A hűség pöttyei

A hűség pöttyei.

Tudtátok, hogy hajdanán a dalmaták szőre még fehér volt, mint a frissen hullott hó és nyoma sem volt rajta fekete pöttyöknek? Akkoriban szabadon, falkákban járták a világot, és boldog, gondtalan életet éltek.

Történt egyszer, hogy hatalmas hóvihar kerekedett, melyben hogy, hogy nem, egy dalmatakölyök elszakadt a falkájától és eltévedt. Egész álló nap a szüleit és testvéreit kereste az ítéletidőben, mindhiába. Este holtfáradtan és farkaséhesen rogyott le egy kicsiny falu legkisebb házának küszöbére.

A házban lakó jószívű emberek meghallották a kiskutya keserves vonyítását. Befogadták, megetették, megitatták, majd hagyták, hogy a kandallójuk előtt hajtsa álomra a fejét.

Mikor a dalmatakölyök felébredt, egy kíváncsi szempárral találta szemben magát.

 - Panni vagyok - mutatkozott be illedelmesen a kislány, majd óvatosan odadugta a kezét a kiskutya orrához, hogy megszimatolhassa. - Téged vajon hogy hívnak?

A kis dalmata vidáman vakkantott egyet, ám Panni nem értette, hogy mit akar mondani, ezért így folytatta:

 - Milyen szép, fehér bundád van! Lehetne a neved Hófehér vagy Hópihe… vagy inkább Hóvirág! Igen, ez igazán illik hozzád!

Hamar összebarátkoztak és szinte elválaszthatatlanok lettek. Együtt futkároztak, bújócskáztak, fogócskáztak naphosszat. A dalmata hűségesen követte a kislányt mindenhová, ahová csak ment. Ahogy a kislány és a kutyakölyök nőtt, növekedett, a köztük lévő kötelék egyre erősödött. Elmúlt a tél, beköszöntött a tavasz, az idő egyre melegebbre fordult. A dalmatakölyök hamarosan sudár, fiatal felnőtté érett, fehér szőre vakítóan csillogott a nyári napfényben. Bár nagyon szeretett Pannival lenni, egyre többször jutott eszébe az a régi, szabad, vándorló élet, amiben korábban része volt.

Egyik reggel Hóvirág arra ébredt, hogy valami nincs rendben. Ahogy közelebb bújt Pannihoz, észrevette, hogy barátja bőre forró a láztól, testét pedig csúnya kiütések borítják.

A dalmata azonnal a kislány szüleihez szaladt, és - hogy magára vonja a figyelmüket - keserves ugatásba kezdett. A szülők hamar megértették, hogy baj van, és Panni ágyához siettek.

Hamarosan megérkezett a doktor is, és vele együtt a súlyos diagnózis: himlő. Annak is a legcsúnyább, legártalmasabb fajtája: fekete himlő! Panni szülei elkeseredtek, naphosszat csak itatták az egereket. Tudták, hogy itt nem sokat tehetnek, legfeljebb imádkozhatnak gyermekük életéért.

Tudta ezt Hóvirág is, de nem nyugodott bele egykönnyen, hogy elveszítheti kis barátját. Valamilyen megoldásnak csak lennie kell! - okoskodott, majd nyakába vette a világot. Csak ment, mendegélt, és ahány állat az útjába akadt, mindegyiktől megkérdezte, tudna-e valamilyen gyógyírt a kislány betegségére.

De nem járt sikerrel. Már-már feladta. Fáradtan rogyott le egy hatalmas tölgyfa árnyékában. Egy pillanatra behunyta a szemét, és arra gondolt, lám megkapta, amire vágyott, újra vándorolhat, mint kölyökkorában. De milyen áron?! A szomorúság és az elkeseredettség könnyei megcsillantak hosszú szempilláin.

 - Miért sírsz? - hallott meg hirtelen egy mély, együttérző hangot a dalmata. A tölgyfa szólt hozzá.

