A varázslatos darbuka meséje

Egy régi-régi, csillagfényes éjszakán, egy távoli, keleti városkának keskeny, poros utcájában, hajlott hátú, öreg hangszerkészítő mesternek ráncos kezei között született meg egy varázslatos hangú, káprázatos formájú hangszer. Karcsú teste a legfinomabb anyagból készült, díszítése arany, és türkiz mozaikoktól ragyogott, és rajta a kecskebőr olyan feszes volt, hogy ha csak finoman megérintették, máris édes dallam szállt körbe. A mester végtelenül büszke volt az elkészült hangszerre, élete legkülönlegesebb darbukáját hozta létre ezen a csillagfényes, forró éjjelen. Öreg ujjaival megpendítette a hangszeren a bőrt, és az olyan hangon szólalt meg, hogy szíve leges legmélyére ért el. Öreg, fáradt szemeiből könny csordult, szíve mégis boldogsággal telt. Érezte, a darbukája nem csak egy egyszerű hangszer, mert titokzatos varázserővel bír. Az, aki játszott rajta, a hangszer dallamain keresztül olyan történeteket mesélhetett el, amit a sivatagi szelek suttogtak, vagy a tenger hullámai zúgtak a partok mentén. A mester nehéz szívvel helyezte el a kirakatának közepére a hangszert, de tudta, hogy el kell adnia, hogy ételt tehessen a család asztalára. 

A darbuka első gazdája egy vándor zenész volt, Omar, aki megannyi utazása során mindig magával vitte azt. Ha útja végén egy-egy este letelepedett egy tábortűznél, és játszani kezdett, a lángok magasabbra csaptak, és az emberek szíve együtt dobbant a zene ritmusával.  A lányok lenge fátylaikba burkolózva táncoltak körülötte, mozdulataik olyan puhák voltak, mint a selyem, mely álomszép testüket ölelte körbe. Ahogy a darbuka hangja szállt, elmesélte, ahogy az öreg mester műhelyében megszületett, és elmesélte Omar minden kalandját is. 

Később a darbuka egy elragadó hercegnőhöz került, aki ellenállhatatlan mélybarna szemeinek varázsával vette rá Omart arra, hogy neki ajándékozza azt. A hercegnő virágillatú estéken, mindig a palotája kertjének pompás pavilonjában játszott rajta. Az ő ritmusai olyanok voltak, mint az esőcseppek a forró nyári estén, és amikor játszott, még a madarak is elhallgattak. A palota udvarában mindig nyugalom, és béke volt, ha a hercegnő finom kis ujjai a bőrhöz értek, és a darbuka megszólalt.  

A mesés hangszer nemzedékeken át vándorolt gazdától gazdához, és magával vitte mindegyikük dallamát. Történt aztán, hogy egy kisfiú talált rá egy piac ütött-kopott asztalán, sok más régi, és új hangszer között. A darbuka régi fénye alig kopott, mely azonnal megragadta Samír tekintetét. Kezébe vette azt, és amikor először megütötte a bőrt, egy régi dallam csendült fel. 

A zene ősi meséje, ami összekötötte a múltat és a jelent. Samír izgatottan vitte haza a hangszert. Ahogy hazafelé tartott a szűk kis utcácskában, érezte, hogy az finoman megrezdült a kezében, mint ha már alig várná, hogy újra megszólaltassák. Otthon kényelmesen elhelyezkedett az udvaron, kezébe vette a darbukát, aminek díszes mozaikjain varázslatosan megcsillant a hold fénye. Óvatos mozdulatokkal játszani kezdett. Az első hang lágy volt, akár a suttogás, majd hirtelen mélyebb, erőteljesebb ritmus követte. Az udvar szinte visszhangzott a zene varázsától, és Samír úgy érezte, mint ha egész életében ismerte volna ezt a hangszert. A levegő egyszer csak hirtelen megremegett, és az udvaron finom fény derengett. A dallam, amit Samír játszott, életre keltette a darbuka emlékeit. A homok aranyló csillogása jelent meg előtte, mintha egy távoli sivatagban ülne, és maga előtt látta a tábortűz körül ülő vándorokat, és a vékony selyemruhákban kecsesen táncoló lányokat. Ahogy tovább zenélt, egy buja kertben találta magát, és látta a hercegnőt, ahogy vékonyka ujjai lágyan siklanak a darbuka kecses testén. Dallama olyan volt, mint egy titkos szerelmeslevél, amit a holdhoz írtak, és Samír hallotta, ahogy a madarak először elhallgatnak, majd csicsergve kísérik a zenét. Samír szíve izgatottan vert. Úgy érezte, hogy nem csupán csak egy hangszer van a kezében, hanem egy mesélő, egy varázslatos tárgy, amely ősi titkokat rejt magában, és most Ő volt az, aki ezeket életre keltheti a játékával. 

