A kavics

A kavics.

Egyszer volt, hol nem volt, fenn a nepáli hegyek magasságában, állt egy hatalmas, büszke szikla.

A szikla évszázadok óta állt ott az ég felé törve, élvezte a magaslati szél simogatását, a hó hidegét, és a nap melegét. Hallgatta a szerzetesek mormolását, figyelte a színes zászlók táncát, és minden nap megcsodálta a madarak erejét, amivel felkapaszkodtak hozzá. A szikla úgy érezte, hogy örökké része lesz ennek a tájnak, és soha semmi sem fogja elmozdítani Őt a helyéről . Ám az idő nem kegyelmez senkinek. Sem az embereknek, sem az állatoknak, sem a szikláknak...

Történt egyszer, hogy a hegyen hatalmas, vad vihar kerekedett. A szél süvített, a mennydörgés harsogott, a lezúduló esővíz pedig megállíthatatlanul mosta a hegyoldalt. A szikla minden energiájával tartotta magát, ám végül kénytelen volt engedelmeskedni a természet erejének, és egy nagy darab leszakadt róla. Ez a darab egy sziklazúgón át zuhant le a hegyről, végül egy gyors folyású folyóba esett.

A szikladarab először dühös, és elkeseredett volt. „- Hogyan történhetett ez? Én egy hatalmas szikla része vagyok! Hogyan kerülhettem ilyen méltatlan helyzetbe? Kicsi lettem, torz alakú, törött...”
A folyó vize kristálytiszta, de jéghideg volt, ereje vad, és kérlelhetetlen. A sziklát többször a parthoz csapta. Egyszer az egyik, majd a másik partnak csapkodta őt, és így egyre apróbb darabokra törte. Ahogy tovább sodródott a vad folyóban, érezte, hogy egyre kisebb és kisebb lesz. A szúrós, szögletes részei lekerekedtek, a felszíne is simábbá vált. Nem tetszett neki, hogy így megváltozott. Ő, a nagy és hatalmas szikla, most egy jelentéktelen kődarabbá zsugorodott? Beleszomorodott a felismerésbe, és teljesen elkeseredett.

Miközben tovább utazott a széles, vad folyó vizében, végül rájött, hogy kénytelen lesz beletörődni jelenlegi helyzetébe, és el kell fogadni az új, teljesen más külsejét, mert akkor folyton csak a szomorúság tölti meg Őt. Elkezdte hát figyelni a folyó élővilágát, nézte a mellette elúszó halak sokaságát, figyelte a folyó feletti szálló madarakat, és nézte a part mentén lévő falvak házait.

A folyó egyszer csak egyre keskenyedett, amíg szelíd kispatakká csendesült. A kavics a lassú vízben tovább utazott, és így már több ideje volt a körülötte lévő világ megismerésére. Lassú útja közben szóba elegyedett a meder alján lévő kövekkel, akiktől megtudta, hogy minden kőnek saját, különleges története van.
Az egyik kő, egy régi, kopott gránit darab elmesélte neki, hogyan utazott éveken keresztül a Himalájából egészen az indiai síkságokra, majd ide, ahol most találkoztak. Egy másik kő, egy apró kis bazalt darabka arról mesélt, hogyan csiszolta őt simára egy ékszerész, hogy egy kedves hölgy ékszerébe illessze, majd egy szerencsétlen eset után hogyan került a lefolyóba, és onnan most ide, ennek a kis pataknak a medrébe. A kavics elgondolkodott, látva, hogy mindegyik kő megbékélt a történetével. Már Ő sem volt olyan nagy és büszke, mint akkor ott fenn, a nepáli hegyek között, de valahogy egyre boldogabbnak érezte magát. Rájött, hogy az élet nem arról szól, hogy milyen nagyok és erősek vagyunk, hanem arról, hogy hogyan éljük meg a velünk történt változásokat, és hogyan alakítjuk ki annak megfelelően új életünket.

