével.
• És azt mégis hogy kell?
• Amire gondolsz, azt megteremted. Gondolj egy védőburokra, egy akkora védő gömbre, amibe mindketten beleférünk és itt lesz, meglásd.
• Ohhhh ez jó, kipróbálom. Akkor Emma gondolt. És tényleg ott lett a gömb. - Ez óriási! Én nem tudtam, hogy tudok ilyet.
• Mindenki tud, csak nem hiszi el.
• Igen, értem. Király. Akkor mehetünk. És elindultak lefelé. Útközben még Emma megkérdezte, hogy mitől kell megvédeni magukat az utazás során? Minek a gömb?

A bíró azt mondta, hogy a gömb segít a testnek, épségben maradni. Mivel dimenzió átjárókon kell haladniuk, ilyenkor előfordulhat, hogy az emberi test nem bírja ezeket az energiákat, hiszen nem efféle utazásokra találták ki. A test a Földön fontos, ott van rá szükség, idefenn nem. És őt kell megóvni a gömb segítségével.

• Aha, értem. Hát köszönöm ezt a csodautazást kedves holdbíró, nagyszerű volt. Tudom mi a dolgom, és végzem.
• Ennek végtelenül örülök. Így az én munkám sem haszontalan. Szép álmokat neked Emma!
• Neked is! Vagy gondolom te nem szoktál aludni…
• Nem, én nem szoktam. - mosolygott a bíró, és úgy tűnt el a gondolat erejével, ahogyan érkezett.

Békéscsaba, 2021. október 13.

A holdbíró

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer régen, hogy a hold az égen pirossá változott. Mindenki ezt nézte, figyelte. Nagy szemekkel bámulták a holdat, ami korábban mindig fehér volt, és ezüstös fényű. De hogy valaha piros lett volna, arra nem emlékezett senki. Erre még nem volt példa. Összegyűlt a falu apraja-nagyja, s nézték a holdat, ami olyan vörös volt, mint a vér. Az emberek beszéltek mindenfélét. Meséltek egymásnak régi történeteket, és közben találgattak, hogy…

• Biztosan azért vörös, mert a vámpírok ellepték és vér folyik a holdon. Azt is mondták, hogy…
• Azért vörös, mert befestette valaki. Fölment egy űrhajós a holdra, és befestette. - mondták… Persze nevettek egymáson az emberek, hogy mindenféle fura történeteket találtak ki. De aztán hirtelen csend lett… Mert megjelent egy kamaszlány a tömegben. Úgy hívták, hogy Emma. Ő nagyon szeretett feketében járni. Mindig csak fekete ruhákat vett fel. Nagyon vad zenéket hallgatott és rendszerint kerülte az embereket. Nem szeretett körülöttük lófrálni, igyekezett mindig kikerülni őket. Beszéltek is róla a háta mögött, nagyon furcsának, különcnek tartották. De azért érdeklődéssel figyelték is. Ezúttal nem tudta elkerülni az embereket, mert az egész falu az út közepén állt vagy ült és a holdat bámulta. Ő is felnézett az égre, aztán nézte az embereket. Nem értett valamit, ez egyértelműen látszott rajta.
• Ti miért álltok itt? - kérdezte.
• Nézzük a holdat. - mondták. Nem látod, milyen vörös? Ilyen még soha nem volt, biztos valami baj lehet. - folytatták. Erre megdöbbenve válaszolt Emma.
• Hogyhogy nem láttátok még soha ilyen vörösnek a holdat? A hold mindig pont ugyanilyen vörös!
• Tessék? A falu népe összenézett, majd Emmára, majd újra vissza, egymás szemét vizslatták, hogy ekkora butaságot ki fog először visszautasítani? Aztán egyszer csak megszólalt egy ember.
• De hát, ez nem igaz. Mi mindig fehérnek látjuk. Te nem???
• Én mindig vörösnek látom.
• Hát ez nagyon furcsa dolog. - mondták az emberek. Hogy lehet az, hogy ő, aki mindig kerüli az embereket és folyton elégedetlenkedik az élet dolgaival, mindig fekete ruhákban jár, vörösnek látta a holdat, mindenki más pedig fehérnek…? Ezt a különös rejtélyt mindenképp szerették volna megfejteni. Ezért elkezdték faggatni Emmát.
• És? Látsz még valami mást is a holdon? - kérdezték.
• A vörös holdon emberek dolgoznak számítógép szerűségeken. Ezek a gépek vezérlik a holdat. - mondta. Mert ez nem az igazi hold ám. Ez csupán egy műhold. Amit emberek hoztak létre és irányítanak.