Samír ettől kezdve minden este játszott varázslatos hangszerén. Hol szelíd, ringató dallamokat ütött ki a bőrön, hol pedig pergő, vad ritmusokat, melyek mindig boldog, féktelen táncra késztették azokat, akik hallották. A kis falu lakói, a barátai és a családja egyre gyakrabban gyűltek köré, és ahogy a zenéje egyre erősebbé vált, úgy lett Samír kapcsolata egyre mélyebb a darbukával. A gyermeknapról- napra ügyesebben játszott a hangszeren. Minden új ritmus amit megtanult, újabb titkokat, és történeteket ébresztett fel annak mélyén. Egy alkalommal, amikor az utolsó hangot ütötte le a darbukán, halk suttogás ütötte meg a fülét:”- Hallgass a szélre, kövesd a ritmust!” 

Samír szíve izgatottan dobogott kicsi testében. Apró udvaruk kerítéshez lépett, és érezte, ahogy a szél finoman lebbenti az ingét, és a haját. A dallam, amit az imént játszott, mint ha most a levegőben vibrálna, és az univerzum válaszolt rá. Elhatározta, hogy másnap reggel útnak indul, hogy felfedezze a darbuka titkait. Vállára akasztotta a hangszert, és elindult ki a falucskából, túl a város mellett emelkedő dombok felé. Útja során egy árnyas olajfa alatt pihent meg, óvatosan az ölébe vette a hangszert, majd játszani kezdett. A ritmus erős, és tiszta volt, majd hirtelen morajlás hallatszott a föld mélyéről.  Az olajfa ágai megrezzentek, néhány levél Samír ölébe hullott. Ahogy leseperte ruhájáról a leveleket, látta, hogy árnyék vetődik rá. A fa mögül egy férfi lépett elő. Sötét köpenyt, és kendőt viselt, a szemében pedig valami különös fény csillogott..  

A férfi megszólította:  

„- Tudod-e gyermek, hogy nem mindennapi hangszered van? Elmesélte már Neked, hogy hol született? Mesélt már Neked az életéről? Tudod, hogy miért talált meg Téged? „ 

Samír szelíden felemelte a fejét, és alázatosan válaszolt a felnőttnek. 

„- Igen Uram, a hangszer folyamatosan mesél nekem, amióta csak rátaláltam a falumban a piacon. Minden egyes alkalommal, ha játszom rajta, újabb történeteket tár fel előttem és azok előtt, akik hallgatnak bennünket. És azt hiszem, azért találtunk egymásra, hogy velem tovább tudja adni a dallamait.” 

A férfi mosolygott, meglapogatta Samír vállát, és így szólt: 

„- Remek kis ember vagy gyermek! Viszont valami nagyon fontosat elfelejtettél! Nem csak tovább kell adnod a hangszer dallamait, és történeteit. Meg kell találnod a saját ritmusodat is. Minden férfi, vagy nő, aki valaha játszott ezen a darbukán, hozzátette a saját történetét. Ezeket hívod elő minden alkalommal, amikor játszol rajta. Viszont most Rajtad a sor! Neked kell hozzáadnod a saját történeteidet! 

„- De hogyan találhatom meg a saját ritmusomat? „Kérdezte Samír tágra nyitott szemekkel. 

A férfi rámosolygott, és egy könnyed mozdulattal a város irányába mutatott… 

„- Járj nyitott szemekkel, figyelj, és hallgass a világ zenéjére! Halld meg a tenger hullámainak moraját, a kovácsok kalapácsának ütemét, a szívek dobbanását. Mindennek a világon megvan a maga ritmusa. Ha megtanulod meghallani őket, a Te zenéd is életre kel majd, meglátod!” 

Ettől fogva bármerre is járt, Samír mindenhol figyelt a világ zenéjére. Megfigyelte, hogy a piacokon a kofák kántálása milyen különleges ritmust alkot. A szelíden csordogáló patak az erdő szélén, lágy dallamot dúdol. Mindezekhez pedig a madarak csiripelése vidám motívumokat adott. Ez a nagyvilág zenéje. Amikor újra megérintette a darbukáját, már nem csak a régi mesterek dalai szólaltak meg rajta, hanem több új dallam is. Az Ő saját történetei. Samír napról napra egyre jobban értette a világ ritmusát. Már nem csak hallotta, hanem érezte is a föld dobbanását a lába alatt, az eső kopogását a tetőn, az emberek lépteinek lüktetését a bazárban. Minden hang egy új dallam része volt, és Ő megtanult együtt játszani velük. 