Egy napon hatalmas eső zúdult a vidékre, a kis patakocska megduzzadt, sodrása felerősödött, és felkapta a kavicsot a meder aljáról. A kavics hagyta, hogy a víz oda vigye, ahová csak szeretné, mert már kifejezetten vágyakozott egy kicsi változatosságra. A vihar elcsendesedett, a patak megszelídült, és a kavics a patak partján találta magát…

A patakparton gyerekek játszottak. Virágokat szedtek, és kavicsokat gyűjtöttek. Az egyik gyerek, egy kisfiú, észrevette a kis kavicsot, ami sima volt, és szépen csillogott a napfényben. Felvette, és csodálkozva forgatta apró kezében. „- Milyen szép ez a kavics!” – mondta a kisfiú, majd zsebre tette, és hazavitte. Otthon a polcára tette. Sok szomszédja lett. Egy göcsörtös kicsi bot, egy anyacsavar, egy befőttes gumi, és néhány építőkocka. A kisfiúnak volt egy szokása. Minden nap más-más kincsét vitte el az iskolába. Nagyon szerette a göcsörtös kicsi botot, azt sokszor vitte, de újabban, szinte önkéntelenül mindig a kavicsot vette le a polcról. Egyszer, amikor a tanító néni megkérdezte tőle, miért ragaszkodik ennyire a kavicshoz, a kisfiú ezt válaszolta:

„- Ezt a kavicsot a nyáron találtam, amikor a legjobb barátaimmal a patakparton játszottunk, virágokat szedtünk, és kavicsokat gyűjtöttünk. Nagyon szép nap volt, sokat játszottunk, nagyokat nevettünk, nagyon jól éreztük magunkat. Ez a kis kavics ott csillogott a patakparton, felvettem, hogy hazahozzam, hogy mindig emlékeztessen arra a szép nyári napra, amit a barátaimmal töltöttem el.” Pedig ha tudta volna a kavics különös útját, még azt is elmesélhette volna a tanító néninek…

Teltek az évek, a kisfiú felcseperedett. Sok minden megváltozott körülötte, de egy valami mindig Vele maradt. A kis kavics, amit még gyermekkorában talált a patakparton, mindig vele volt, ha új kihívás elé került. Amikor a legfontosabb vizsgáján felelt, kezében a kavicsot szorongatta. Amikor az első munkanapjára ment az első munkahelyére, a kavics ott lapult a zsebében. Amikor először utazott egy másik országba vakációra, a kavics ott pihent a kézipoggyászában. Amikor pedig az első saját otthonát építette, a kavics megkülönböztetett helyet kapott az íróasztalán. 

Egy nap kedves barátai érkeztek látogatóba, akik magukkal hozták a kislányukat is. A kislány körbeszaladt a lakásban, rögtön észrevette az íróasztalon a kavicsot, és felkiáltott. „- Milyen gyönyörű, csillogó kő! Kérem szépen! Kérem szépen!” A fiú elgondolkodott… Talán eljött az
ideje, hogy a kavics új kalandokat éljen át egy új kisgazdával. Mosolyogva levett e az asztalról, a kislány pici tenyerébe tette, és így szólt:

„- Ez a kis kavics mostantól a Tiéd! Még kisfiú voltam, amikor megtaláltam, és hosszú évekig volt a barátom. Mostantól legyen a Te barátod! „ Ahogy a kislány átvette a kavicsot, annak sima, hűvös felszíne újra gyermeki ujjacskák meleg érintésével találkozott. A kavicsoknak nincsen szívük, de ha lenne, a mi kavicsunknak biztosan nagyon boldogan dobogott volna… A kislány imádta, és mindenhová magával vitte a kavicsot. Ott volt vele, amikor iskolában verset mondott, amikor biciklizni tanult, és még akkor is, amikor a családjával a hegyekbe mentek kirándulni. A kavics vagy a zsebében lapult, vagy éppen este a párnája alá rejtette, hogy éjjel is közel legyen hozzá. Egy nap, amikor a kislány az erdő szélén játszott, a kavics véletlenül kicsúszott a zsebéből. Nem gurult messzire, csak egy öreg mohos fa gyökerei közé, de a kislány nem vette észre. Mire tudatosult benne, hogy a kedves kis kavics már nincs meg, otthon volt, és lefekvéshez készülődött, és a párnája alá akarta tenni. Fogalma sem volt, hogy hol keresse. Elkeseredetten zokogott, míg végül sírás közben szenderült álomra.

