Almamese

Almamese.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy alma. Na nem egyedül, sok testvére lógott még a fán mellette, egyszerre nőttek, ha fújta a szél őket, össze-vissza kocogtatták egymást és közben jót nevettek. Szerették az esőt is, ahogy végig csurog a nedvesség a testükön és szerették a Nap sugarait is, ahogy melengette a héjukon.

Egyik nap erős szél fújt a lombkorona közé és az egyik alma lepottyant. Ekkor már rajta volt bőrén a térkép, mint ahogy minden almán ott van.

Már elég érett volt Jonatán, merthogy ez volt a neve, így hát el kezdett gurulni, a nagy világba bele. Egyszer csak rengeni kezdett alatta a föld, rémisztő dobogást hallott, amilyet még előtte sohasem. El sem tudta képzelni, mi lehet ez. Rálelt egy lyukra, gyorsan belegurult, így csak a szára lógott ki és egy kicsit a buksija.

Egy ló volt, ki ezt a robajt csapta. A lovat Pejkónak hívták, a farmon élt ő is, akárcsak az almafa. Pejkó imádta az almát, sokszor kedveskedett neki Tamara, mikor meglátogatta. De az alma nem szerette Pejkót, legalábbis ilyen közelről egyáltalán. Rémisztő volt, ahogy óriási orrlyukaival fújtatva keresgélte a finom csemegét. Jonatán becsukta a szemét, mikor közeledett hozzá, hogy kevésbé érezze fájdalmasnak a harapást, de ekkor hirtelen a lyuk kitágult és ő belepottyant. Zuhant, zuhant lefelé a sötétségbe, annyira megijedt, hogy a félelemtől még a magjai is remegtek.

Mikor leért, semmit sem látott a sötétben, de jaj, újabb szuszogást, szimatolást érzett most már egész a közelben.

• Finom almácska, hogy kerülsz te ide? – szólalt meg az idegen.
• Én, én, csak úgy bepottyantam ebbe a lyukba – válaszolt bátortalanul Jonatán -, de te ki vagy?
• Én Vakond vagyok és ne félj tőlem, nem eszlek meg, bogarakat szoktam, a gyümölcsöt nem kedvelem, bár ha nagyon éhes vagyok… de most nem korog a gyomrom, az imént faltam fel egy cserebogarat, mit is mondjak, ízlett a falat. Tudod mit? - támadt hirtelen Vakondnak egy ötlete – felviszlek a fényre, itt úgy is csak útban lennél nekem.
• Köszönöm, nagyon hálás lennék érte. Mostanra már biztos elment Pejkó a környékről, nyugodtan mehetek tovább saját erőmből.
• Á, szóval, miatta választottad ezt az alagutat?
• Igen, bár nem szándékosan, véletlen pottyantam csak ide.
• Semmi baj – felelte megnyugtatóan Vakond és elkezdte tolni Jonatánt egyre feljebb.

Mikor kiértek a fényre, Jonatán megköszönte, hogy ilyen segítőkész volt, és ahogy magára tekintett észrevette, hogy újabb mintákkal gazdagodott. Ettől nagyon jókedvre derült és szinte fütyörészve indult tovább, hogy bejárja a farm minden zegét-zugát.

A távolban nagy gyerekzsivajt hallott. Ettől kicsit megijedt, de már a fű itt olyan nagy volt, hogy remélte, nem veszik észre. Tévedett. Egy kislány egyből meglátta a zöld fűben pirosló gyümölcsöt és felvette.

- Nahát, hogy kerül a diófa alá egy alma – csodálkozott és kuncogott egyszerre Tamara?!

Szépen letörölte a ruhájába a porlepte finomságot és már éppen bele akart harapni, de ekkor meggondolta magát, mert úgy látta, hogy az alma rámosolygott. Beletette a zsebébe. Ott nem volt olyan sötét, jól láthatta az alma, hogy újabb minták keletkeztek rajta. Ezen kissé elmosolyodott és azt sem bánta, hogy kicsit döcögött és ugrált a zsebben, ahogy Tami futásra váltott.

• Anyus, anyus, nézd, milyen szép almát találtam! A diófán nőtt! – szalad be a házba a kislány. Anyukája éppen süteményt készített, már csak a díszítés volt hátra, hogy aztán megsüsse.
• Valóban nagyon szép érett, piros alma. A diófa alatt találtad? Ez érdekes. Látod rajta ezt sok kisze-kusza vonalat és mintát? Ez az almatérkép. Minden almán más és más barázdák vannak attól függően, hogy mi a történetük, az életútjuk.
• Meséld el! Légy szíves! – kérte Tamara az anyukáját és még át is ölelte a lábát.
• Tudod mit? Éppen gyümölcsös süteményt készítek, ráteszem ezt az almát dísznek, és mikor megesszük, közben elmesélem.

Ezzel Tami is egyet kellet, hogy értsen, bár kíváncsi volt, de még éhesebb.