A kertajtó


http://mocorgohaz.hu/


 A kertajtó
 


A napok jöttek – mentek, néha halkan kopogtattak hátán – nem is értette miért tették, hiszen elég lett volna egy halk, vagy hangos köszönés és nyílt volna rögvest.
Sok éve már, a gazda piros festéket talált a kocsiszínben, nagy s...

Kép forrása: https://facebook.com

 A kertajtó
 
A napok jöttek – mentek, néha halkan kopogtattak hátán – nem is értette miért tették, hiszen elég lett volna egy halk, vagy hangos köszönés és nyílt volna rögvest.
Sok éve már, a gazda piros festéket talált a kocsiszínben, nagy sietve bekente vele arcát, majd testét, végül jutott kezére és lábára is.
Eleinte haragudott érte, hisz aki csak elment előtte, tenyerébe rejtette mosolyát.
Kinevetnek – mondogatta – és behunyta szemét, ne is lássa az arcokat.
A napok persze ugyanúgy jöttek és mentek el előtte és mögötte, szó nélkül hagyva pirosságát.
Az ősz nagy esőkkel jött az emberhez. Magával hozta a szelet is, aki mérgében ágakat tört, leveleket repített a magasba. Majd egy reggel elővette zsákjából ecsetjét, és színes pöttyöket festett a levelek arcára, barna foltokat a fák és bokrok derekára.
Az ecetfa némán álldogált a kapu előtt – igazából észre sem vette, hogy ott van – várta, hogy milyen színt kap ajándékba az ősztől.
Az meg jókedvében volt éppen, sietősen keresgélt a szebbnél-szebb színek közt.
Kezébe akadt a piros, hát gondolta – jó lesz ez bíz, ennek a csendes fácskának.
S bizony mondom, abban a pillanatban nyakon is öntötte az üvegcse pirossal.
Az ecetfa most sem szólt – bár kicsit meglepődött – csak belenézett a lába előtt huncutkodó tócsába.
Elállt a szava is – az a kevéske is – mikor megpillantotta magát.
A legszebb lettem a fák közt, de még a bokrok közt sincs ilyen szépség – mondta ki hangosan gondolatát.
Valóban csodaszép vagy – szólt oda a kapu.
Barna ágaidon azok a piros levelek olyanok, mintha az összes nevetés hozzád költözött volna.
Az ecetfa boldogsága nem ismert határokat. Egész nap dúdolt, hajladozott a szélben, megmutatta volna magát az egész világnak.
Estig énekelt és nevetgélt, majd végre elfáradt és fejét a kapu vállára hajtotta.
Egy apró kis csillag nézte őket fentről a magasból.
Milyen szépek vagytok ti ott ketten – szólt le hozzájuk.
Tán csak nem azért öltöttetek piros ruhát, hogy aki arra jár felétek megtudja, mennyire szeretitek egymást.
A kapu elgondolkozott a csillagocska szavain, olyannyira, hogy még köszönni is elfelejtett.
Alig várta, hogy reggel legyen és az arra járók arcába nézhessen. Gondolta, ha ma is kinevetik, ő bizony nem hagyja szó nélkül.
Jöttek – mentek az emberek, a percek is elsiettek előtte, de egyik sem nevetett. Egy nagyobbacska gyermek állt meg és nagyra kerekítette szemét.
Milyen szépek vagytok így ketten – kapu és ecetfa.
Jó lenne, ha mindig láthatnálak benneteket. Azzal elővett egy füzetet és néhány színes ceruzát.
Leült a járdaszegélyre és addig fel nem állt, míg a fehér papíron ott nem mosolygott a kapu, s vállára hajtott fejjel az ecetfa.
A tél ugyan elvette a fa szép ruháját, csak pőre testét marták a fagyok, de mikor az ősz visszajött hozzájuk, újra piros ruhát kapott ajándékba.
A napok jöttek – mentek, néha halkan kopogtattak hátán, de ő már nem haragudott, nem zsörtölődött miatta. Ha valaki be akart lépni az udvarra, először meg kellett hallgatnia az ő, és az ecetfa történetét.
 
