A Káposztalepke

A Káposztalepke.

Volt egyszer egy lepke, gyönyörű volt a színe, neve pedig Káposztapille. Sárgán, lilán tündökölt a szárnya, azúrkéken és zölden a csápja, a teste pedig piros volt, mint a vér, aki csak ránézett, kerekre nyitotta a szemét. Szépségénél csak a jó szíve volt nagyobb. Mindenki a barátja volt, senkit soha meg nem bántott, be nem csapott, segített, ahol csak tudott.

Egyszer, ahogy a virágos mező felett röpködött, arra szállt egy gonosz lepke. Fehér volt, mint a hó, semmiben sem különbözött tőle, mert egy porszem sem koszolta össze. Mikor meglátta a színes lepkét, az irigység fogta el az istenvertét, azonnal tervet szövögetett, mint pók a hálót, hogy is csapja be a jámbor vándorlót.

Gonosz terve hamarosan testet öltött, odaszállt hát Káposztához és nyájasan a közelébe férkőzött.

• Szervusz lepke, mond, hogy hívnak, erre még sosem láttalak?
• Szervusz pille, én Káposzta vagyok. Ez az igazi nevem, az őseim adták nekem.
• Káposzta… Káposzta, sosem hallottam róla, nekem pedig nincs is nevem, annyira jelentéktelen a színem.
• Szerintem gyönyörű vagy, nagyon tetszik, hogy hófehér a szárnyad, hátad tiszta fényű, mint egy liliomszál, szerintem a neved is ez lehetne akár.
• Nekem pedig te tetszel nagyon, arra gondoltam, mi lenne, ha nekem adnád a zöld színedet, rajtad úgy sincs az én színemből, szép lenne helyette, ha fehér lenne.

Gondolkodott a kis lepke, megsajnálta a fehéret, tényleg ő annyira színes, miért is ne legyen hozzá kedves.

• Jó nem bánom, neked adom a zöldemet.

Nagyon megörült a lepke, hogy a másikat ilyen könnyen rászedte.

Ahogy Káposzta kimondta a varázsigét, máris helyet cserélt a két szín. Nem bánta meg egyikük sem a cserét, de Liliom ennél gonoszabb tervet eszelt még ki.

• Káposzta, várj még! Arra gondoltam, mi lenne, ha a sárga színt is elcserélnénk?
• A sárgát? Most a sárga kéne? – csodálkozott Káposzta, szemét a másikba mélyesztette, vajon mi a terve, ő akar lenni a Káposzta lepke? De aztán nem gondolt semmi rosszra és a sárgát is jó szívvel odaadta.

Csakhogy nem volt elég körültekintő, s nem látta, míg a varázsigét mormogta, Liliom azt kihallgatta. Még a szárnyát is összedörzsölte, miközben kuncogott és sárgán-zölden tovább ballagott. Nem ment biz’ ő messzire, csak a közeli fa legfelső levelére, ott pedig elkiáltotta a varázsigét és szinte azonnal az összes szín helyet cserélt. Szegény Káposzta immár hófehéren pityergett, sejtette, hogy ki követte el ellene ezt a gaztettet, de kedve nem volt, hogy a sérelmet visszaverje, pedig tehette volna, hisz volt rá akár száz bűbája, de nem akarta az időt erre fecsérelni. Nem is volt rá szüksége, mert a barátai mind mellé álltak, azt mondták neki, hogy sosem a színéért szerették, inkább azért, amiért megkedvelték, hogy olyan kedves, okos, bölcs és bátor, hogy segít azon, akin kell, és nem bosszúálló. Liliomra pedig rá sem néztek, hiába tudták, hogy szép lett. Csúffá tette őt a tény, hogy szépségét galád módon szerezte, ezért őt senki sem szerette.