A kavics ott maradt egész éjjel a mohos fa gyökerei között. Borzasztóan hiányzott neki a kislány, az együtt töltött napok, és a közös emlékek.. Minden nap várta, hátha eljön érte a kislány, és újra együttt lehetnek, de hiába várt. Aztán ahogy teltek a napok, megtapasztalta, milyen az élet az erdőben. Nagyon szokatlan volt számára az erdő nyugalma, hiszen az teljesen más volt, mint a kavargó folyók, sodró patakok, vagy a városok zaja. Itt csak a szél susogott a fák között, madarak dala töltötte be a levegőt, mókusok neszeztek a fák lombjai között, vagy a rágcsálók a fűben. A kavics éveken keresztül pihent a fa gyökerei között, mohák és zuzmók telepedtek meg körülötte. Új barátokra lelt, a gyökerek között élő apró bogarakra, földigilisztákra, és apró kis virágokra. Újra a természet része lett, és az idő tovább formált az őt. Egy-egy eső néha lemosta róla a port, az árnyék pedig fényét tompította. Sok év telt el, és a kavics már azt hitte, hogy örökre ott marad a fa gyökerei között.

Egy napon azonban, egy család érkezett az erdőbe. Kirándulás közben a családból egy kisfiú az avart túrta mindenféle különleges dolgokat keresve. Egyszer csak megpillantotta a kavicsot, mely a moha alatt lapult, és felkiáltott: „- Nézzétek, milyen szép kavics! Simább, mint amilyet valah a láttam! Olyan, mint aki már évtizedek óta úton van, és tele van történetekkel… ” Az apa elmosolyodott, és megjegyezte: „- Igen, tényleg nagyon szép, lehet, hogy tényleg sok történetet tudna mesélni nekünk. Hozd haza, és őrizd meg!”

A kisfiú hazavitte a kavicsot, és egy dobozba tette, ahol a többi kincseit tartotta: színes üveggolyók, kagylók, egy madártoll, és más apró emlékek közé költözött be. Naponta elővette a kavicsot, aprócska kezeivel simogatta, és leporolta. Próbálta elképzelni, milyen történetei
lehetnek az ő különleges kavicsának.. Egy nap nagyon izgalommal szaladt a kisfiú a dobozért, miközben kiáltott: „- Anya, a kincses ládikámat ne hagyjuk itthon! Ezt is tegyük a bőröndbe, el akarom vinni magammal a vakációra!” Anya bepakolta a bőröndbe a ládikát, a kavics pedig várta a következő kalandot. Hamarosan megérkeztek a repülőtérre, ahol a bőröndöt, amiben a ládika volt a kaviccsal a belsejében, az Apa felrakta egy hosszú futószalagra. A csomagokat bepakolták a repülőgép csomagterébe, és megkezdődött az utazás. Hosszú repülőút után a kavics végre meghallotta a távolból a kisfiú hangját. Lassan kijutott a szállítószalag tekergődző labirintusából. Már alig várta, hogy újra érezze a kicsi barátja apró kezének érintését, és láthassa, hová érkeztek.

A szállodában a kisfiúnak első dolga volt, hogy kivegye a kavicsot a dobozból. A kavics boldog volt, hogy érezheti kedves kis barátja érintését. A szoba kellemesen hűs volt, de kinn nagyon meleg és nagyon párás volt a levegő. Hirtelen valami különös érzése támadt, valami leges legbelülről, de nem jött rá, mi lehet az.