 - A barátom, Panni nagyon beteg. Nem tudok segítheteni rajta…

 - Menj el a Vén Varázslóhoz! Itt áll a kunyhója nem messze, könnyen felismered. Ő biztosan tud valamilyen megoldást - mutatta az irányt egyik ágával a fa.

Hóvirágnak felcsillant a szeme, szívébe új remény költözött. Azonnal felugrott, megköszönte a segítséget, és meg sem állt a Vén Varázsló kunyhójáig.

Mikor odaért, az ajtó azonnal feltárult előtte, bár nem állt a küszöbön senki, aki kinyithatta volna.

 - Fáradj beljebb! - kiáltotta egy mennydörgő hang a kunyhó mélyéről.

Hóvirág megborzongott félelmében. Egy pillanatig habozott. Aztán eszébe jutott Panni kiütésekkel borított, kedves arca. Tudta, hogy ez az utolsó esélye, hogy segítsen neki. Összeszedte hát minden bátorságát, és belépett a titokzatos kunyhóba.

A Vén Varázsló már várta.

 - Tudom, miért jöttél - mennydörögte. - Segítek a barátodon, de annak bizony ára van!

 - Bármit megteszek… - vakkantotta Hóvirág, miközben hatalmas megkönnyebbülés járta át, amiért mégis létezik segítség Panni számára.

 - Át kell vállalnod kis barátod betegségét, melynek nyomait egész életedben magadon kell majd viselned! - mondta ki az ítéletet a Vén Varázsló. - Tudnod kell, hogy ha ezt megteszed, soha többé nem hagyhatod el őt. Mindig az emberek mellett kell élned, őket kell szolgálnod, vége a vándorlásnak és a szabad életnek.

A dalmata mindössze egyetlen másodpercig habozott, mielőtt beleegyezett:

 - Rendben.

 - Legyen úgy! - a varázsló kettőt-hármat suhintott a varázspálcájával, és Hóvirág hirtelen Panni betegágya mellett találta magát.

A kislány épp ébredezett. Első pillantásra is látszott, hogy sokkal jobban van. Testéről eltűntek a himlő pöttyei, tekintetébe visszaköltözött a béke és a gondtalanság. Ám amikor Panni a dalmatára nézett, összezavarodott.

 - Te vagy az, Hóvirág? - kérdezte bizonytalanul.

A kutya vakkantani próbált, de annyira gyengének és betegnek érezte magát, hogy nem volt rá képes. A következő pillanatban pedig elsötétült előtte a világ.

Mikor Hóvirág újra kinyitotta a szemét, kíváncsian körbekémlelt. Panniék házában feküdt, mégpedig kedvenc fekhelyén, a kislány ágyában. Valami mégis más volt, valami megváltozott. Egyszer csak megakadt a szeme saját fehér bundáján, amit sötét, már-már fekete pöttyök tarkítottak. A látvány teljesen idegen volt számára.

Ez meg mi? - csodálkozott.

Aztán eszébe jutottak a Vén Varázsló szavai, és hirtelen mindent megértett: átvállalta kis barátja betegségét, és most örökre magán viseli a himlő nyomait!

Panni nyitott be a szobába, és boldogan ölelte magához a dalmatát.

 - Te is elkaptad a betegséget, Hóvirág - közölte a kislány. - Örülök, hogy meggyógyultál.

Hóvirág szeretetettel nyalogatta meg barátja arcocskáját.

 - Nézd, nyomot hagyott a bundádon a himlő - simogatta meg gyengéden a kislány. - De ne búsulj miatta, nekem így is nagyon tetszel!

A dalmata végignézett hajdan makulátlan, most sötét foltokkal borított testén, majd Panni boldogságtól sugárzó arcára tekintett. Hirtelen elöntötte a mélységes hála, amiért mindketten egészségesek és egész hátralévő életükben együtt lehetnek. Hóvirág tudta, hogy örökké büszkén fogja viseli a fekete himlő pöttyeit, mint a barátja iránt érzett végtelen szeretete és hűsége jeleit.