Van egy fátyolszerű izé előtte, az valamiféle illúziót teremt a valóság elé, amin én valamiért átlátok. Ne kérdezzétek, miért. Fogalmam sincs róla. Látom és kész.

• Szóval azt akarod mondani Emma, hogy azért látod vörösnek a holdat, mert te látod az igazságot, mi pedig az illúziót?
• És valamiért most már ti is látjátok, amit én. Ezen az emberek nagyon elgondolkodtak…
• Hogy lehet ez? - Eddig vakok voltunk? - Miért láttuk fehérnek? - Igazából vörös a hold? - És nem is igazi??? – Hogy van ez?
• Létezik az igazi hold. - mondta Emma. Csak éppen a műanyag hold mögött van. Őt nem láthatjuk, mert eltakarják előlünk. Nahát, ez már aztán igazán sok volt a falusiaknak. Néztek egymásra meg Emmára, hogy higgyjenek-e neki, vagy sem? Nem is tudták mit gondoljanak, de valahol érezték, hogy nem butaság, amit ez a kislány állít. Volt, akit nagyon érdekelt, amit Emma mondott. Ők tovább kérdezgették. A többiek pedig hazamentek, hiszen nem tudtak mit kezdeni ezzel a dologgal. Emma egyre kellemesebben érezte magát. Örült, hogy van, aki figyel arra, amit mond, és nem tartják teljesen zakkantnak érte. Örült, hogy végre átadhatott valamit, amit ő régóta tud, csak eddig nem tudta, hogy a többiek nem tudják. :-)

Ettől a naptól kezdve minden ember a háza udvaráról távcsővel nézte a holdat, kémlelte, kutatta, hátha meglátják ők is, amit Emma mondott. …

Otthon az ágyában Emma is elgondolkodott ezen a dolgon, hogy ő miért tud ezekről a dolgokról és a többiek miért nem? Aztán egy pillanatban megszólította őt valaki. Olyan volt, mintha az ő saját hangján beszélt volna, mégis más. Talán kicsit mélyebb, bölcsebb hang volt. A hang így szólt:

 - Emma! Kiválasztottad magad egy feladatra, még mielőtt leszülettél volna a földre. Ez a feladat arról szól, hogy segítesz az embereknek ráébredni a hamisság mögött rejlő igazságokra. Segítesz nekik felébredni. Levetni a szemellenzőt.

• Ki vagy te? Kérdezte Emma.
• A Teremtőd vagyok. Te vagyok és mégis sokkal több annál, mint amit most tudsz magadról. Nem kell, hogy értsd, csak tudd, hogy így van.
• Na jó. Ez fura.
• Igen, tudom.
• És most mit kívánsz tőlem? Minek jöttél?
• Elmondtad az embereknek az igazságot, ők most kételkedni kezdtek az eddig megélt hazugságaikban, ez jó. De egyben nagyon nehéz is nekik. Segítened kellene, hogy könnyebb legyen kicsit.

Menj el hozzájuk és beszélgess velük, hogy szépen lassan megértsék, méginkább megérezzék, hogy az igazság felszabadító dolog és nem kell többé hazugságban élniük.

• Hallgatni fognak rám?
• Tudod miért?
• Miért?
• Mert igazat beszélsz. Az igazság energiája veled lesz. Ő biztosítja a sikeres végkifejletet. Emma vett egy nagy levegőt és azt mondta:
• Megteszem. Bár szerintem hülyeség, de legyen. A hang nevetett.
• Szeretlek! - mondta. Emma szemei nagyra kerekedtek, de csak annyit tudott kinyögni, hogy Én is…izé…vagy mi…mi az, hogy szeretsz? Nem is ismersz engem.
• Azt hiszem, ebbe most ne menjünk bele…fontos dolog miatt jöttem. Hamarosan eljön hozzád valaki, aki elmond neked mindent a hold igazságáról. Ő a holdbíró. Ha készen állsz rá, fölvisz téged magával a holdra és megmutat mindent, amit tudnod kell ahhoz, hogy továbbadhasd az embereknek. Minden képesség és feladat azért talál meg minket, hogy odaadjuk másoknak. Ha megtartod magadnak, nem éri el a célját. Ezért nagyon kell figyelned erre, hogy mindig átadd a tudást másoknak is. Ne tartsd magadban.