Festmény: Emil Lajos Kovács - A kertajtó
 
***
Mese vagy igaz?
 
Jöttek és mentek az évek a parkban, ahol a vén hárs lakott. Rég nem számolta már az éveket, magát sem nézegette naponta az esőtükörben – igaz eső is ritkán esett, akkor is csak kevéske, így aztán nem gyűlt össze annyi víz, hogy láthassa magát benne. No meg, már el is feledte, hogy valaha ifjú is volt – öreg barátja a bagoly, mindig azt mondogatta – te már ilyen öregnek születtél. Milyen nagyokat tudtak nevetni ezen. Az is rég volt, de nagyon rég! Azóta, hogy magára hagyta…Nem is akart belegondolni, hogy mi történhetett vele.
Elfáradt a nagy emlékezésben, szeme le - lecsukódott, mígnem édes álom látogatta meg. Még néhány pillanatig hallotta, hogy egy madárka szólongatja, ám mikor nem válaszolt, a kis tollas párat csapkodott szárnyával, majd karjára ült.
A madárka is fáradt lehetett a hosszú út után – családját látogatta meg a patak túlsó partján – így aztán ő is álomba merült.
A hárs az idővel öregedett, aki mindig meglátogatta és mesélt arról, hogyan élnek a népek a parkon túl, hány fióka született a magyalbokor ölén, hová költözött a cinegecsalád. Tegnap arról adott hírt, hogy emberek járnak a fák közt és eldobálnak mindent, ami nem kell nekik. Ezen aztán szomorkodtak, meg tanácskoztak arról, mit lehetne tenni, de bizony nem tudták, mitévők lehetnének.
Az idő, most is ott ült barátja mellett és elnézte ráncokkal barázdált arcát, nagyokat sóhajtozva simította meg hajlott hátát. Aprócska mosoly ült szája sarkába, mikor megpillantotta a madárkát, aki egy levélkének támasztott fejjel aludt.
A hárs ekkor már messzi vidéken járt, ott, ahol valaha szüleivel élt és soha nem gondolt arra, hogy egyszer majd elviszi az élet irigye tőle szeretteit. Egyszer anyja ugyan mesélt neki arról az idegenről, de hitte, hogy az csak egy mese.
Most újra velük volt. Apja a hárs, magas, karcsúderekú, széles vállú, óriás fa volt. A legszebb és legnemesebb szívű, aki csalt élt a földön.
Anyja arcán ott ragyogott az a csodás mosoly, ami mindig jókedvre derítette. Újra gyermek volt és anyja meséje ringatta álomba.
A madárka felébredt és előbb csak halkan dúdolgatott, aztán nagyra nyitotta csőrét és csak úgy szaladtak az ég felé a hangos dallamok. Erre ébredt a hársfa és ráncos arcára mosoly kéredzkedett. Még nem nyitotta ki szemét, még próbálta visszahívni azt a csodás álmot.
Amint így pihengélt, puha kéz simogatását érezte. Óvatosan lesett ki pillái alól és csodálkozva látta, hogy egy aprócska embergyerek áll előtte.
Felébresztettelek? – kérdezte suttogva a fiú.
Nem baj – mondta – már nem aludtam.
Megengeded, hogy a karodra üljek? – és a választ meg sem várva, már oda is kuporodott a göcsörtös ágkarra.
Jó itt veled – súgta a fülébe és homlokát derekához érintette. Aztán csak hallgattak és ölelték egymást.
A hárs, már rég nem érzett ilyen melegséget, ott mélyen. Eszébe jutott, hogy anyja mindig azt mondta – tudod, ott mélyen nekünk is van szívünk. Az emberek nem tudják ezt, ezért aztán azt hiszik, mi nem is tudunk szeretni. Pedig nagyon is tudunk!
A gyermek, mintha csak tudná gondolatait, most erősen átölelte derekát.
Te tudod mi a szeretet? – kérdezte – majd lesütötte szemét, mintha elszégyellte volna magát.
A szeretet? – sóhajtott mélyet a fa. Azt hiszem tudom. Ha nem tudnám, nem engedném magamhoz a madarakat és nem ülhetnél a karomon te sem.
A szeretet ott lakik a szívünkben és arra vár, hogy előjöhessen és …
Arra, hogy nekem adhasd, ha nem is kérem? Olyan, mint az ajándék?
Igen, az egy ajándék – lehelte a szavakat a hársfa.
Még sokáig beszélgettek, majd hallgattak is egy ideig, aztán az embergyerek óvatosan lecsúszott a földre és súgott valamit a vénség fülébe. Nem tudni mit mondott, a választ sem hallotta senki, de attól a naptól fogva a gyermek, minden nap ellátogatott a parkba és átölelte a fát.
Sok év telt el azóta, mióta először találkoztak. Egy napon nem egyedül érkezett. Apró fiúcska szaladt mellette. Mikor a hársfához értek tenyerüket a törzséhez érintették, majd a kisfiú felkapaszkodott a göcsörtös fakarra.
Te tudod mi a szeretet? – kérdezte a hársfa.
A fiúcska kerekre nyitotta szemét és így válaszolt: apám megtanította!
Talán igaz a történet, ám lehet, hogy csak mese. Ám én bizton állíthatom, hogy igaz, - hisz magam is láttam, - a parkban ott áll a vénséges, ráncos arcú hársfa és egy nagy és egy kicsi ember naponta meglátogatja.
 
Ti tudjátok mi a szeretet?
 
Festmény - Járai Julianna - Hársfa
Kozák Mari, Meseíró

Ezt a mesét írta: Kozák Mari Meseíró

Kozák Mari vagyok, már nem igazán fiatal, ám a kor nem jelent semmit, ha a lélek fiatal marad. Sok éve írogatok már. Valaha a fiókomnak, 10 egynehány éve pedig megtettem az első lépéseket és megmutattam magam másoknak is. A mesék világát szeretem, így aztán gyakran írok csodás lényekről, bátor gyermekről, kedves tündérekről vagy éppen fényes szemű lányunokámról, akivel mindig történik valami. A mesék egyaránt v...


http://mocorgohaz.hu/

Vélemények a meséről

Gani Zsuzsa

2023-06-24 10:58

Kedves Mari! Nagyon szép mese. Érdemes és jó elolvasni. Szeretettel gratulálok: Zsuzsa