Egy este, amikor a csillagok már magasan az égen jártak, és a hold bevilágította az egész környéket, Samír a városka főterén telepedett le hangszerével, majd játszani kezdett. Az emberek először csak figyelmesen hallgatták, majd lassan egyre közelebb léptek hozzá. A gyerekek tapsolni kezdtek, az asszonyok csendesen dúdolták a dallamokat, a férfiak pedig talpukkal dobbantották a ritmusokat. Ahogy Samír egyre gyorsabban játszott, egy meseszép fiatal leány lépett ki a tömegből. Hosszú, színes ruhája gyengéden lebbent meg kecses, álomszép teste körül, és táncolni kezdett. Mozdulatai tökéletes összhangban voltak a darbuka ütemeivel, mint ha a zene és a tánc szinte egybeforrott volna.   A tömeg ámulva nézte a jelenetet. Nem csupán egy dallamot hallottak, hanem egy történetet is láttak kibontakozni. A lány tánca mesélt az esőről, ami a szomjazó, száraz földet itatja. Mesélt a szélről, ami a sivatagban a homokot kergeti, és enyhülést fúj a vándorok inge alá. És persze mesélt a szívről, ami minden egyes dobbanásával újabb álmokat, és vágyakat kelt életre. Samír érezte, hogy valami varázslatos dolog történik ebben a pillanatban. Nem csupán Ő játszott a darbukán, hanem a hangszere is játszott rajta. A keze magától mozdult, a dallam már önmagát szőtte, és a leány tánca pedig egyre szabadabbá vált. Végül a ritmus lassulni kezdett, majd elhalt. Egy pillanatnyi csend ereszkedett a térre. Miután az emberek felocsúdtak az ámulatból, éljeneztek, mosolyogtak, és szemükben a meghatottság könnyei csillogtak. 

A fiatal lány odalépett Samírhoz, és mosolyogva meghajolt előtte: -„ Gyermek! A zenéd mesél. Olyan történeteket mond el, amelyeket szavakkal nem lehet elmondani, nekem pedig olyan erőt adott, hogy soha nem táncoltam még így!” 

Samír elpirult, és szelíden így szólt: „- A Te táncod is egy mese! Minden mozdulatod olyan volt, mint ha a hangok láthatóvá váltak volna! Te is csodát tettél, mert ahogy táncoltál, nekem úgy játszottak egyre tovább a kezeim a darbukán!” 

Szeretetteljes ölelésben fonódtak össze néhány pillanatra, majd Samír újra kezébe vette hangszerét, és zenélni kezdett, a lány pedig folytatta a táncot. Egészen hajnalig maradtak ebben a különleges eufóriában, amíg a nap első sugara megjelent a dombok fölött. 

Samír az évek során bejárta szinte az egész világot, és mindenhol, ahol csak megállt és zenélt, a darbuka mesélt helyette. Voltak, akik könnyekkel a szemükben hallgatták, mert a dallamok elmosták szívük fájdalmát, vagy éppen felszakították azokat.  Mások mosollyal az arcukon táncra perdültek, mert a ritmus régen elfeledett érzést, a boldogságot keltette életre meggyötört szívükben. Voltak olyanok, akik csendben, lehunyt szemekkel hallgatták Őt, mert a hangok olyan titkokat súgtak nekik, amiket csak a csendes szív érthet meg. Samír ekkor értette meg igazán, hogy a zene nem csupán hangok játéka. A hangszeren leütött minden egyes dobbanás gyógyított. Minden hangjegy varázslat volt, amely átkelt időn és téren, hogy megérintse azt, aki hallgatta. A darbuka pedig több volt, mint egy hangszer – egy híd volt a lelkek között, egy ősi varázslat, amely a világ minden szegletében otthonra találhatott. És bár Samír története egy napon véget ér, a darbuka soha nem hallgat majd el, mert mindig új kezekbe kerül, új ritmusokat tanul, új meséket súg, és új szíveket érint meg, mert a zene örök. A dallamok soha nem vesznek el. És egy varázslatos hangszer, amely egyszer már megtalálta a gazdáját, mindig tovább mesél – mindaddig, amíg van valaki, aki játszik rajta, és van, aki meghallgatja. 

Vége? Nem. Ez csak egy új dallam kezdete!