Megvan a képességed rá, hogy megtaláld azokat a szavakat, azokat a módszereket, amelyekkel át tudod adni. Csak figyeld a holdbíró szavait és utasításait és minden tudás a föld és a hold kapcsolatáról a birtokodban lesz.

• Megértettem. Köszönöm. Emma másnap reggel felkelt és elment beszélgetni a szomszédokhoz, mindennap másokat látogatott meg. És nagyon élvezte. Egyik éjjel pedig újra hangot hallott. A holdbíró érkezett hozzá, ahogyan a Teremtő előre jelezte.
• Szervusz kedvesem! Emma csak nézte és nem hitt a szemének. Fátyolszerű ruhában volt, fényesen világított, hosszú fehér göröngyös bot volt a kezében és hosszú fehér szakálla volt. Egyértelműen nem volt emberi kinézete, de valahol mégis be tudta fogadni a látványt. Csak bámulta, szinte le se tudta venni róla a szemét. Fantasztikusnak találta őt. Szinte megbabonázta a látványa.
• Kedvesem! Gyere, megmutatom neked, amit látnod kell. Emma felkelt az ágyából, lassan, szinte csigatempóban, teljesen belassult a holdbírótól. - Semmi baj, ráérünk. - mondta.
• Mivel megyünk? - kérdezte Emma.
• A gondolat erejével - mondta.
• Mi? Hogy? A gondolat erejével?
• Igen, majd meglátod. Kezdett egy kicsit összeszorulni a torka Emmának. De azért kíváncsi is volt, hogy most mégis ez hogyan fog bekövetkezni. De legyen. Mi baj lehet? - gondolta…Legfeljebb lezuhanok. Na és? - és nevetett magában. Felkelt, felöltözött, elkészült az útra, megigazította az ágyát, hogy húzza még egy kicsit az időt,…és aztán…
• Na jó, essünk túl rajta - mondta. Akkor a holdbíró Emma mellé állt és létrehozott egy nagy-nagy burkot, egy buborékot, amiben mindketten elfértek, megfogta Emma kezét és a burok elindult fölfelé. A burokban utaztak fel egészen a holdig. Már az út is fantasztikus volt. Csodálatos dolgokat láttak közben. Előbb a madarakkal párhuzamosan repültek, Emma látta azt a perspektívát, amit a madarak látnak. Óriási élmény volt ez neki. Aztán ahogy beléptek az űrbe, látta a csillagokat, bolygókat eredeti nagyságukban. Látta, mennyire gazdag az űrben lévő élet. Aztán megérkeztek a nagy vörös holdhoz. Amit egy fehér fátyol borított. Így közelről még érdekesebb volt látni, mint lentről a földről. A vörös bolygó hátulján volt egy mozgóajtószerűség, ami kinyílt előttük, hogy bemehessenek. Amikor beléptek a gömb szertefoszlott, ami körülöttük volt, és megérkeztek a műhold belsejébe. A belseje nem volt vörös, egy hatalmas légüres tér volt, ahol csak néhány emberi kinézetű lény dolgozott. Ültek a számítógépeik előtt és dolgoztak. Emma ránézett a holdbíróra,
• Szabad? - kérdezte.
• Ezért jöttünk. Akkor közelebb lépett az egyik emberhez, de az nem látta őt.
• Hogyhogy nem lát engem? - kérdezte.
• Azért nem lát, mert mi másik dimenzióban vagyunk, mint ő. Más síkról jövünk. Te is és én is. Látna minket, ha akarnánk. De mi most nem akarjuk, hogy lássanak minket.
• Miért?
• Azért, mert nem zavarhatjuk meg a munkájában. Mégis megfigyelhetjük, mi az, amit tesz.
• Miért nem zavarhatjuk meg?
• Mert nem tudhatják, hogy mi tudjuk, hogy mit csinálnak. Ha tudnák, az háborúhoz vezetne és nekünk nem célunk a háború. Minden úgy jó, ahogy van. Engedjük nekik, hogy tegyék a dolgukat még akkoris, ha ez a dolog nem az emberiség javára történik, hanem éppen a tanítására, ébresztésére. Hagynunk kell, hiszen az élet a földön nem a tökéletes világról szól, hanem a játékról, arról hogy mindent lehet. A lényeg a tapasztalás, nem pedig a tökéletesség. Ez a nagy terv része. Nem szólunk bele, de figyelemmel kísérjük őket. Érted már?
• Értem. Ez kemény. Elég bölcs dolgot csináltok.
• Igen, ez pontosan így van. Emma közelebb hajolt a géphez hogy megnézze, mit csinál az ember rajta. De előbb megakadt a szeme az ember arcán.
• Nem úgy tűnik, mintha ember volna…- mondta Emma. Olyan, mint egy robot. Meg se mozdul. Csak bámulja a gépet…
• Ők igazából programok.
• Mi? Programok? Miféle programok?
• Elvették az érzéseiket, a lelküket, csak és kizárólag a kapott feladatukra tudnak koncentrálni, semmi másra.
• Most akkor emberek vagy nem? Ezt nem értem.
• Emberek voltak. De megfosztották őket attól, amitől valóban ember az ember. És így már csupán programként működnek.