Kirándulni indult a család, és a kisfiú úgy döntött, a kavicsot is magával viszi. Megkereste a legmélyebb zsebét, és abba rejtette, nehogy kipottyanjon az úton. Nagyon meleg volt kinn, és nagyon sok ember járt az utcákon. Apró kis standokon színes portékákat, ételeket, ruhákat, különleges kiegészítőket árultak a hangoskodó kereskedők. A kisfiú a hosszú séta után elfáradt a színes, illatos forgatagban. Leült egy rozoga kispadra, elővette a kavicsot a zsebéből, és elmerült gondolataiban. Egyszer csak egy árnyék vetődött rá. Felemelte kicsi fejét, és egy fiúgyermeket látott gesztenyebarna ingben, barna foltokból varrott szoknyában, és sárga köpenyben. A gyermek le sem vette szemét a kavicsról. Kicsi volt még, kisebb, mint Ő… Ahogy a kisfiú jobban szétnézett, látta, hogy többek is vannak a téren hasonló ruházatban, de csak ez az egy gyermek volt közöttük. Nem vásároltak, nem is kereskedtek semmivel… Élelmet, ruhaneműt kéregettek…. Ám a gyermek továbbra is rendületlenül nézte a kisfiú kezében lévő szépséges kavicsot.. A kisfiú azonnal tudta, hogy mit kell tennie.

Kicsi kezét a gyermek felé nyújtotta, és mosolyogva átadna neki a kavicsot. A gyermek tenyereit összerakva, közöttük a kavicsal meghajolt. A kisfiú azonnal felállt, és maga is utánozta a mozdulatokat. A gyermek visszament a többiekhez, a kisfiú is odament a szüleihez és lelkesen mesélte el, mi történt vele. 

"-Apa képzeld! Látod ott azokat az egyforma ruhás embereket, akikkel csak egy kisgyermek van? A gyermek odajött hozzám, amikor a kavicsomat nézegettem, szinte pislogás nélkül csak azt nézte a kezemben, és én éreztem, hogy nagyon szeretné, ha neki adnám! "

"-Oh, és Te végül nekiadtad a legféltettebb kavicsodat? "–kérdezte Apa

"-Igen, és nagyon jó érzés volt, a kisfiú nagyon boldog volt, mosolygott, és meghajolt! Én nagyon zavarba jöttem, de aztán én is próbáltam utánozni Őt. Nagyon tetszett neki, mosolygott, és aztán elment a többiekhez."

"-Büszke lehetsz magadra kisfiam! "–mondta Apa. A legféltettebb kavicsodat adtad oda egy kicsi szerzetesnek, akinek semmije sincsen. A legszebb ajándékot adtad neki.

A kisfiú még soha nem érezte magát ennyire boldognak. Egyetlen pillanatig sem sajnálta, hogy már nem az övé a kavics, mert tudta , hogy a kicsi szerzetesnek nagy örömet szerzett vele. Ahogy a gyermek a társaival megindult visszafelé a hegyekbe a kolostorba, nagy örömmel vitte kicsi kezében a kavicsot. Sajnos a kolostorba nem vihette be, lerakta hát egy sziklamélyedésbe az út mentén. Úgy tervezte, hogy amikor csak teheti, mindig eljön majd a kavicshoz, hogy gyönyörködhessen benne.

Lám, a kavics éveken át vándorolt ​​egyik kézből a másikba, miközben generációk történeteivel gazdagodott. Most pedig ismét ott ült a nepáli hegyek között Ő, aki egykor maga is egy hatalmas szikla része volt, immáron kicsi, bölcs kavicsként. Nézte a szikrázó eget, érezte a szél simogatását, figyelte a színes zászlók lobogását, hallgatta a szerzetesek mormolását, és közben felidézte mindegyik kicsi gazdájának puha érintését, és az összes közösen megélt kalandot.

Boldog, volt, mert soha nem hitte volna, hogy újra visszatérhet ide, és viszont láthatja ezt a szépséges tájat. És Ő, a nagy gőgös szikla akkor soha nem gondolta volna, hogy útja alatt mennyi kalandot él majd át, és abból a gőgös sziklából kicsi, bölcs kavics lesz majd az útja végére.