• Ahhaaa…kezdem kapizsgálni. Durva.
• - mosolygott a bíró.
• És hogy kerültek ide?
• Sok-sok kísértést kaptak, amikkel mind éltek is, ezért egyre befolyásolhatóbbak lettek és egyre közelebb kerültek a sötétség birodalmához, ahol a félelem az úr. Túlságosan eluralkodott rajtuk a félelem és a lelkük egyre távolabb került tőlük emiatt, mert a félelem kitolja a lelket az aurából, az ember közeléből eltávolítja. Bármennyire szeretne a lélek vele maradni, nem tud. Szóval a félelem miatt már nem tudták, hogy kik ők valójában és miért születtek a bolygóra, így a félelmükre hatva végül elragadta őket a sötétség.
• Azt akarod mondani, hogy a sötétség hozta létre ezt a bolygót?
• Emberek hozták létre, de a sötétség irányításával. A sötétség legnagyobb fegyvere a félelem. Akit legyőz a félelme, az a sötétség táborában játszik tovább. Ráadásul úgy, hogy nem is tud róla.
• Ez szomorú.
• Igen, a fény szempontjából az. De az egész szempontjából csupán tapasztalás.
• Oh…igen, értem. Ezt még meg kell szoknom…
• Mit?
• Hát ezt a minden jól van így dolgot….ugye a földön azt tanuljuk, hogy a jót kell követni és a rosszat nem. De te azt mondod, hogy nem baj, ha valaki rossz, és ha azt követi.
• Így van, mert a tapasztalás számít, nem pedig az, hogy megítéljük az emberi tetteket a földön.
• Erről majd még azért beszéljünk, mert nehezen jön át.
• Fogunk még beszélni erről is és sokminden másról is.
• Jól van. - mondta Emma. De most nézzük meg, mit csinálnak ezeken a gépeken. A képernyőre pillantva Emma nyilakat látott. Rengeteg nyilat. Olyan volt, mint egy térkép. A nyilak az utakat térítették el. Az utak vastag kék vonallal voltak jelezve, azok felett pedig vékonyabb kék nyilak voltak rajzolva. Mindegyik másfelé fordult. Volt olyan rész a térképen, ahol sok nyíl próbálta eltéríteni az utat, de egyiknek sem sikerült, és bizony volt olyan is, ahol egyetlen nyíl képes volt másfelé irányítani azt. Rengeteg féle út és még több félrevezető nyíl. Ez látszott a térképen. - Ez azért hatalmas munka lehet. - mondta Emma. - Igen. Az. - mondta a bíró.
• Azt hiszem, már tudom, mit csinálnak itt.
• Igen? - kérdezte a bíró.
• Azon dolgoznak, hogy eltérítsék az embereket a saját kijelölt útjukról.
• Nagyon jól látod. - mondta a bíró.
• Ez döbbenetes.
•  
• De miért teszik ezt?
• Ezt akarja a sötétség. Hogy minél több ember letérjen az útjáról, mert azt hiszi, hogy akkor ő nyer. Neki a bolygók sorsa puszta verseny. A sötétség mindig versenyezni akar a fénnyel, hiába mondjuk neki, hogy csak azzal lehet versenyezni, aki maga is versenyezni akar. De a fény nem versenyez. A fény mindent megenged. Aki mindent megenged, azzal pedig nem lehet versenyezni.
• Hm…igaz. - mondta Emma. Szóval akkor most az van, hogy az embereket a sötétség próbálja elirányítani, hogy ő uralhassa őket?
•  
• Csak a verseny miatt?
• Igen, mert nyerni akar.
• De mégis ki teremtette a sötétséget?
• Természetesen Isten. Isten teremtett mindent. Ahhoz hogy a fényt megtapasztalhasd, ahhoz sötétnek is lennie kell. És a sötétnek ilyennek kell lennie, amilyennek teremtve lett.
• Szóval isten teremtette a sötétséget és most a sötétség le akarja nyomni Istent és a fényt.
• Igen, mert ilyen a természete.
• Értem.
• De sosem tudja lenyomni, mert a fényt nem lehet lenyomni. Csupán az illúzió hiteti el az emberekkel, hogy a fényt le lehet nyomni.
• Wow, ez igen. Ez jó. Akkor tényleg nincs semmi baj.
• Én mondtam. - mosolygott a bíró.
• De azért jó ezeket a dolgokat tudni. Már Emma is mosolygott és egyre kíváncsibb lett erre a dologra. - Szóval akkor ez az emberszabású program itt ül és robotként az a dolga, hogy eltérítő nyilakat tegyen az emberek saját maguk által kijelölt útjára?
•  
• Ha nem sikerül, újabbat és újabbat tesz rá.
• Ez elég kellemetlen lehet az embereknek odalenn.
• Így van. Ez az.
• És ezt ti hagyjátok?
•  
• Nem értem, akkor miért vagyunk itt, ha nem akartok tenni semmit?
• Azt nem mondtam, hogy nem akarunk tenni semmit. Nagyon is akarunk. Csak épp mi a saját eszközeinket használjuk. Harc helyett beszivárogtatjuk a fényt minden ember elméjébe.

Akit elérünk közvetlenül, nála intuíció formájában, akit pedig nem érünk el, oda küldjük a fényt képviselő embereket, mint például most téged.

• Oh…értem. Szóval engem küldetek a csatába.
• Nem, szó sincs róla. Ez nem háború. Aki ezt mondja, az nagyon másképp gondol erre az egészre. Te csupán végzed a dolgod, ugyanúgy, mint ahogy ez a robotember itt. Nem teszel mást.
• Értem. Nincs harc. Feladat van. Oké. Nem lenne egyszerűbb fogni ezeket a gépeket és összetörni, ha már úgyis itt vagyunk?
• Semmit sem érnénk el vele. Készítenének újabbakat és tovább csinálnák a munkájukat.
• Oh értem. Szóval akkor csak egy út van. Le kell mennem és el kell mondanom az embereknek hogy mi folyik itt.
• Pontosan.
• Hát ne haragudj, de ha ezt nekem valaki letolná, tuti nem hinném el. Tök hülyének nézném.
• És bizony lesznek, akik pont így fognak reagálni, de neked nem dolgod meggyőzni őket. Annyi a dolgod, hogy elmondd nekik. Bárhogyan is, de szólj róla. Az hogy mit szólnak hozzá, már nem feladatod, hogy azzal foglalkozz. Az másodlagos dolog. Ha egyetlen embert felébresztesz az igazságra, aki rádöbben, hogy ezek a nyilak próbálják őt folyamatosan eltéríteni az álmaitól, tudni fogja, mit tegyen. Nem fog többé hallgatni a kísértő jelekre, nem lesz többé elcsábítható, már akkor megérte, hogy elmondtad.
• Értem. Az azért karcsú volta, ha csak egy ember, de oké, értem a csíziót. Világos. Elmondom, lesz ami lesz.
• Boldog vagyok-mondta a bíró.
• Na de várj, szóval akkor ez a vörös bolygó itt, amit holdnak neveznek és van rajta egy fehér fátyol, ez a kamuhold irányítja a félrevezető nyilakat. És akkor mi van az igazi holddal?
• Ő itt van mögöttünk. A műhold mögött van közvetlenül.
• Szegény. Milyen rossz lehet neki, hogy eltakarja egy ilyen izé… - a bíró nevetett.
• Igen, kellemetlenül érinti, de azért nem veszi a szívére.
• Ő az, aki támogatja a valódi utakat ugye? Azokat, amiket a műholdasok el akarnak téríteni ugye?
• Az ő feladata a valódi, igaz utak támogatása, az arra való terelése. - nagyon jól látod.
• Akkor a hold igazából egy szuper cucc. Nem okoz semmi rosszat, álmatlanságot vagy ingerültséget.
• Az bizony.
• Csak így sokkal nehezebb dolga van.
• Ez így igaz. Ezért kell nektek is segítenetek odalenn.
• Értem. Ez kemény.
• Az - mosolygott a bíró.
• Na, mostmár mindent értek. Eddig is láttam dolgokat, de sosem értettem, hogy igazából mi is folyik itt. Mostmár minden kerek. Mehetünk haza. Intézkedni fogok, hogy minél több ember megtudja, hogy csak a sötétség próbálja eltéríteni az utunkat. És az eltérített út nem járhat elégedettséggel, mert a sötétbe visz, nem a fénybe. Egy dologról még nem beszéltünk. Mi a te dolgod? Van egy jól hangzó neved, te vagy a holdbíró, ez vagány amúgy, de most végülis melyik holdnak vagy a bírája? A műnek vagy az igazinak?
• Jó a kérdésed. - mosolygott. - Igazából mindkettőnek.
• Az meg hogy lehet?
• Hát úgy, hogy a műhold egy másolata az igazinak. És mivel az eredeti hold szelleme vagyok, ugyanígy nekem is van egy másolatom, ami a műholdnak a szelleme.
• Ööööö akkor neked is van sötét részed?
• Miért gondolod hogy a műhold maga sötét?
• Mert a sötétség működteti.
• De nem ő csinálta. Ő csak lemásolta az eredetit. De mivel nem jószándékkal tette, hanem hogy az emberiséget eltérítse eredeti szándékától, ezért bevörösödött. Ezzel jelezvén, hogy itt valami másról van szó.
• Áhhh szóval ezért vörös.
• Igen, ezért.
• És ezért kellett a fátylat ráhúzniuk, hogy eltakarják, értem.
•  
• És tovább fog vörösödni?
• Igen, egészen feketévé fog válni, ha még sokáig dolgoznak rajta. Idővel pedig el is tűnik, hiszen minden, ami hamis az univerzumban, nem kap támogatást, így idővel elpusztul.
• Ohhhh, szóval el is fog pusztulni?
• Igen, de ez hosszú-hosszú emberi évekbe is telhet. Ezt pedig nem szeretnénk kivárni. Mert végzetesen más irányba viheti a bolygón az életet, mint az eredeti szándék volt.
• Értem, de durva.
•  
• Jólvan. Gondolom visszafelé is a gondolat erejével távozunk ugye? - nézett Emma sejtelmesen a bíróra.
• Igen, azzal. - mondta.
• Oké, hívhatod a gömbödet. A bíró elgondolkodott és azt mondta.
• Tudod ugye, hogy ezt te is meg tudod tenni?
• Mi? Hogy én?
•  
• Hogyan?
• Hát a gondolat erejével.
• És azt mégis hogy kell?
• Amire gondolsz, azt megteremted. Gondolj egy védőburokra, egy akkora védő gömbre, amibe mindketten beleférünk és itt lesz, meglásd.
• Ohhhh ez jó, kipróbálom. Akkor Emma gondolt. És tényleg ott lett a gömb. - Ez óriási! Én nem tudtam, hogy tudok ilyet.
• Mindenki tud, csak nem hiszi el.
• Igen, értem. Király. Akkor mehetünk. És elindultak lefelé. Útközben még Emma megkérdezte, hogy mitől kell megvédeni magukat az utazás során? Minek a gömb?

A bíró azt mondta, hogy a gömb segít a testnek, épségben maradni. Mivel dimenzió átjárókon kell haladniuk, ilyenkor előfordulhat, hogy az emberi test nem bírja ezeket az energiákat, hiszen nem efféle utazásokra találták ki. A test a Földön fontos, ott van rá szükség, idefenn nem. És őt kell megóvni a gömb segítségével.

• Aha, értem. Hát köszönöm ezt a csodautazást kedves holdbíró, nagyszerű volt. Tudom mi a dolgom, és végzem.
• Ennek végtelenül örülök. Így az én munkám sem haszontalan. Szép álmokat neked Emma!
• Neked is! Vagy gondolom te nem szoktál aludni…
• Nem, én nem szoktam. - mosolygott a bíró, és úgy tűnt el a gondolat erejével, ahogyan érkezett.

Békéscsaba, 2021. október 13.